Egy ’56-os anglomán pályázatról

Freedom fighter – csodálatosan szép cím. Ha ez – mondjuk – egy londoni pályázat címe lenne a dicsőséges magyar ’56 tiszteletére, még meg is hatódhatnánk. De ezt a címet a magyar Oktatási Minisztérium adta, bizonyságát adva annak, hogy provinciális mamelukságban a kozmopolita magyar „liberálisok” felülmúlhatatlanok. Persze a primitívségen túl azért itt ismét provokáció rejtőzik. Ennek a népségnek a legfontosabb műfaja, hogy hecceli többségi környezetét, s ha érkezik egy-egy vehemens válasz, akkor panaszkodni kezd üldözésről, kirekesztésről, reakcióról és antiszemitizmusról. Az ostor a végén csattan, aztán beüt a nagy üzlet – mindig lévén aktuális kifizetőhely.
A magyar „progresszívek” idegenmajmolása persze legalább kétszáz éves. A múlt század elején azonban hivatalos irányzattá lett. Saját gondolatuk nem lévén, jó szatócsként az erőltetett gondolatimportra vetették magukat. Az idegen, a külföldi nemcsak mindig jobb lett, de egyenesen normájává vált az életnek. Ez már akkoriban is, nyelvileg is megjelent. Szerettek idegen kifejezéseket használni (valószínűleg Marx itt a gyökér), hogy mintegy ezzel is jelezzék a magyar ugarral szembeni állítólagos felsőbbségüket. Joggal csúfolódott velük Vázsonyi Vilmos, a magyar hazafiságot programként valló radikális baloldali politikus, amikor azt emlegette, hogy néhány külföldi könyv elolvasása után tótumfaktumnak kezdték érezni magukat.
Magyar Bálint és csapata is így érez. Gondolatuk semmi, de önérvényesítő akaratuk végtelen. S ha ebbe belegebed a világ? Nos, akkor ők freedom fighterként érzik magukat – természetesen nem a magyar ’56 vonatkozásában, hanem valamiféle összemberiségi értelemben. Persze ennek semmi értelme sincs. 1956-ban a magyarság kelt fel reménytelen helyzetében az akkor aktuálisan regnáló modernizátorok, a mai neoliberálisok elődei ellen. A nemzeti közösség elsöprő többsége mondta ki azt, hogy e modernizátoroknak semmi közük a nemzethez. Ők szovjet emberek, helytartók csupán. Itt bizonyos figurák azt hiszik, hogy primitív nyelvi anglomániájuk maga a fejlődés, s a magyar nemzet érdeke az, hogy amerikanizálódjon.
Nos, kedves neók, legyenek önök amerikaiak, ha ennyire akarnak, de hagyják békén a magyarságot. Az ember csak azt nem érti, hogy akik ennyire angolszászok akarnak lenni, miért maradnak Magyarországon, s miért nem mennek oda, ahol a szabadságharcost tényleg freedom fighternek hívják. Valószínűleg azért, mert tisztában vannak nyelvi versenyképtelenségükkel. Itthon a még ostobábbak között lehet trendi angolos lózungokkal tündökölni. Míg a freedom fighter Angolszásziában köznapi, itt meg az ostobák szerint előkelő. Pedig a magyar nép már régóta ítélt erről a felfogásról: az ökör Bécsben is ökör.
Be kell persze látnunk, hogy a magyar szabadságharcos szó nagyon kozmás. Hiszen akikre vonatkozik, azok ugyan szép jelszavakkal, de lényegében az egykori haladás, a mai neoliberálisok bolsevik ősei ellen lázadtak fel nemzeti egységben. Nemzetként akartak igazságot? Micsoda elavultság ez akkor, amikor a haladó elme már internacionalizmusról szónokolt! S a még élő valódi ’56-osok zöme sem lett freedom fighter, legfeljebb a megtévesztő 1990-es vad „liberális” antikommunizmus hatása alatt volt a haladás táborában.
Ők szabadságon valami mást értenek, mint a mindentudó „liberálisok”, ezért kell freedomot mondani. A freedom ugyanis az „én” s az „énekből” szerveződött érdekcsoport korlátlan szabadsága. Harcolni pedig a mai hatalombirtokosok szerint nem a helyes piaci, liberális rend ellen kell, hanem éppen hogy a nemzet még meglévő maradványai ellen. (Lásd: december ötödike.).
Ötvenhat tehát állítólag nemcsak a reformkommunisták ügye volt, hanem azért a freedomért ment minden, amit a magyar ugaros pesti srácok, a magyarság függetlenségéért meghalók nem érthettek. Most kell világossá tenni nekik: a freedom jó; a magyar szabadság viszont kirekesztő, antiszemita, horthysta.
A pályázat tehát a történelmi tisztázás igényével született, noha a történelem általában felesleges, zavaró, és nem való a népnek. Nekik a haladó interpretációk (narratívák) valók, amikor is okos emberek elmagyarázzák azt, hogy mit is éltek meg a népek. Ez a tudomány. Akik a történelemmel közösséget (nemzetet – pfuj!) akarnak építeni, azok nemkívánatosak e pályázaton. Az angol cím jelzi a lényeget. Azért is ragaszkodik a miniszter úr az angolsághoz. Elvégre is ’56 nemcsak szocialista volt, hanem kozmopolita is – a balliberális koalíció csodás előképe. (Lásd ismét: Mécs Imre.)
Egyébként is, micsoda elmaradottság az, ha valaki itt még a konyhanyelvi magyarral kísérletezik? Az up-to-date ember már az esetleges pályázatát is angolul írja, hiszen 1956 olyan Európát akart valójában, ahol Amerika van – tehát mindenki magának kapar. Zavaró ez az ünneplési kényszer, de mit tegyünk: fél évszázad ünneplési reflexeket vált ki a maradiságból. Figyelmeztessük őket: más idők járnak, s nem róluk, hanem rólunk van szó.

A szerző történész, egyetemi docens