Lohengrin, a hattyúlovag

Egy határozott ember csörtetett elszántan a döglött hattyúk felé. Láttuk az összes tévécsatornán. Elöl ment a drága ember. Mert drága ő nekünk, úgy értem, elég sokba kerül. A boncasztalon előtte feküdt szépen elrendezve három kibelezett madár. Véres bordáik az égnek meredtek, testüregükbe nyomva jól láthatóan kifelé álltak. Fotózáshoz lettek így kipreparálva. Gondosan előkészítették a témát a látványtervezők. És megtörtént, aminek meg kellett történnie: a tetemek fölé hajolt. Ő, aki mindenhez ért. Tegnapelőtt földosztást ígért, tegnap könyvet írt, aztán egy lélegzetvételnyi szünetben pörgős dervistáncot járt, hogy szóvivője lagziját felejthetetlenné tegye. Mégsem írhatja az emlékkönyvébe, hogy „Evezz, evezz az élet tengerén, de ki ne köss a bánat szigetén”. Az komolytalan lenne. A tánc viszont internacionalista nyelvezet. Mindent elmond. Róla is elmondta, hogy bátorság, igazságosság, dübörgés és lendület. És most? Most meg, lám, értő szemmel hajol maszkban, fóliaköpenyben a boldogtalan hattyúmadarak maradványai fölé. Még jó, hogy ilyen bátor miniszterelnökünk van. Belegondolni is szörnyű: mi lenne, ha holmi széplélek entellektüelként undorodna a véres tetemektől. Vagy félne esetleg a madárinfluenza-fertőzéstől. Vagy mondjuk nem érne rá a hatytyúszemlére a miniszterelnöki teendők miatt.
De ő ráér. A szakemberek jól láthatóan utat engedtek neki. Csak úgy zörgött utána a fóliapalást, hatalma szilárdságának beszédes jelképe. És ő bátran és igazságosan a hattyúk belébe meresztette pillantását. Mindent látott, és mindent értett. Egy madárjós biztonságával ítélt a tekintete. Fontos volt ez a pillantás, mondjuk ki nyugodtan: a magyar jövő függött tőle. Mégiscsak más, ha egy miniszterelnök tanulmányozza a döglött hattyúk véres tetemét, mintha egy jöttment állatgyógyász. Mit tudnak azok a szakemberek? Semmit se. Még azt is csak utólag tudták megmondani, hogy a három szegény hattyúmadár bélfertőzés áldozata lett. De ő ettől a közléstől nem vált nevetségessé. Ki mondaná ezt? Fölírni a nevét! Halálmegvető bátorsága igazi bátorság volt. Lendülete is, amellyel tovazörgött fóliapalástjában a meglepett tekintetek kereszttüzében.
Egy szó mint száz: rábízhatjuk a sorsunkat.
Mert nem az a fontos, hogy az árvíz elleni küzdelem elodázhatatlan intézkedéseit megsürgető bodrogi polgármesterek levelére, amelyet még tavaly augusztusban írtak neki, nem reagált. Ez semmiség. Az árvíz jön és megy. A döglött hattyúk viszont itt vannak. Ők a Rossz megtestesülései, amitől nekünk félni kell. Legjobban persze az ellenségnek is nevezhető ellenzéknek van félnivalója, de kicsit mindenkinek. Állítólag a Hiller haver feliratú pólón a Hiller-matricába madárinfluenza-vírusölő védőanyagot terveztek. Különösen a sötétebb részek vannak a csodafolyadékkal átitatva. Leginkább tehát a szemek és a hajzat. Aki magára veszi azt a pólót, annak Hiller mackóbarna szemét és okos homlokát kell megsimogatni a matricán, és akkor megúszhatja az oltást. Ezek a zokszó nélküli engedelmességgel elhunyt hattyúk (példát lehet róluk venni) most még csak egy sima bélfertőzésben röppentek át a másvilágra, mint egy rosszul gondozott papagáj egy Király utcai bérlakásban. Most még csak a folyós székletük miatt hunytak el, de holnap már attól a vírustól fognak, amelytől félni kell. Nagyon-nagyon. Igaz, ma még senki se mutatott ki az egész magyarországi baromfiállomány egyetlen szárnyasában sem olyan vírust, amelytől az embereknek is félniük kellene, de mindez nem számít. Az számít, hogy mi, tízmillióan féljünk, és hogy azt gondoljuk: majd Gyurcsány megvéd minket a fertőzéstől. Gyurcsányt nem elég respektálni. Gyurcsányban hinni kell. Még a választások előtt kivont injekciós tűvel fog szaladgálni a kamerák előtt, ebben nyugodtak lehetünk. Ő lesz az, aki az SZDSZ-plakátokról lelépő Kovács Pistikét megvédi a gyilkos kórtól. Ő fogja beadni Kovács Pistikének és utána rögtön Kunczénak is a vakcinát. Mert ahhoz is ért. Amihez hozzányúl, ahhoz ért. Egyszerűen így született. Lendületből jött a világra. Kende Péter talán már keresi a megfelelő horoszkópgyártót, aki elmondja majd, hogy hatalmas uralkodót jelzett a csillagok állása Gyurcsány születésekor. Megtudja majd ez a klerikális ország, ahol nem átallotta magát a lakosság 90 százaléka kereszténynek vallani, hogy a betlehemi csillag fakó kis olajmécses ahhoz a fényességhez képest, ami elborította az égboltot Gyurcsány születésekor. A parlamentben a miniszterelnök mellé rendelt kommunikációs team már megbeszéléséket folytat egy asztrológussal, hogy a horoszkópból semmi, ami dicső, ne maradjon ki.
Mert nekünk nem az árvíztől kell félnünk. Nem attól, hogy nem épültek víztározók. Nem attól, hogy hatalmas az államháztartás hiánya. Nem attól, hogy gyerekeinknek fele annyi esélyük van továbbtanulni és elhelyezkedni, mint az öt évvel ezelőttieknek volt. Nem attól, hogy diplomások tömege munka nélkül marad, mert sorra megszűnnek a munkahelyek, mert nem születtek beruházások, mert nem volt gazdasági koncepciója a kormánynak, csak mószerkoncepciója volt. Nem attól kell félnünk, hogy ötven fölött nyugdíjba vágnak megbízható szakembereket, és attól se, hogy a magyar gazdák, s velük mi magunk is, lemaradunk az uniós versenyben.
Nekünk attól kell félnünk, hogy nem lesz olyan miniszterelnökünk, aki belenéz a hattyúkba. Bátran, igazságosan. Nekünk az ellenzéktől kell félnünk, amely felelőtlenül a nyugdíjasok mellé áll, és képes lesz visszaállítani a családokat támogató adózási rendszert. Kitelik tőlük. Nekünk attól kell félnünk, hogy nem lesz többé olyan miniszterelnökünk, aki fékezhetetlen szabadságszeretetében nem szól egy szót se akkor, amikor megugranak a lakossági energia fogyasztói árai. Nekünk attól kell félnünk, hogy olyan miniszterelnökünk lesz, aki a véres hattyútetemek helyett mindössze csupán csak az emberek szemébe mer belenézni.
Zörög a fóliaköpeny, szaglanak a hattyúk. Nem csodálkoznék, ha a déli határátkelőnél cirkáló, a madárinfluenza-veszélyről tájékoztató, hangszórókkal fölszerelt autóból egyszer csak kinézne a miniszterelnök.
Mert ő a hang, a bátorság és a lendület. És ő mindenhol jelen van. Nem csak a híradásban. Nem csak a parlamentben. Nem csak az ellenzéket elítélő, „füst-sötéten lobogó vádbeszédben”. Lohengrin, a hattyúlovag köztünk jár.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő