Populizmus? Kalandorpolitika? Önkényuralom?

A populizmus a kormány fölötti parlamenti kontroll kiiktatásával, a pártok, a politikai osztály háttérbe szorításával az ellenőrzött és felelős politika, illetve hatalomgyakorlás alapjait ássa alá. Előbb-utóbb kalandorpolitikához és önkényuralomhoz vezet – Orbán Viktorról írsz így, kedves Debreczeni Jóska. Ha nem ismernélek valamelyest személyesen, s ha nem láttam volna eddigi munkásságodban a (később többnyire karakán módon beismert) kapitális tévedések csinos kis sorozatát (lásd: 1994. őszi világvégejóslataid, vagy Orbán Viktor és az MDNP kapcsolata); ha nem tudnám, hogy tolladat rendre olyan felbuzdulások vezetik, melyek teljesen vakká és süketté tesznek az adott vezérszemponttal össze nem függő egyéb, annál sokszor akár nagyságrenddel fontosabb kérdések iránt; magam is azt gondolnám, amit annyian, egykori politikai otthonod táján: hogy eladtad magad, és egy tál lencséért kampánycélokra vesztegeted tehetségedet. Az utolsó pillanatig próbálok ellenállni annak, hogy ez a tetszetős, könnyű értelmezés a hatalmába kerítsen, miközben nagyjából azt is tudom: sziszifuszian reménytelen a próbálkozásom, hogy álláspontod módosítására bírjalak. Láttam én már, hogy senkire, még egy Kulin Ferenc-bölcsességű és -tudású barátra sem hallgatsz.
Szóban forgó és egyéb írásaidból meg röpke személyes beszélgetésünkből is kiviláglik, hogy pillanatnyi vesszőparipád a tankönyvi közvetett népképviselet eszméje. Nehéz elhinni, hogy Bogár László életművének (úgy látszik, csak átmeneti – haj, feledni könnyű!) ismerőjeként ilyen romantikus Don Quijote-i hóbortosságokat komolyan végy; de tételezzük föl, így van. Ébredj fel végre, s ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogyan működik a globalizált tömegmédiával manipulált, a nemzetközi pénzvilág által kilóra megvett, vagy a tisztességesebbek esetében folyamatosan nyomás alatt tartott, megzsarolt elitek látványszínházának formáját öltő tömegdemokrácia. Te komolyan elhiszed, hogy a döntéseket a „választott képviselők” hozzák? Ha ez így lenne, egykori pártod semmi esetre sem engedte volna Kupa Mihályok garázdálkodását, amit napjainkban így méltat Lengyel László (a monori konferencia emlékülésén): „Kupa közreműködésével a Bokros-csomagnál is keményebb megszorító programot hajtott végre a kormány, aminek eredményeképpen bekövetkezett a vállalatok sorozatos összeomlása.” S ugyan miféle parlamenti kontroll volt az, amikor az Antall-kormány saját frakciója által sorozatban leszavazott privatizációs minisztere szilárdan pozíciójában maradhatott?
Mit számított, mit gondol a mezei képviselők hada, főleg mit gondolt az istenadta nép, amikor itt nagyobb tétek forogtak kockán? Újabb idézet, ezúttal Bokros Lajostól: (az Antall-kormány) „igen kedvező légkört teremtett a külföldi tőke számára, kőkemény csődtörvény és számviteli törvény bevezetésével tisztítótűzbe kergette a gazdaságot, felszámolva az életképtelen állami vállalatokat és újonnan alakult magáncégeket”. Hát igen, egyvalamire biztosan jó a közvetett demokrácia: a nemzeti vagyonra és a nemzeti piacokra ácsingózó gazdasághatalmaknak céljaik elérése érdekében viszonylag kevés emberrel kell szót érteniük. Még belegondolni is rossz (az ő szemszögükből), milyen nehezen boldogultak volna, ha svájci populista mintára itt minden komolyabb privatizációs tranzakcióba beleköphetett volna az istenadta. Nem köpött bele, így lett nekünk francia élelmiszeriparunk, amerikai Tungsramunk, német háztartási vegyiparunk, s később lett francia és német állami(!) áramszolgáltató szektorunk.
Az erőfölénnyel való visszaélés országa
Mindennek a magyar gazdaság tragikus meghasítottsága lett az eredménye, amelynek egyik oldalát Heim Péter, az Aegon vezető közgazdásza így jellemzi: „Hazánkban a világon a legmagasabb az árbevételre és az egységnyi tőkére jutó nyereség a gyógyszer-, az energia- és a bankiparban. Az okok az elit hihetetlen érdekérvényesítő képességében keresendő.” (A biztosítókról talán nem véletlenül feledkezett meg… Az érdekérvényesítés lehetőségeiről pedig lásd a közvetett és a populista svájci demokráciáról mondottakat.) A másik oldalon viszont mikro- és kényszervállalkozók százezrei vegetálnak, melyek üzletszerű adócsalással és feketemunkával tartják magukat úgy-ahogy a felszín fölött. És persze ott van milliónyi, reménytelenül munka nélkül maradt, mentálisan leépülő polgártársunk, a piac és a verseny nagyobb dicsőségére. Meggyőződésem, hogy olyan világban, ahol az erőfölénnyel való visszaélés a működési mód, versenyről és piacról komoly arccal csak az idióták és a cinikus komprádorok beszélnek. Próbálom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy egyik vagy a másik csoportba legyek kénytelen besorolni téged.
Ötszázaléknyi zsarolópotenciál
Ami a parlamenti demokráciát illeti, maradjunk itt is a konkrétumoknál. Kuncze Gábor cinikusan kifecsegte: „Gyurcsánynak égető szüksége van az SZDSZ-re, hogy a szocialisták gyűrűjében átvihesse a reformokat.” Figyeled e mondat mély szellemi gazdagságát? Adva van egy törpepárt, az SZDSZ (jellemzésükül téged idézlek: „liberális, parlamentáris és demokratikus”; „a magántulajdon, a piac, a kapitalizmus, az egyéni szabadságjogok vagy a pártok versenye” nagy barátja), a maga öt százalék körüli népi felhatalmazásával, s vezetője előre henceg azzal, hogy szokott zsaroló potenciáljukkal élve, majd támogatni fogják a nagy testvérpárt puccsal csúcsra nyomakodott listavezetőjét, hogy demokratikusan lenyomja saját pártja torkán azokat a reformokat, melyeket az, politikai garnitúrája kevéssé patyolattiszta lelke dacára, legalább józan politikai számításból nem kívánna végrehajtani; mivelhogy tudják, választóik hörögve tiltakoznának ellenük.
A politikai cirkusz aktuális bohócai
Ahogy Tamás Pál, az elit egyik viszonylag tisztességes reprezentánsa írja: „Rengeteget beszélünk nagy ellátórendszereink kikerülhetetlen átalakításáról, közben valamennyi közvélemény-kutatásból tudjuk, hogy Nyugat-Európában a lakosság több mint 90 százaléka mindenütt ragaszkodik a jóléti állam fenntartásához. A hazai nagyok tudják, ha valóban belekezdenének, itthon éppúgy egy másodperc alatt belebuknának.” És mégis ilyen reformokat sürgetnek a szakértők és a mérvadó értelmiség; a jóléti államhoz ragaszkodó 90 százalék akaratával szemben. Tudod, hogyan lehet letörni ezt az egyértelmű népi akaratot? Közvetett demokráciával. Megvásárolt pártvezetőkkel és apparátusokkal. Kicsit ugyan nehezen megy a dolog, ameddig petíciókkal és utcai demonstrációkkal kell szembesülni. (Bizony, Nyugat-Európában a 90 százalék ilyen mélységesen populista eszközökkel vívja élethalálharcát a közvetett demokrácia jótéteményeivel szemben.) De van remény, mert az új tagállamokban, azok nem bírván a nyugatihoz hasonlóan erős társadalmi immunrendszerrel, a dolog jobban halad, s már csak a mélyen demokratikus Bolkenstein-direktívát kellene keresztülvinni, és a keleti vívmányok – úgymint versenyképes bérszínvonal, és munkavédelmi előírások, rugalmas elbocsátási szabályok – könnyebben átáramolhatnának végre a nyugati térfélre is. (Egyelőre nem jött össze…)
További adalék a reális parlamenti demokrácia működésmódjához a „független”, „nemzeti” jegybank jelesének (Urbán László ügyvezető igazgatónak) a nyilatkozata, aki szerint Magyarországon túlzottak a szociális és jóléti, illetve egészségügyi kiadások. Lehet fogadásokat kötni, kinek van nagyobb befolyása a dolgok alakulására: a buta nép gyülekezetében megválasztott okos képviselőnek, vagy a senki által semmilyen legitimitással fel nem ruházott Urbán vagy Adamecz uraknak? (Az utóbbi, tudod, az a hazafi, aki globális médiafelületeken azon dohogott, hogy az unió túlságosan kesztyűs kézzel bánt a magyar kormánnyal, amikor szeptemberig haladékot adott a konvergenciaprogram konkretizálására.)
Nem gyakorol itt a nép se közvetve, se közvetlenül semmilyen hatalmat. Annyi lehetősége van, hogy négyévente elzavarja a politikai cirkusz aktuális bohócait, hogy azután ugyanazt, ha nem rosszabbat kapjon helyettük. Mivel a szavazólapon nincs lehetőség arra, hogy a rendszer ellen szavazzon (noha ezt szeretné), dühét átmenetileg az aktuális kormányon tölti ki. Némi beleszólása akkor van a dolgokba, ha populista demagógok imitt-amott kibrusztolják számára a lehetőséget, hogy például nyilatkozzon: akarja-e a kórházak bevonását a verseny, a piac dicső körébe. És a nép, szegény, életösztöne utolsó fellobbanásával még kiböki, hogy azt azért talán mégse…
Egy kis kivétel volt: egy Orbán Viktor nevű „kalandor, és potenciális önkényuralkodó” kormányfőként képes volt némi korrekciót elérni a nemzeti zuhanórepülés pályájában (irodalomként egy Debreczeni József nevű szerző kitűnő könyvét tudnám hirtelen ajánlani; nem tudom, hallottál-e már róla). Dühöng is a jó Lengyel László (neki vajon honnan ered a legitimitása?), hogy „megtagadta a reformokat, és az addigi konszenzust felrúgva nem volt hajlandó végrehajtani egyet sem”. Kicsit töprengtem, miféle konszenzust rúgott fel Orbán, aztán arra jutottam: valószínűleg a washingtoni konszenzusról lehet szó; mi tagadás, azt valóban elég szépen felrúgta. (A magyar történelemkönyvek, ha ilyenek lesznek még Magyar Bálint liberális, demokratikus, emberi jogokat preferáló szolgálata után, s ha lesz még magyar nemzet néhány nagy ívű reform demográfiai jótéteményeinek eredményeképpen, ezt még érdeméül fogják betudni. Az egykori Debreczeni József ezt értette, és el is magyarázta, nem utolsósorban Bogár László gondolatmenetét felhasználva.)
A kisebbik rossz választása
Azért Lengyel úr néhány szikár szava sem nélkülözi a mély értelmet. Miközben az önnön sorsa intézésére alkalmatlan nép ösztönösen sejti, hogy talán mégsem volna helyénvaló a népegészségügyet vagy az oktatást olyan profitorientált társaságok kegyes jóindulatába ajánlani, mint ama Aegon (tudod, amelyik az árvizek idején azzal vétette észre magát, hogy Tisza-völgy-szerte egyoldalúan felmondta az árvízkockázatot is tartalmazó szerződéseit). Eközben eme tudatlan nép akaratával szemben létezik valakik között egy konszenzus, ha jól értem, teljes egyetértés, hogy éppenséggel azt kellene tenni, amit a tudatlan nép semmi esetre sem kíván. Az magától értetődőnek tűnik, hogy e konszenzusnak aligha lehet részese például a szocialisták ama nevezetes gyűrűje, hiszen tudjuk, éppen velük szemben szorul Gyurcsány úr az SZDSZ demokratikus, parlamentáris, liberális, emberi jogi stb. támogatására, hogy lenyomhassák a torkukon. Ez a gyűrű, ha jól értem, a választott képviselőket (is) jelenti. Akik olyan feszes parlamenti kontrollt gyakorolnak a kormányok fölött, hogy azok valahogy rendre az akaratukkal ellentétes intézkedéssorozatokat visznek végbe. (Kivéve bizonyos szempontból azt a röpke néhány évet az ezredforduló táján, tudod, amiről egy Debreczeni József nevű szerző olyan kitűnő könyvet írt; nem tudom, olvastad-e?)
Egyszer írjál már egy tanulmányt arról, hogyan viszonyulnak ezek a Bokros–Lengyel–Urbán–Adamecz-féle konszenzusok a parlamentáris demokráciához. Meg a „piacok értékítélete” és hasonlók. Te valóban képes vagy röhögés nélkül leírni azt, hogy a nép választott képviselőin keresztül, az általuk megbízott kormány révén bármiféle hatalmat gyakorolhat, amikor J. P. Morgan spekulációs kedvtelése valutákat, kormányokat és nemzetgazdaságokat söpörhet el? S amikor nyíltan meg is jelöli, milyen intézkedéssorozatot vár el a piacok kedves közreműködésével, a buta népet megnyúzzák. Ráadásul úgy, hogy azt kívánja: bárcsak hagyta volna inkább magát élen járó piaci reformokkal hosszabb távon elrohasztani, semmint itt és most felére értékelődjön munkája, élete keserves megtakarításai, otthona? Ebben az összefüggésben is annyira negatívnak találod azt az elgondolást, hogy az államnak erősnek és hatékonynak kell lennie? És komolyan félted az országot attól az Orbán Viktortól, akiben legalább a szándék megvan arra, hogy kijátssza a nemzetet ropogtató gazdasághatalmakat? Miközben ellenfele az a Gyurcsány, akinek milliárdos komprádorképéről Kuncze meggondolatlanul félrelibbentette a nyugdíjasok üdvéért aggódó baloldali (hm, bizony ebben az esetben is) népvezér álorcáját. (Az ötlet ingyen a tiéd; ezt mikor tűzöd tollhegyre?) Mondd, hallottál te már az erkölcstan egyik alapelvéről, a kisebbik rossz választásáról?
Alkalmatlan szakértők és politikusok
Egyébként jó, hogy jössz Latin-Amerikával. A venezuelai Chávez bizonyára bőven kimeríti az általad kárhoztatott populizmus minden ismérvét. Sajnálatos módon azonban ő ama ország történetében az első vezető, akinek eszébe jutott, hogy az ország olajjövedelmeiből esetleg az alsó hetven százaléknak is lehetne csurrantani-cseppenteni egy keveset. Hidd el, aki életében először egy kubai orvossal találkozik, az kevéssé foglalkozik Kuba politikai berendezkedésével. Vagy vegyük Kirchnert Argentínából, aki Orbánnál is sokkal merészebben mutatott fügét a konszenzusnak (ezúttal biztosan a washingtoninak, a privatizációnak, a liberalizációnak, a deregulációnak). Habár ki tudja, nem ugyanarról a konszenzusról van-e szó Lengyel úr és barátai esetében is? És a konszenzuálisok által romba döntött hatalmas, büszke ország két év(!) alatt új életre kelt. Nyolcvanszázalékos az elnök népszerűsége; az ilyen kalandorpolitikától már csak egy tyúklépés az önkényuralom, ha jól értem a 2006-os Debreczeni Józsefet. És, horribile dictu, Fehéroroszországban is felháborító, a volt szovjet államokban példátlan állapotok uralkodnak: a nyugdíjakat és a közalkalmazottak fizetését minden hónap elején az utolsó kopejkáig kifizetik.
Ezek a röpke példák is látványosan illusztrálják, hogy amit védesz, a „népképviselet”, az itt és most legfeljebb önmaga karikatúrájaként létezik; akivel szemben véded, az egymaga összes kollégájánál többet tett azért, hogy a nép akarata ebben a torz szerkezetben is valamelyest érvényre jusson. Akinek ellenben munkálkodásoddal a malmára hajtod a vizet, az bizonyítottan be akarja csapni a népfelséget. Ha Kuncze önmagában nem elég (pedig elég), akkor még egy kedves idézet a jól értesült Blahó Miklóstól segít az eligazodásban: „Az euró 2010-es bevezetésének programját tartalommal kell megtölteni. Terv is létezik a pénzügyminiszter fiókjában. Ha nyernek, majd mi is megtudjuk, mi vár ránk.” Ez azért bájos: ha nyernek, majd megtudjuk, mi vár ránk. Ez ma a közvetett (szocialista–szabad demokrata) demokrácia, ahol az arra nem alkalmas nép helyett serény szakértők és politikusok munkálják a nép üdvét. Ezeknek tolod Te a szekerét, ha nem vetted volna észre. Ezután már nem mondhatod, hogy nem vetted észre. Én szóltam, és megmentettem a lelkemet. De mi lesz a tiéddel?

A szerző közíró