Retrográd

Bereményi Géza a múlt héten volt hatvanéves. Az írót műsorral köszöntötte az állami tévé, megszólaltak benne, meséltek az együtt eltöltött évtizedekről öregedő barátai, pályatársai. Ritka szép perceknek lehettünk tanúi a képernyő előtt ülve, s hallgatva a régi dalokat, hogyan tengődött abban a boldogtalan-boldog világban néhány jobb sorsra érdemes, úgynevezett marginális értelmiségi. Szép az a ballada, amelyik a távolban élő nővérnek szóló lírai levél formájában, mégis a gipszlenyomat pontosságával megőrizte a hetvenes évek valóságát: a kiszolgáltatottságot, kilátástalanságot, szegénységet és szürkeséget. Budapestét, amelynek „voltak lakói János és Tamás”, s ami éppen ilyen volt akkor.
Az említett napon a kora esti szürkületben a Jégbüfé előtt álltam a buszmegállóban. Kezem lassan a táskám füléhez fagyott a metsző hidegben az alatt a negyed óra alatt, amire egy 78-as jött, igaz, ezalatt 15-20 különböző színű és számú, gyors, gyorsabb és leggyorsabb 7-es busz futott be és indult tovább, az egyik zsúfoltan, a másik szinte üresen. Ezen a napon a reggel megjelenő, úgymond ingyenes újság címoldalán, pár millió forintos reklám formájában a fővárosi közlekedési részvénytársaság jó hírnevét védelmezte a cég első embere, bizonyos hirdetések felragasztása, majd leszedése miatt. Néhány méterre a megállótól, a Kossuth Lajos utcában, hatalmas zaj és porfelhő kíséretében éppen az utolsó csapásokat mérte a bontógép a százhúsz éves, műemléki és városképi értékű áruházra, hogy a helyébe majd hamar egy olyan újabb egyenvackot építsenek az ingatlanügynökök, amilyeneket szoktak mostanság. Az aluljáróban, ahol a metró felől érkezvén átjöttem, tucatnyi hajléktalan próbálja a maga módján átvészelni a telet, matracokon, kartonpapírokon szétheverve, leírhatatlanul mocskos és büdös rongyok közé vackolva be magukat a mínusz tíz és húsz fok közti hidegben; öt-hat másik akarja a kezembe nyomni ugyanazt azt a reklámcédulát, amelyik már harmadik éve ajánl nekem ingyen cipőt a végkiárusításból. A Petőfi Sándor utcához felvezető lépcső alján öregasszony árul pár eladhatatlan könyvet „jótékonysági könyvvásár” címén, odafent egy cingár, szemüveges fiatalember kántálja az Újszövetséget, őt is ismerem már esztendők óta. A megálló mögötti cipőbolt kirakatában csökkentett áfájú cipők, ötvenszázalékos engedménnyel, 29 900-ért, a Párizsi udvar előtt feketéllő ecetfák csupasz ágain felborzolt tollal gubbasztanak a galambok, alattuk, a kormos, szemetes földön mindent bemocskol a szétfröccsenő madárpiszok.
Ezen a napon arról írtak a reggeli újságok, hogy Budapest levegőjében a száraz hideg idő miatt az egészséget károsító „szilárd részecskék” (ah, minő választékos finomság!) tartósan a megengedett határérték háromszorosát mutatják. A környezetvédők arra figyelmeztetnek, hogy a főváros idei költségvetési terve tovább csökkenti a pénzt a levegőt javító programoktól. Egy harmadik hír szerint Budapestet tartják a „leglakhatóbb városnak” a megkérdezett nemzetközi szakértők…
Anyósom, aki tizennyolc éves volt Buda 1945-ös ostromakor, ebből következően hatvanhárom a rendszerváltozáskor, felhívott a minap, miután kinézett az ablakán a portól és sótól kifehéredett utcára: – Úgy látszik, Budapest helyét behintették sóval, mint a rómaiak az elpusztított Karthágót – mondta.
Most jut eszembe, mivel kezdtem az egészet. „Itt van a város, vagyunk lakói. Maradunk itt, neve is van…” Retrográd.