A bukott gazdasági kísérletek áldozatai

Az ország mindmáig, és még ezután is sokáig négy bukott gazdaságpolitikai kísérlet következményeit viseli. Ez a négy kísérlet a Sztálin–Rákosi-féle szocialista iparosítási kísérlet; a Kádár–Marjai–Fekete-féle, külföldi hitelfelvételre alapozott életszínvonal-emelési kísérlet; a Bokros Lajos nevéhez fűződő pénzügyi stabilizáción alapuló kísérlet; és végül a Kádár–Marjai–Fekete-féle kísérlet halovány megismétlése 2002-ben, a választások előestéjén. Ezek a kezdeményezések részben a világ közgazdaság-tudománya ma már bukottnak tekinthető irányzataihoz kapcsolódtak. Mind nemzeti, mind tudományos szempontból itt az ideje annak, hogy végre, a múlttal szakítva, valóban járható és a modern közgazdaság-tudomány tanításainak megfelelő növekedési pályára állítsuk gazdaságunkat.
A Sztálin–Rákosi-féle szocialista iparosítási kísérlet azt tételezte fel, hogy a szegénység és elmaradottság a tőkehiány következménye. A gazdag országok gazdagok, mert van tőkéjük, a szegények szegények, mert nincs, vagy mert csak kevés van belőle. Egyértelműen adott tehát a felemelkedés útja: kétszer annyi beruházás, kétszer annyi tőke, kétszer akkora növekedés, kétszer akkora gazdagság. Ez volt a „nem esszük meg a jövőnket” és a „nem vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot” kora, ahogy ezt Rákosi mondta, és ahogy erre mi, öregek, még pontosan emlékezünk. Ezt az utat ajánlották az akkori közgazdaság-tudomány képviselői a fejlődő országoknak is.
Ez az út megbukott, és látványosan maga alá temette a Szovjetuniót. Ma már tudjuk, hogy a beruházás, műszaki fejlesztés nélkül, és főleg jól működő politikai és társadalmi, intézményi berendezkedés nélkül ráfizetés és veszteség, a pusztulás útja. Ennek a bukott kísérletnek az árát fizetjük ma is bezárt és bontásra ítélt vagy már le is bontott gyárainkkal, félmilliós munkanélküliségünkkel, és azzal a millióval, amelyik már nem is keres munkát, mert úgyis hiába, és aki ezért „nem tartozik a munkaerő-állományba”.
A Kádár–Marjai–Fekete-féle, külföldi hitelfelvételre alapozott életszínvonal-emelési kísérlet az 1956-os forradalmat, majd az 1973. és 1979. évi kőolajválságokat követte. Kádár a forradalom tapasztalatai alapján felismerte, hogy a szocialista berendezkedés nem tartható fenn, ha nem nyújtanak valamit a munkásoknak. Az elsősorban politikai okokból, az idejétmúlt szocialista berendezkedés miatt rosszul működő gazdaság azonban nem volt képes arra, hogy saját erejéből jólétet teremtsen. Ez különösképpen nyilvánvalóvá vált az 1973. és 1979. évi kőolajválságok után, amelyek az olajsejkek és a pénzeiket felhasználó spekulánsok javára osztották újra a világ jövedelmét. Ezzel Kádár törekvései ellehetetlenültek, és az ötéves tervben is rögzített életszínvonal-emelés tarthatatlanná vált. A tervhivatal tisztviselőinek azonban nem volt bátorságuk arra, hogy megmondják Kádárnak az igazságot. Az életszínvonal-emelési politika átmeneti tartása érdekében a nemzetközi hitelfelvételbe menekültek.
Akkor, amikor az olajsejkek nem tudtak mit tenni pénzükkel, a nemzetközi reálkamatláb negatív volt, vagyis a kamatláb kisebb volt, mint az infláció. Máig is érthetetlen, hogy Fekete János, aki ma is kiváló bankszakembernek tartja magát, hogyan vihette bele az országot változó kamatlábak melletti hitelfelvételbe. Ez azt jelenti, hogy a hitelmegállapodások szerint a fizetendő kamat a londoni bankközi kamatlábhoz igazodott, azaz megnőtt, amikor a londoni bankközi kamatláb megnőtt. Ez meg is történt. Közvetlenül Reagan megválasztása után, az 1980-as évek elején a Fed, az amerikai központi bank a kialakult infláció megfékezése érdekében szűkítette a pénzellátást, és ennek folytán ugrásszerűen megnőttek a kamatlábak. A magyar gazdasági vezetésnek, amely – balgán – azt hitte, hogy ingyen vett fel hitelt, és ezért sohasem kell valóságos kamatot fizetnie, sőt a régi hitelt az idők végezetéig újabb ingyenes hitel felvételével fizetheti vissza, vagyis örökös ingyenes ajándékot kap a nemzetközi bankvilágtól, szembe kellett néznie a keserű valósággal. Ugyanezt kellett tennie az ugyanerre az útra szédült Latin-Amerikának.
Ezzel ez az út megbukott, és látványosan maga alá temette a szocialista Magyarországot. Az ezért most magas kitüntetést kapott Marjai és Fekete, a gazdaságot vezetni próbáló Marjai-fiúk csapatával együtt, még néhány évig megkísérelte a lehetetlent, és megpróbálta feltartóztatni a feltartóztathatatlant. Ami azonban lehetetlen, az lehetetlen, és ami feltartóztathatatlan, az feltartóztathatatlan. Be kellett jelenteni a csődöt, és az országot át kellett adni az ellenzéknek. Ennek a bukott kísérletnek az árát fizetjük ma is; adósságállományunkkal és nemzetközi adósságszolgálati, valamint a külföldi tulajdonba került vállalataink utáni nyereségrepatriálási kötelezettségeinkkel.
A harmadik bukott gazdaságpolitikai kísérlet a stabilizáció kísérlete volt. Ennek alapgondolata, hogy minden rosszért az eredendően gonosz állam a felelős. Ez még csak nem is teljesen alaptalan feltevés, mert hiszen az állam vitte bele az országot, és más országokat is, a szocialista iparosítás, majd a fogyasztási célú nemzetközi hitelfelvétel csapdájába. Az ekkor javasolt új, de elhibázott gazdaságpolitika egyik alapja tehát a gonosz állam visszaszorítása, vagyis a privatizáció, minden vállalkozás magánkézbe adása, valamint a liberalizáció és dereguláció, vagyis az állam gazdaságpolitikai szerepének felszámolása. Ugyanennek a harmadik bukott gazdaságpolitikai kísérletnek a másik alapeleme a stabilizáció. Ez azt jelenti, hogy az elsődleges feladat a költségvetés hiányának megszüntetése, elsősorban a költségvetési kiadások – tehát nagyrészt az oktatásra, az egészségügyre és a szociális célokra fordított kiadások – csökkentésével. Ha ezt megteszszük, akkor a külkereskedelmi deficit is megszűnik, és a stabilizációt azonnal a gyors gazdasági növekedés követi. Ezt a nézetet képviselte a világ közgazdaságtanának az 1980-as évek elején uralomra került, de mára már túlhaladott neoliberális iskolája, és ezt a tanítást követtük mi is.
Ez a kísérlet is látványosan megbukott. Az állam nélkülözhetetlennek bizonyult, és bebizonyosodott, hogy az állam aktív szerepe nélkül nincs gazdasági növekedés. Bebizonyosodott az is, hogy az oktatási, az egészségügyi és a szociális kiadásokat nem csökkenteni, hanem növelni kell, mert ez a gazdasági fejlődés előfeltétele. Bebizonyosodott végül, hogy a stabilizációt általában nem követte növekedés, éppen a stabilizáció mintaállamai, mint Argentína, süllyedtek újabb és újabb, még mélyebb válságba. A világot száz valutaválság rázta meg. Kelet-Közép-Európa és a volt Szovjetunió államainak gyors felzárkózása elmaradt. A világnak azok az országai – Kína, Délkelet-Ázsia és India – érték el a leggyorsabb növekedést, amelyek nem ezt a neoliberális utat követték. Nem bizonyult tartósnak a mi, Bokros által végrehajtott stabilizációnk sem, mert itt a nyakunkon az újabb ikerdeficit, a költségvetés és a nemzetközi fizetési mérleg hiánya.
A negyedik bukott kísérlet a Kádár–Marjai– Fekete-féle bukott kísérlet szerény megismétlése a 2002. évi választások előtt. Ez a kísérlet politikailag sikeres volt, legalábbis a szocialisták, de nem az ország számára, mert a 19 ezer forintos alamizsnával és a közalkalmazottak fizetésemelésének ígéretével meghozta nekik a választási sikert. Nyilván ezért kapta meg most a két szellemi előfutár, Marjai és Fekete a magas állami kitüntetést. A gazdasági következmények azonban tragikusak. Nyakunkon a költségvetés és a nemzetközi folyó fizetési mérleg hiánya, és Bokros Lajos szinte hetenként ajánlkozik, hogy majd ő végrehajtja a második – ugyancsak reménytelen – stabilizációt, a közoktatás és a közegészségügy pénzeinek elvételét és ezzel tönkretételét.
Mit tehet most ez a szocialisták négy bukott kísérletével tönkretett szerencsétlen ország? A teljes program itt le nem írható, de az első teendők világosak.
Először: pontosan fel kell mérni a kialakult helyzetet. Készülnek felmérések a probléma egyes részeiről, közlik az államháztartás növekvő hiányát, beszámolnak a nemzetközi folyó fizetési mérleg hiányáról, megjelennek a hírek a nemzetközi hitelminősítő intézetek jelentéseiről, és a nemzetközi politikai és pénzügyi intézmények ajánlásairól, de összefüggő helyzetkép nincs. A választásokig most már nem is lesz. Az új kormány első kötelessége, hogy teljes és pontos helyzetképet tárjon a nemzet elé.
Másodszor: nemzeti egyetértést kell kialakítani a követendő útról és a konkrét intézkedésekről. Ez a nemzet mindmáig nem tanulta meg az igazi demokrácia lényegét: azt, hogy a nemzet saját maga felelős a sorsáért, és választott tisztségviselői csak a nemzet folyamatos egyetértésével cselekedhetnek. A nemzeti egyetértésnek legalább a minimuma nélkül problémáink nem oldhatók meg, és az új kormánynak a pontos helyzetfelmérést és az őszinte tájékoztatást követő első teendője, hogy megkísérelje a legfontosabb teendőket illető nemzeti egyetértés kialakítását. A korszerű társadalomtudomány félreérthetetlen tanítása, hogy siker csak az állami vezetés és a nemzeti társadalom teljes őszinteségén alapuló együttműködésével érhető el.
Harmadszor: e sorok írója ebben a lapban már leírta, hogy a hármas ikerdeficit országa vagyunk, és a harmadik iker a megtakarítás hiánya (Magyar Nemzet, 2005. december 13.). A nemzetnek tudomásul kell vennie, hogy további eladósodás nincs. Ez a generáció, a hatvanas évektől mostanáig, elzálogosította a nemzet jövőjét, és a hitelfelvétellel, valamint a nemzeti vagyok kiárusításával, amire ezzel a négy bukott szocialista gazdaságpolitikai kísérlettel kényszeríttették vagy vették rá, mindent ráterhelt a következő generációra, amely ráadásul nincs, mert olyan alacsony a születések száma. Ez a generáció most, a szocialisták négy bukott kísérlete után, kettő között választhat. Jóváteszi – legalább részben – azt, amit a következő generáció ellen vétett, és megtakarít annyit, amennyivel a további eladósodást megállíthatja. Ha nem hajlandó erre, el fogják venni tőle erőszakkal azt, ami a további eladósodás megállításához szükséges. Mind ennek, mind a következő generációnak az a legjobb, ha a nemzet végre hajlandó lesz gondolni a jövőjére, és megtakarításaival fedezni a jövő érdekében szükséges kiadásokat. Ez a mindenki számára eleve nyilvánvaló igazság egyben a korszerű közgazdaság-tudomány félreérthetetlen tanítása is.

A szerző közgazdász, professor emeritus