Képtelen feladatra vállalkoznánk, ha a jelenlegi kormány sporttal kapcsolatos ígéreteit kívánnánk szembesíteni a valósággal, hiszen a Gyurcsány Ferenc vezette kabinet nemhogy a tetteit, de a szavait sem pazarolta efféle apróságra. Ez persze annak fényében különösen pikáns, hogy Gyurcsány az akkor még létező sportminisztérium éléről lépett elő miniszterelnökké, ám új pozíciójában az volt az egyik első lépése, hogy megszüntette a sporttárcát. Igaz, ez legalább nyílt lépés volt: ami addig csupán informálisan nem működött, az onnantól kezdve hivatalosan sem létezett.
Ez a vákuumhelyzet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az athéni olimpiai doppingbotrány, a magyar sporttörténelem legvisszataszítóbb és legszégyenteljesebb fejezete itthon lezáratlan maradt. Kénytelenek voltunk beérni a sportolók mint „magányos bűnösök” eltiltásával, és mert ez egyszerre roppant hihetetlen és igazságtalan verzió is, teljes lett a morális zűrzavar: egyenlőségjel került vétkes és áldozat közé. Ami pedig a bukás és utórezgései nemzetközi „hozadékát” illeti: félig tréfásan, félig komolyan, de Magyarországot kikiáltották „az új NDK”-nak.
A második számú aknát, az úgynevezett uszodaügyet, úgy tűnik, részben sikerül hatástalanítani. Magyarország 2002 őszén azzal az ígérettel pályázott a 2006-os úszó Európa-bajnokság megrendezésére, hogy a kormány által garantált, 7,5 milliárd forintos fedezettel új vizes komplexumot épít a Lágymányoson. Az európai szövetség vezérkara e beruházás miatt hirdette ki győztesnek Budapestet Eindhoven ellenében. Csakhogy lassacskán kiderült: sem a terület, sem a pénz nem áll rendelkezésre. És innentől szánalmas rögtönzés, alkudozás kezdődött. Előbb a Kőér utcai Spartacus-telep lett a második számú opció, majd mivel az a terv is dugába dőlt, szükségmegoldásként adódott a Margitsziget és a roskatag Hajós Alfréd Uszoda felújítása, kibővítése. Most éppen azért szurkolunk, hogy az építési munkálatok lezáruljanak az Eb-rajtra, de ha így is lesz, az Európai Úszóliga döntéshozói emlékeznek majd rá: a magyarok átverték őket. És nem is sejtik, hogy ez csupán a mellékszál. A fő irány az, hogy mi csapjuk be magunkat folyamatosan.
Ennek legfrissebb példája a 2012-es labdarúgó Eb-pályázat. Miközben a kormány verbálisan teljes mellszélességgel feszít a hat év múlva esedékes kontinensviadal megrendezése mellett, annak érdekében napi szinten semmit sem tesz, hogy 2012-ben egyáltalán létezzen még a magyar futball. A hazai sportági szövetségben nemhogy balkáni, de fekete-afrikai állapotok uralkodnak, az állami vezetés pedig a másutt is ismert álláspontra helyezkedik: amit képtelenek vagyunk megoldani, és ami számunkra nem hajthat hasznot, ahhoz semmi közünk; amihez pedig semmi közünk, azzal nem foglalkozunk. E modern szociálliberális irányvonal lezülleszti a korábban ígéretesen beindult utánpótlás-nevelést is: a Bozsik-program két éltetője, a Mol és az OTP a közelmúltban jelentette be, hogy szünetelteti évi 550 millió forintos támogatását, mert a sportág vezetésében átláthatatlanok a viszonyok.
Míg a Gyurcsány-korszak alapmotívuma a sportirányítás területén is a szemfényvesztés (elég egy fotó egy régi bajnokkal, vagy egy látszólag munkában töltött óra egy létesítmény, esemény megtekintésekor), addig Medgyessy Péter nyilvánvalóan átláthatóbb, követhetőbb stílust képviselt. Ő 2002-ben még dokumentálhatóan, számonkérhetően ígért a sportszférának is; más kérdés, hogy az ígéretek nem teljesültek. Ezeket persze hiába is kérnénk számon a Gyurcsány-kabineten, amelynek viszonya az elődjéhez éppen arra a logikára épül, mint az MSZP-é az MSZMP-hez. A pillanatnyi és parciális érdeknek megfelelően egyszer jogfolytonos utód; másszor hagyják békén, ahhoz a múlthoz semmi kapcsolódási pontja sincs.
Mi azért mégis lajstromozzuk csak végig a négy évvel ezelőtti rózsaszín terveket! Először mindjárt azt, hogy a szocialisták sporttámogatása ígéretük szerint a ciklus végére eléri majd a GDP egy százalékát. Ezzel szemben 0,1 százalék közül mozog, és azt a kiegészítő magyarázatot, mely szerint ide számítandó a testnevelő tanárok bére mellett az iskolák normatív támogatásának testnevelésre eső része is, bátran elfelejthetjük. Hiszen ha így kalkulálunk, a polgári kormány jóval több, mint a GDP egy százalékával támogatta a sportot – az MSZP büszkén hirdetett célja hogyan lehetett volna a visszalépés? Úgyhogy rögzíthetjük, a sport támogatása reálértéken még 2006-ban sem éri el a 2002-es szint 80 százalékát. Az ígéretekkel szemben a sportban képződő áfa máig nem jutott vissza a sportba, az iparűzési adó töredéknyi része része sem szolgálja a testkultúrát, a sport évi költségvetési támogatásának öt-tíz milliárd forintos növelési ötlete pedig a történtek fényében egyenesen mosolyt fakaszt.
A Medgyessy-kormány tervei között szerepelt az iskolai testnevelési és versenyrendszer fejlesztése is, ehhez képest megakadályozták a mindennapi testnevelésóra bevezetését, megszüntették a diáksport-normatívát, és a források megvonásával ellehetetlenítették a sportiskolák jelentős részét. Az iskolákban építendő száz tornaterem és tanuszoda programja is dugába dőlt; nemhogy az új létesítmények nem készültek el, de a régiek is egyre balesetveszélyesebbé válnak. A 2002-es nekibuzduláskor minden megyébe öt műfüves pályát képzeltek, ám a központi költségvetésből ezt a számot nemhogy megyei, de még országos szinten sem sikerült meghaladni. A sport célú címzett támogatások bevezetésére éppen úgy kezdeményezés sem történt, mint az alsó tagozatos diákok ingyenes úszásoktatására.
A sportminisztérium, amíg létezett, nemhogy a magyar sportot nem tudta normálisan működtetni, de saját magát sem. Erre utal, hogy az Állami Számvevőszék 2004 nyarán lefolytatott vizsgálata során tizenkét oldalas jelentésében hetven esetben marasztalta el a tárcát, miközben az informatikai minisztériumról szóló jelentés két, a környezetvédelmiről szóló pedig másfél oldalt tett ki.
Medgyessy Péter miniszterelnök természetesen nem ezért pendítette meg a lehetőségét a sportminisztérium megszüntetésének; mire Gyurcsány Ferenc kijelentette: ez végzetes károkozás lenne. Medgyessy aztán már nem válthatta be a fenyegetését, mert éppen Gyurcsány lépett a helyére, aki szinte az érkezés lendületével mégis feloszlatta korábbi hivatalát. Akkor már szó sem esett végzetes károkozásról, ám a látszólagos ellentmondás könynyedén feloldható. A sportminiszter Gyurcsány számára még végzetes károkozás lett volna, ha kihúzzák alóla a bársonyszéket, hiszen ott tervezte elvégezni azt a referenciamunkát, amelyről elrugaszkodva még előrébb lépett. Aztán enélkül is felválthatta Medgyessyt – így viszont már semmi értelmét nem látta annak, hogy ő és kormánya a magyar sportra vesztegesse az idejét…
origo.hu
Orbán Viktor a gazdasági semlegességről
