Nincsen egyenlő játszótér

A társadalomtudományok kétféle intézményt ismernek: a formálisat, mint például egy politikai pártot; illetve az informálisat, a bevett gyakorlatot. Itt az utóbbiról lesz szó. Alaptézisem, hogy a mai magyar politikai rendszert nagymértékben a baloldal hozta létre, a saját tudatosított és nem tudatosított elképzéseit követve. Már csak azért is nagyobb ebben a baloldal szerepe, mert a jobboldal az önmeghatározás problémáiból kifolyólag kezdettől fogva gyengébb helyzetben volt e tekintetben. Egy közkedvelt angol hasonlattal élve: Magyarországon soha nem alakult ki az egyenlő játszótér. A kontextushoz még hozzátartozik egy, a baloldal által elképzelt, egyébként nem létező külső kritérium: egy misztifikált, ködösített Nyugat. Ez ugyan eléggé távol áll a valódi európai gyakorlattól, de ez mellékes, mert itt hivatkozási alapról van szó. Az egyetlen kínos pont az, amikor a magyar baloldal Nyugatának látványosan ellentmond a valódi Nyugat – ez esetben az Európai Unió –, és felelősségre vonja a baloldali koalíciót folyamatos túlköltekezésével kapcsolatban. Az elképzelt Nyugat arra való, hogy a magyar jobboldal kezdeményezéseit le lehessen ütni az amúgy is egyenetlen pályáról.
Az első ilyen társadalmi-politikai intézmény az ellehetetlenítés. Ennek több érdekes oldala van. Feltehetőleg a mögöttes stratégiának az a lényege, hogy az érintett elveszíti önbizalmát, és lelép a politikai színről. Ez a gondolat azt is jelzi, hogy azok, akik élnek ezzel az intézménnyel, semmibe veszik a társadalom, a szavazók által legitimált politikai hatalmat, és azt mindenáron elszemélyesítik. Az ellehetetlenítés az illető személyére van szabva. Kiváló példa erre az Orbán Viktor elleni támadáshalmaz. Szó sem esik arról, hogy a Fidesz csaknem a magyar társadalom felének támogatását élvezi, hogy ezt demokratikus úton nyerte meg, illetve hogy egy demokratikus politikai rendszerben az ellenzéket bár szeretni nem kell, de tisztelni igen – a népképviselet nevében. A teljes képhez hozzátartozik az intézmény sikertelensége is. A baloldalnak nem sikerült Orbánt önlegitimitásában megingatnia, minthogy ezt a társadalomtól kapta, és ugyanúgy nem sikerült a jobboldalnak Medgyessyt leváltania azután, hogy kémelhárító múltja kiderült.
Ha ennyire sikertelen az intézmény, akkor miért él tovább? Eltekintve az intézmények szívósságától, azért is marad fenn, mert egy más, hallgatólagos célt is szolgál. Ha szigorú szövegvizsgálat alá vetjük a baloldali közdiskurzusokat – és a „közeli olvasat” hagyománya nagyon is hasznos ilyen elemzési helyzetekben –, akkor egy érdekes jelenségre bukkanunk: A baloldal képtelen úgy nyilatkozni Orbán Viktorról és a Fideszről, hogy beléjük ne rúgjon egyet. Miért van ez így? Alapvetően azért, mert a baloldali identitás saját magát ünnepli ezekkel a nem kimondottan épületes megnyilvánulásokkal, és ezáltal biztosítja saját ön-újratermelődését: Az ellehetetlenítésből csupán egy szertartás él tovább. Szertartások mindenütt léteznek, nemcsak az úgynevezett primitív társadalmakban; talán azzal a különbséggel, hogy a magukat modernnek vagy felvilágosultnak nevező társadalmak ezt nehezen ismerik be, feltételezve, hogy a modernség eleve biztosítja a tudatosságot. A valóságban minden társadalomban szerepet játszanak a nem tudatosított folyamatok, az elfedettség és általánosan elfogadott közhelynek, józan észnek számító feltételezések. Ezeket rögzíti a szertartás: egy ismételt tevékenység, amelynek a jelentőségét nem kell tovább- gondolni.
Egy másik említésre méltó társadalmi-politikai intézmény a lehetetlen, teljesíthetetlen mérce felállítása, amely csak a Fideszre alkalmazható és alkalmazandó. Ha a jobboldal szavazókat mozgósít, az populizmus; ha kampányol, az szintén populizmus; ha közvetlenül szólítja meg a társadalmat, az aláássa a képviseleti demokráciát; ha civil szervezeteket hoz létre, azok csak pártfüggő gittegyletek és így tovább. Azonban az, hogy a baloldal sokkal kifogásolhatóbb lépéseket tett – 23 millió románnal való riogatás, folyamatos túlköltekezés, a külföldi kölcsönök robbanásszerű emelkedése, az államrendszer autonóm intézményeinek szándékos gyengítése – nem számít, és nem is számíthat, hiszen itt egy kettős mércével állunk szemben. Miért? Alapjában véve azért, mert a baloldal értékrendszere túl szorosan kötődik pártállamból átörökölt beidegződésekhez, és ezek nem képesek elfogadni az ellenzékiség legitim mibenlétét.
Ez a hozzáállás nemcsak az ellenzékiséget illeti, hanem a baloldal társadalomhoz való viszonyát is. Ha a megszokottnál nagyobb távolságból vizsgáljuk a mai magyar valóságot, akkor szembeötlő a baloldal felemás megközelítése magát a magyar társadalmat illetően. Aki a pártállam gondolatvilágából indul, az nem is veheti nagyon komolyan a népet, leszámítva a négyévenkénti választásokat, mert a pártállamban erre nem is volt szükség. A párt, a politikai vezetőség mindig is jobban tudta, mi kell a népnek. Ugyanezt tükrözi a baloldali értelmiség is, jóllehet más úton ér ugyanoda. Az értelmiség uralma a társadalom felett a mai napig is egy élő, hatékony, önlegitimáló gondolkodási forma, még akkor is, ha ez az álláspont elitista és ellentmond a modern demokrácia összes alapszabályának. Továbbá a magyar társadalom rengeteget változott az elmúlt másfél évtized során a sokféleség, a modernség, illetve az öntudatosság irányában. A baloldal erről nemigen akar tudomást venni. Ne lepődjünk meg ezen: az állami függőségben élő, a szocializmus által fenntartott populációval szemben egy felnőtt társadalom sokkal inkább szimpatizál a polgári gondolatvilággal. Ennek fényében könnyebben érthető a baloldal türelmetlensége a jobboldali mozgósítással, a szavazatok elnyerésével, illetve magával a jobboldali kormányzás lehetőségével szemben. Ilyen egyszerűen nem fordulhat elő a baloldal szemszögéből nézve.
Ha elfogadjuk az eddigi gondolatmenetet, kiderül, hogy az informális intézmények szerepe sokkal fontosabb a baloldal számára, mint a formális intézményrendszeré; ugyanakkor ez is könnyebben érthetővé teszi, hogy miért olyan alacsony a formális intézmények autoritása Magyarországon: ezekben mi nem hiszünk, nem vagy nehezen fogadjuk el a közszféra semlegességét, illetve az egyenlő elbírálást. Ilyen körülmények között a baloldal és a jobboldal feladata egyaránt az intézményi autoritás mindenkori megerősítése lenne, de a most véget érő négyéves ciklus ennek kevés jelét mutatta, épp ellenkezőleg.
A baloldal politikai hozzáállását egy 1989 utáni folyamat is befolyásolja. Erősen leegyszerűsítve: a magát szocialistának nevező politikai osztály a pártállamban szerzett politikai hatalmát gazdasági hatalommá konvertálta, majd visszakonvertálta politikai hatalommá 1994-ben és utána. A kettős konvertálás az, ami ebben a kontextusban izgalmas. Első ízben a folyamat egy félig-meddig exlex helyzetben történt, elfogadott szabályok, törvények nem voltak, így az aktorok saját belátásukat követve alakították a szabályozást. Egy ilyen eljárás nagyon megkönynyíti a hatalomgyakorlást, és az ehhez kötődő szokásrendszert nehéz levetkőzni – mindez nagyon is vonatkozik a baloldali rendszerváltókra. Ennek az elitnek a további politikai tőkéje az üzleti világban halmozódott fel, de egy cseppfolyós, szabályozatlan üzleti világban, amelyből hiányzott a kemény korlátok, a felelősség és a kötelességtudat fegyelmező hatása.
Abból kiindulva, hogy a mai magyar baloldal utat tévesztett, és nem is képes ezt felismerni, a magyar jobboldal szerepe eleve nehezebb, mint a látszat. Egy demokratikus politikai rendszer csak akkor lehet működőképes, ha az összes szereplője elfogadja a demokrácia formális és informális játékszabályait, erre pedig a magyar baloldal egyelőre alkalmatlan. Ez az alkalmatlanság nem hagyja a jobboldalt érintetlenül, mert ebben a politikai világban kell cselekednie, és ezáltal maga a demokrácia húzza a rövidebbet. Azonban arra sem hivatott a magyar jobboldal, hogy a vele szemben álló baloldalt ő mentse meg. Erre csak maga a baloldal képes. Hogy erre mikor lesz képes, az nyitott kérdés.

A szerző európai parlamenti képviselő (Európai Néppárt)