Sodródás a gazdasági összeomlás felé

Súlyos pénzügyi válság előtt van az ország. A nemzetközi hitelminősítő intézetek rendre leminősítették az ország pénzügyi stabilitását, az EU illetékesei sorozatban küldték a figyelmeztetéseket, de a pártok csak a mostani választások lázában égnek. Folyik a nagy ígéretverseny, látványos léggömbök emelkednek a magasba. A szemben álló pártok próbálják a másik léggömbjeit kipukkasztani, de kevés az erőfeszítés saját, hosszú távon is reális programjaik kidolgozására. Pedig az ország polgárai számára az a fontos, milyen lesz majd az ébredés a választások után, amikor az új kormánynak szembe kell néznie a pénzügyi összeomlás veszélyével – amikor szeptemberben le kell tenni az EU asztalára egy reális konszolidációs programot. A mostani nagy ígéretözönből csak azt szabad komolyan venni, ami nem olvad el, nem válik semmivé akkor sem, ha eljön az igazság pillanata.
A négyéves választási ciklusok ide-oda rángatják a gazdaságot. Amit az egyik négy év felépít, azt lerombolja a másik. A választások előtti „ereszd meg” időszakait rendszeresen követik a későbbi böjt, a „húzd meg” periódusai. A fő probléma, hogy a Bokros-típusú megszorítások nem oldják meg a bajt, csak a pillanatnyi összeroppanást odázzák el néhány évre. A négyéves ciklusokban való gondolkozás nem teszi lehetővé a nemzeti stratégiai tervek kidolgozását és különösen azok megvalósítását. Mégis, honnan várhatunk erre több esélyt, hol lehet a pillanatnyi ígéretek mögött felfedezni valamit, ami elvezet a felemelkedéshez, ami reményt nyújt arra, hogy nem nyomja agyon a magyar gazdaságot az egyre súlyosabb eladósodás?
Természetesnek látszik a nemzeti összefogás gondolata, amikor a nemzetstratégiai kérdésekben egyetértésre jutnak a szemben álló felek. De újkori demokráciánk története azt mutatja, hogy a dolgok nem ebbe az irányba haladnak. Ma úgy látszik, hogy a nemzeti konszenzus létrejötte csupán illúzió. Reálisabbnak tűnik, hogy olyan kormányzat kerüljön hatalomra, amelyik több választási cikluson át képes megtartani a választói bizalmat. Ennek feltétele, hogy a pártok ne ígérjék túl magukat. A gazdaság teljesítőképességét meghaladó ígérgetés csapdahelyzetet idéz elő: ha nem tartják meg az ígéreteket, akkor a győztes párt hamar hitelét veszíti, ha pedig megtartja, amit ígért, és abba belerokkan a gazdaság, akkor emiatt fog elbukni a következő választáson. De keveset ígérni még nem elég, ha nincs egy meggyőző jövőkép, egy olyan vízió, amely mozgósítja a nemzetet, amely elhiteti a társadalom többségével, hogy érdemes vállalni néhány nehezebb évet a jobb jövő reményében. A bukott rendszer egyik legfőbb bűne, hogy aláásta ezt a hitet: az átmenetinek nevezett szocialista társadalom nehézségeit avval akarta elfedni, hogy folyton csak a távoli kommunizmus paradicsomáról zengedezett.
Már a mostani választásokon sem szabad hitelt adni olyan pártoknak, olyan programoknak, amelyek nem néznek szembe a nagyfokú eladósodás társadalmi és gazdasági következményeivel. Emellett olyan programot kell keresni, amelyben megtaláljuk az adósságcsapdából való kimenekülés lehetőségét. A száz vagy ezer apró lépés nem vezet sehová, mert a csapdát át kell ugrani és nem belegyalogolni, ahogy azt a jelenlegi kormányzat teszi (sajnos az ugrás megint egy olyan kifejezés, amit a kommunista örökség alaposan lejáratott). Nem egy, hanem több ciklusra kell most kormányzatot választani. Evvel természetesen nagyon egyetért a jelenlegi, magát csak megszokásból baloldalinak nevező kormányzat is. Hadd folytassák ők az eddig megkezdett munkájukat. Csakhogy az elmúlt négy év óriásira dagasztotta a korábban már kissé konszolidált adósságállományt. Vajon mitől táltosodnának meg, ha újra megkapnák a bizalmat? Érvelésük az egykori pártállam korifeusait idézi, akik még a rendszerváltozás hajnalán is azt hajtogatták: mi követtük el a hibákat, hát nekünk kell azt kijavítani is.
Az ugrásra most akkor is szükség van, ha ez veszélyes. Ha elvétjük, bekövetkezhet a pénzügyi és gazdasági összeomlás, de tisztában kell lenni vele, hogy nincs vesztenivalónk. Ha nem vállaljuk a kockázatot, előbb vagy utóbb a krach úgy is bekövetkezik. Csak a bátor előremenekülés segíthet. Ilyen elképzelés jelenleg a tb-járulék tízszázalékos csökkentése is. A kockázat kétségtelenül nagy, mert a mérleghiányt az adóbevételek kurtítása tovább növelheti, ha nem következik be a vállalkozói kedv és a foglalkoztatottság jelentős emelkedése. A langyos megoldások nem segítenek, most messzebbre kell előre tekinteni. A Széchenyi-tervet vagy a Nemzeti fejlesztési tervet is aszerint kell értékelni, hogy milyen kitörési pontokat kínál az uniós források maximális kihasználásával és a hazai vállalkozások felkarolásával. 2006-ban ne a könnyű ígérgetések, hanem a fajsúlyos tervekben megfogalmazott célok döntsenek, és amikor választunk, gondoljunk 2010-re, sőt 2014-re is.

A szerző egyetemi tanár