Új külpolitikai válaszokra várva

Szépen csendben, csinnadratta nélkül kimúlt talán az egyik utolsó hazai baloldali mítosz: a külpolitikai kompetencia legendája. Az az állítás, amely nélkül korábban elképzelhetetlen lett volna választási kampányuk, miszerint egész Európa – mit Európa: az egész világ! – csak bennük bízik. S ha mégis kormányváltás következne be Budapesten, akkor biztosra vehető, hogy a Kárpát-medence a Föld leginstabilabb régiójává válik.
„Hála” a teljesen kaotikus gyurcsányi külpolitikának, e mítosznak mára egyszer s mindenkorra vége. Ennek talán a legbiztosabb jele, hogy a kormánypárti sajtóból is eltűntek a diplomáciai győzelmi jelentések. Nem tudom, feltűnt-e, hogy Gyurcsány milyen sokat van itthon. De minek is utazna külföldre, hiszen például a davosi világgazdasági fórumon aligha vette volna bárki is komolyan gazdaságpolitikai kampányhazugságait.
Így a remélt Bush-látogatás helyett a szocialistáknak két kampánysegéd budapesti vizitjével kellett megelégedniük. A politikai értelemben is „öregecskedő” Tony Blair kampányfellépésével a Budapest Airport privatizációját köszönte meg: neki a nagy üzlet megért ennyit. Ráadásul Blair után már nem kapkodnak, így neki is jólesett olyan helyre utazni, ahol legalább néhányan örülnek megjelentének. Régen elmúltak azok az idők, amikor 1997-ben még a baloldal nagy reménységeként vette át a miniszterelnöki posztot. Négy évvel a baloldal megújítására hivatott, híres 1999-es Schröder–Blair-papírt követően – emlékszik még arra valaki? – már be kellett vallaniuk, hogy a nagy kísérletük megbukott. A 2003 őszére ígért javított kiadással – melybe a svéd miniszterelnököt is bevonták volna – már meg sem jelentek az ideológiai piacon: időközben annyira komolytalanná vált próbálkozásuk, hogy a hatalom puszta akarásán kívül mással is magyarázzák politikai aktivitásukat. Míg Blair esetében világos a képlet, addig Putyin látogatásának áráról egyelőre csak találgathatunk, bár illúzióink e tekintetben sem lehetnek. (Ha tréfálkozni lenne még valakinek kedve, akkor a feltűnően hosszúra nyúlt Putyin–Medgyessy-találkozót két munkában megfáradt titkosszolga, „Emlékszel, amikor elhárítottalak” mottó alatt, nosztalgiarendezvényének is nevezhetnénk.) Abban biztosak lehetünk, hogy Moszkva megkéri majd a néhány visszaszármaztatott könyv árát. Az már látható, hogy a kampánysiker besöprése érdekében Gyurcsányék feladták a magyar–orosz műkincsvitában az eddigi világos budapesti álláspontot. Hiszen Moszkva – a történelmet meghamisítva – a szovjetunióbeli magyar pusztításokra hivatkozva csak a műkincscserét, esetleg a magyar műkincsvásárlást tartotta elfogadhatónak. Addig Budapest visszautasította, hogy az elrabolt holmiért még fizessen is. Most, hogy Budapest kapitulált az orosz követelés előtt, gyakorlatilag végleg keresztet vethetünk a többi műkincs ingyenes visszaszerzésére.
Ennél is sokkal súlyosabb probléma, hogy láthatóan nincs semmilyen koncepciója a kormányzatnak abban a kérdésben, hogy miként viszonyuljon a céltudatosan megkoreografált orosz gazdasági térfoglaláshoz. Miközben az EU-t és a NATO-t látható aggodalommal töltötte el az az összehangolt fellépés, ahogyan az év elején az orosz politika és gazdaság bevetette Ukrajna ellen a „gázfegyvert”, addig Budapest csak ájulásszerű örömkitörésekkel képes az orosz terjeszkedési szándékra reagálni. Pedig éppen az a tény, hogy az állami tulajdonban lévő Gazprom nem pusztán gazdasági, hanem erősen politikai szempontok alapján alakítja többek között gázárpolitikáját (lásd az utolsó csatlós Lukasenko megsegítését, valamint Juscsenko pozícióinak gyengítését). Nem véletlen, hogy Németországban is egyre nagyobb fenntartásokkal fogadják azt az orosz szándékot, hogy a helyi energiaellátó cégekig a gázellátás teljes vertikumát a Gazprom és leányvállalatai ellenőrzése alá vonja.
Az idén őszre Rigába tervezett NATO-csúcstalálkozó egyik meghatározó témája lesz a szövetség tagjainak – főként az egykori Varsói Szerződés tagállamainak – az energiabiztonsága. Az orosz gazdasági és politikai térfoglalási szándékot ellensúlyozandó Washington már most is erősen lobbizik annak érdekében, hogy a NATO tegyen ígéretet Ukrajna és Grúzia felvételére. Nem szabad elfeledni, hogy a kétoldalú kapcsolatoknak a polgári kormányok idején bekövetkezett megromlása sem a magyar jobboldal szándékának volt a következménye. (E tekintetben hiba volt a Tovarisi konyec! plakát 1990-ben, mert azt a tévképzetet keltette, mintha valaki ideológiai okokból mondott volna le az egykori keleti piacról, s azt nem a volt szovjet térség összeomlása okozta volna.)
Magyarország az 1999-es koszovói válság idején teljesítette a NATO-tagságából következő kötelezettségeket, s brüsszeli kérésre Budapest feltartóztatta az egyértelműen embargó alá eső mennyiségű üzemanyagot Szerbiába szállítani kívánó orosz konvojt. (Miközben az MSZP hirtelen humanistává vált képviselői Jugoszláviáért aggódtak.) S az önérzetében sértett Moszkva – ne feledjük: ez volt a jelcini időszak mélypontja! – Magyarországon vezette le frusztrációját. S ahogy ez lenni szokott, az ellenzéki szocialisták most is a külföldi bírálók álláspontját képviselték. A másik kérdőjel a BorsodChem privatizációjakor vetődött fel, amikor (mint ma már látható: nem alaptalanul) az orosz gazdasági térfoglalás várható politikai következményeire figyelmeztetett a polgári kormány.
Talán egy pozitív eleme mégis van annak, hogy ezekre a kérdésekre a gyurcsányi külpolitika még a válasz körvonalait sem volt képes felvázolni. Érzik: ez már nem ennek a kabinetnek a problémája.

A szerző történész