Zuhanórepülésben, katapultálás előtt

Nemrégiben nyilvánosságot kapott az Országos Közoktatási Intézet gondozásában végzett egyik közvélemény-kutatás eredménye. Eszerint az utóbbi években jelentősen romlott a közoktatási rendszer teljesítményének társadalmi megítélése. Gondolhatnánk naivan, az adatok, a számok önmagukért beszélnek. S ha már ez a lehangoló eredmény született, az ágazat irányításáért felelősséget viselő miniszter és csapata majd sürgősen hozzákezd az okok őszinte feltárásához, és megteszi a szükségesnek vélt lépéseket a zuhanórepülés megállításáért.
Mivelhogy nem ez történt, ezen a ponton megkerülhetetlen, hogy feltegyük a kérdést: vajon miféle emberek irányítják mifelénk hosszú évek óta az oktatásügyet? Van-e lelkiismeretük, éreznek-e valódi felelősséget az iskola társadalmi küldetése iránt? Mert hogy nem azt tették, ami az egyetlen ésszerű és felelősségteljes válasz lett volna az adott helyzetben. Hanem a minisztérium vezetői rögtön „odanyilatkoztak”, hogy a romló statisztikai adatokat nem is úgy kell értelmezni, hanem amúgy, meg hogy az előző kormány bűnei (még örüljünk, hogy nem a klebelsbergi iskolareform következményei) érhetők tetten az egyébként nem is olyan rossz statisztikai eredményekben, és hogy az ő reformjuk áldásai majd csak újabb évek múlva mutatkoznak meg. Felelősségérzetnek, önvizsgálatnak, a tényekkel való nyílt szembenézésnek nyoma sincs a kormányzó oktatáspolitikusok reakcióiban. Az ellenzék egyik műhelyének vezetője leüti a labdát, és televíziós interjújában kijelenti, hogy amikor Magyar Bálint a miniszter, mindig romlik a közoktatás teljesítménye és annak megítélése, míg a polgári kormány idejében javul. S bár ez utóbbi állítás igazságtartalmáról mindannyian meggyőződhettünk, hiányérzetünk nem múlt el. Ugyanis az elhangzott és olvasható nyilatkozatok mindegyike megkerüli a napvilágra került súlyos probléma lényegét, amely az alábbi kérdésekre adott válaszokból fejthető fel: valóban romlik-e a köznevelés-közoktatás színvonala?
Az említett közvélemény-kutatás eredményei nélkül is tudható (szinte kár pénzt kidobni ilyen felmérésekre), hogy igen, rohamos mértékben. A mindennapi laikus és pedagógiai tapasztalat azt mutatja, hogy fiataljaink ismeretei, készségei, kifejlődött képességei, attitűdjei és magatartása (ezek együttesen jelentik a pedagógiai értelemben vett tanulást) sokkal alacsonyabb szinten állnak, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. A romlást nem ellensúlyozza az információkhoz való hozzáférés lehetőségeinek bővülése (az internet), mert a gyerekek többnyire híján vannak az ismeretek rendszerezéséhez és szelektálásához szükséges műveltségnek is. És nem feledtetik a még mindig kimagasló nemzetközi diákolimpiai eredményeink sem, amelyeket csakis diákjaink és tanáraink minden törvényszerűséget felülíró kivételes tehetsége és szorgalma magyaráz.
Kinek jó az eredmények romlása? Nyíltan természetesen senki sem vallja be, hogy a romló teljesítmény megfelel a szándékainak. Ám a képmutatás álarca mögül mind nyilvánvalóbban kirajzolódik posztmodern világunk fogyasztói világnézete, és e világnézetet a média segítségével sulykoló milliárdos cégtulajdonosok és politikacsinálók elemi érdeke. Amely szerint elegendő, ha a felnövekvő nemzedék tömegeinek jól fejlettek az írás-, olvasás-, szövegértés, matematika gyakorlati alkalmazása és egyéb alapkészségei, merthogy ezek nélkülözhetetlenek a termeléshez és a fogyasztáshoz; ám a rendszerbe foglalt alapos ismeretekre, vagyis a műveltségre már nincs szükségük. Ez utóbbi, vagyis a komoly tudás már nem fontos. Merthogy a művelt ember nem szokott szolgai módon engedelmeskedni a beléje sulykolt üzleti és politikai diktátumoknak, hanem gondolkodik, kételkedik, kérdez, vitatkozik, ellentmond. A művelt ember valódi szabadsággal rendelkezik („a műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék”), s szuverenitása megóvja attól, hogy kiszolgáltatottá váljék a pénz kizárólagosságra törekvő uralmával szemben. A pénzvilág urainak és talpasainak tehát koránt sincs ellenükre a közoktatás hagyományos eredményeinek látványos romlása.
Kinek rossz ez? Mindenekelőtt hátrányos és káros az iskolába járó gyermekek és fiatalok millióinak. Akiket (és szüleiket) megtévesztett a túlterheltséget hangoztató, féligazságokkal tűzdelt propaganda, és amely az iskolai tanulást, a szorgalmas munka megkövetelését, a házi feladatokat, az ismeretek gyarapítását és ennek ellenőrzését rosszindulatú pedagógusok kártékony cselekedeteként mutatja be a nyilvánosság előtt. Az erőfeszítéseket követelő tanulásról leszoktatott, ennélfogva csekély tudású mai gyerekek a holnap igénytelen munkavállalói vagy segélyekből élő munkanélkülijeivé lesznek. S ez nemcsak az ő életkilátásaikat teszi tragikussá, hanem az adófizető társadalom egészére nézve is rendkívül hátrányos. Nem beszélve arról, hogy az alulművelt tömegek megjelenése mennyire károsítja kultúránk, tehát életminőségünk egészét. Az iskolai eredmények romlása tehát végső soron mindenkinek rossz, aki nem vastag falakkal körülvetten védett luxusvillákban él ebben az országban.
Mi okozta a romlást? Az okok egyik fele az ezredfordulós évtizedekben bekövetkezett rendkívül gyors változásokra vezethető vissza. A fogyasztói társadalommal beköszöntött materialista értékrend térhódítása, a fogyasztást a javak előállításával szemben túlhangsúlyozó, agresszív propaganda minden országban meggyengítette a munkára épülő, klasszikus polgári erények átörökítésének esélyeit. Emellett a családok eredendő nevelőfunkciójának gyengülése, a gyerekekre fordítandó személyes idő általános hiánya, az ifjúsági szervezetek, a tömegsport, a fiatalokat foglalkoztató művészeti csoportok gazdátlanná válása és a többnyire torz világszemléletet tükröző elektronikus szórakoztatás mind-mind hatékonyan rongálta és rontja a tanulás esélyeit. Erre a helyzetre az oktatáspolitikának olyan választ kellett volna adnia, amely – lehetőségeihez mérten – ellensúlyozni képes e negatív külső befolyást. Ezzel szemben az elmúlt évek történései azt mutatják, nemhogy ellensúlyt igyekezett volna képezni, hanem még inkább felerősítette e negatív hatásokat. Nézzünk néhány példát a kártékony intézkedésekre: a kötelező tanulási idő tízszázalékos csökkentése, az osztályozás és a buktatás tilalma, a házi feladatok kvázi bűnös voltának hangoztatása, a nemzeti műveltségi kánon teljes száműzése a Nemzeti alaptantervből, az érettségi követelményeinek radikális csökkentése, és a közoktatás legrangosabb intézményének nevetségessé tétele a tavalyi botrányra adott válasszal, a felsőoktatás színvonalának a reform jegyében történő lezüllesztése, a jogok aránytalan előtérbe helyezése a kötelességekkel szemben stb.
Az oktatáspolitika elsődleges feladata volna a köznevelési rendszer állandó fejlődésének elősegítése a jogalkotás révén. A felsoroltak mind azt mutatják, hogy ezt a küldetését az oktatáspolitika nem töltötte be az elmúlóban levő ciklusban. A mi oktatásra vonatkozó kusza jogszabályaink lehetővé tették az alábbiakban idézett eset megtörténtét is (Köznevelés, 2005. október 21.). Az iskolások „vonattal mentek kirándulni, és az egyik tanuló mélyen kihajolt az ablakon. A tanár kérte a gyereket, hogy üljön vissza a helyére, mielőtt még baleset érné. Tanítványa a többszöri felszólításra se engedelmeskedett, mire a tanár a ruhájánál fogva viszszahúzta a gyereket az ablaktól. Csakhogy a tanuló jogi képviselője feljelentette a tanárt testi fenyítésért, és a bíróság a feljelentőnek adott igazat. A tanárnak felmondtak.” A közoktatás eredményeinek romlásáért tehát – a külső hatások mellett – az elrontott oktatáspolitika tehető felelőssé.
Mi a teendő? Minden tapasztalat és felmérés azt igazolja, hogy a társadalom elsöprő többsége (szülők, nagyszülők, értelmiségiek, hangsúlyozottan a pedagógusok) egy emberként az eredményes nevelésért, a munka becsületéért s az ezt szolgáló rendért, fegyelemért, igazságosságért, egyenlő mércéért, szorgalmas munkáért, színvonalért és a tanító emberek visszaadott tekintélyéért kiált napjainkban. Olyan oktatáspolitikára van tehát szükségünk, amely ezt a jogos igényt szolgálja – kellő alázattal és szakértelemmel. Ha kell, új törvénnyel. Ha kell, az anyagi eszközök radikális átrendezésével. És a tanító emberek tiszteletével.
Az áprilisi országgyűlési választások erről is szólnak majd. A szavazófülkében kinek-kinek arról is döntenie kell, hogy milyen iskolákat akar látni ebben az országban, azaz milyen sorsot szán gyermekeinek, unokáinak.

A szerző oktatási szakértő