A szálka neve: Orbán Viktor

Kóka János, az SZDSZ üdvöskéje felszólította Orbán Viktort, hogy távozzék a politikai életből. Bár e kijelentés nem lármázta fel a balliberális sajtót, ismerjük el: elég komikus, amikor a hatszázalékos párt neofita politikusa felszólítja a negyvenkét százalékos párt elnökét, hogy ideje lenne eltűnnie már. Kóka nem lenne ilyen halált megvetően bátor és pökhendi, ha nem érezné maga mögött a választások első fordulója óta koalíciós partnerének magabiztosságát és a sajtónyilvánosság négyötödös támogatását. Meg az internet bátor névtelenjeit.
A választás első fordulójában az MSZP 1,3 százalékkal előzte meg a Fideszt – ez, úgy tűnik, jeladás lett egy szégyellnivaló, fanatikus kampányra, ahol a célkeresztben élő ember fut, nyomában pedig a lincselésre vágyó tömeg. Bayer Zsolt hasonlata tökéletes: a „kacagó” hiénák lassú ügetéssel hosszasan követik az oroszlánt, aki az állatvilág királya ugyan, de kitartó üldözéssel meggyengíthető és földre vihető. Nincs pontosabb kép, ami leírhatná a jelenlegi helyzetet. És nincs izgalmasabb kérdés annál: miért a zsigeri gyűlölet Orbán Viktor személye iránt? Hogy ez a gyűlölet létezik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a rémület, amikor Orbán neve szóba kerül. Orbán mohó, Orbánt csak a hatalom érdekli, Orbán agreszszív, Orbán antidemokratikus, Orbán nagyképű, Orbán soha nem dolgozott, Orbán szélkakas, Orbán reszket a hatalomért, Orbán istennek képzeli magát, Orbán simlis, Orbán összelopta a vagyonát, Orbán cigány, igazából Orsós a neve, de mindenki jobb a cigánynál. Orbán maga a sátán. Amikor aztán valaki konkrétan rákérdez ezekre a tulajdonságokra, rendre vállvonogatás a válasz. Úgy hallottam, azt beszélik, ezt mutatja a tévé, ezt írta Kende úr, ezt mondta Havas úr, Gyurcsány úr, Hiller úr, erről beszélnek a Nap-keltében meg az ATV-ben, meg a drága jó Bolgár úr, hát ő csak tudja.
Nem kell hosszas vizsgálódás ahhoz, hogy rájöjjünk, amit minden józan ésszel bíró ember láthat: Magyarországon politikai hajtóvadászat folyik, aminek céláldozata Orbán Viktor. Nem négy éve, és nem amióta nincs kormányon. A harci kürtöket még 1994 elején fújták meg, akkor, amikor a Fidesz elhagyta az SZDSZ-t. Addig ők voltak a magyar közélet dédelgetett kedvencei. A „fideszes fiúk”, akiket a liberálisok mint kis fiókákat terelgettek. Emlékszünk még Kiss Péter mai kancelláriaminiszterre, amikor „Zsideszre” keresztelte a párt nevét, leplezetlenül célozva tagjainak állítólagos etnikai hovatartozására? A nagymamák igazi kedvence azonban Orbán Viktor volt. Ha máshonnan nem, a Nagy Imre temetésén elmondott beszéde a televízió jóvoltából országosan ismertté tette. „Beszélt ott egy kis loboncos muksó, és felszólította az oroszokat, hogy menjenek haza” – ez kapott lábra a közbeszédben. Ez a mondatocska milliók titkos óhaját fejezte ki. És aki semmire nem emlékezett az újratemetésből, az Orbán Viktor nevét mindenesetre bevéste az emlékezetébe.
Tizenhat évvel a rendszerváltozás után, az ötödik választás második fordulójának küszöbén egészen más hangsúlyokat kap az a történelmi beszéd. „Nem is Orbánnak kellett volna mondani”; „utolsó percig úgy volt, hogy Fodor Gábor mondja”; „Kövér Laci mondja”; „nem is volt olyan nagy valami, nem vállalta más, hát Orbán megírta”; „jobb híján beszélt”…Változtat ez valamin is utólag? Amikor ott állt a tömeg, közöttük én is, és azt hittem, most azonnal felmegy a rendőrség a Műcsarnok lépcsőjére, és letartóztatják azt az Orbán Viktort, aki az előbb hazaküldte az oroszokat. „Nem is küldte, meg különben sem volt az olyan bátor beszéd” – mondják azok, akik soha egy mondatot sem kockáztattak, csak ha megvolt hozzá a felülről jövő szabad jelzés.
Az 1994-es választás előtt a Fidesz világos üzenetet kapott a Magyar Hírlap egyik véleményvezérétől, Gádor Ivántól: a szemétkosárból szedtünk elő benneteket, és most ugyanoda hajítunk vissza titeket. Mindezt miért? Mert a fiatal demokraták előzőleg kivonták magukat az úgynevezett Demokratikus Chartából, majd néhány lépést tettek a jobbközép felé, megsértve ezzel az SZDSZ atyáskodó szerepkörét. Orbán, aki ezt a fordulatot végrehajtotta, ezért legyen átkozott. A Fidesznek azóta is minden alkalommal a szemére hányják, hogy liberális pártból jobboldalivá idomította magát. Talán mert jó orral kiszagolták, hogy 1994 után az MDF szükségszerűen meggyengül és tág teret hagy majd maga után, miközben volt szövetségese, az SZDSZ az MSZP-vel folytatja bolymeleg koalícióban. Ez akkor felért egy árulással. Orbán áruló, mert mindent megtanult az általa tisztelt liberálisoktól, majd köszönte szépen, és otthagyta őket. Ezért nincs bocsánat soha – a többi csak maszlag és körítés. Azt még nem olvastam sehol, hogy az SZDSZ, amelyre óvatlan barátaim azért szavaztak hajdanán, mert harcos és hangos antikommunista elveket vallott, miként számol el azzal, hogy azóta is az MSZP kitartottjaként csüng az utódkommunisták pártján. Ez volt az igazi árulás. Arról is kevés szó esik, hogy az MSZMP tagságának színe-virága, átigazolva az MSZP-be, a szocializmus építését miképp tudta huszonnégy óra alatt megtagadni a kapitalizmus csúnya szelvényvagdosó világáért?
Nálunk ugyanis szelektív a nyilvánosság kontrollja: amivel nem akarják megzavarni a nézők és olvasók fejét, azt a legegyszerűbb elhallgatni. Ami a Fideszben történt (legyen szakadás, hasadás, perpatvar), arról bőven kaptunk tájékoztatást. A Fideszt elhagyók – Fodor Gábor, Ungár Klára, Hegedűs István – mindig a média kedvencei maradtak és maradnak. Amikor Orbán Viktorról valami rosszat kell mondani, mindig megtalálják a megfelelő alanyt. Sőt, akit kizártak a Fideszből vagy meggyengült a pozíciója, azonnal kegyeltje lett a részvétüket nyilvánító sajtómunkásoknak, lásd legutóbb Tölgyessy Pétert. Közösen megállapítják, hogy a diktatúra és az antidemokrácia összefoglaló neve: Orbán Viktor. Vajon az, aki az MSZP-t hagyta ott, mint Csintalan, Szűrös vagy Pozsgay, mitől lettek elvtelen árulók; és mitől lett derék megtért Dávid Ibolya vagy a közíró Debreczeni József? Az emberek értékét újabban csak az Orbán Viktorhoz való viszonyuk határozza meg? Aki gyűlöli és ezt manifesztálja, rendes ember, aki viszont tiszteli, szereti és kitart mellette, nacionalista, fasiszta csürhe tagja. Akik ezt a nézetet erősítik, azok a baloldali holdudvar emberei: közírók, újságírók, sztárriporterek és tanácsadók; de sajnálatosan a jelenlegi miniszterelnök Orbánt lejárató hazugságai is uszítják a közvéleményt.
1998-ban nem volt prognosztizálható a Fidesz győzelme. Lengyel László, az anti-Kasszandra előbb a Horn–Kuncze-koalíció gond nélküli újraválasztásáról vizionált, Göncz Árpád utóbb pedig negédeskedett: „nagyon érdekesen alakulnak itt az erőviszonyok”. Abban a pillanatban, amikor az Orbán-kormány elkezdte működését, a magyar Sivatagi Vihar, a baloldali média megkezdte megsemmisítő hadjáratát. Ahogy Antall József nem kapott türelmi időt, úgy nem kímélték Orbánt sem a négy éve alatt. Amilyen szervilis és simulékony volt a Horn-kormány médiája, olyan kegyetlen és embertelen az Orbáné. Az Antall ideje alatt hangoztatott „a sajtó mindig ellenzéki” szerepkör már egyáltalán nem működött a szocialista–liberális-kormány alatt, de látványosan feltámadt az Orbán-kabinet alatt. Magyarország miniszterelnöke nem tudott nekik jót lépni: akarnok, antidemokratikus, kis Hitler, kis Mussolini, Gömbös Gyula, farkasvigyorú, „a politikai gecizmus oltárképén a főalak”, kirekesztő, szélsőjobbal kokettáló, néróka, antiszemita, Bécsbe hordják altató kezelésre, idegbeteg, vezérkultuszt teremtő, zárójelbe teszi a parlamentáris és alkotmányos kereteket, álszent, szeretője és törvénytelen gyereke is van, a Széchenyi-tervet a haverjainak találta ki, meglopja a nyugdíjasokat, cigányellenes, despota, hülyeségeket beszél, alcsúti dakota, akarnok paraszt, összevész a románokkal és a szlovákokkal, nem szeretik a Fehér Házban, de nem szereti Putyin elvtárs sem, király akar lenni, a Parlamentben éjszakánként felpróbálja a koronát, gumicsizmában mutogatja magát a gátakon, elhagyja a gyerekét, összetöri a felesége állkapcsát, magyarságpróbát akar, ő mondja meg: ki a magyar, uralja a médiát, kezet csókoltat magának, utcára viszi a politikát; az embereknek csomagolniuk és futva menekülniük kell az orbáni diktatúrából.
Aztán persze mindenki maradt. Hogyne maradt volna. Orbán pocskondiázásához semmiféle bátorságra nem volt szükség. Eszembe jut egy epizód a Magyar Rádióból, ahol állítólag kormánypárti uralom volt. Az egyik műsorban Orbán-napról emlékeztek meg, ahol a riporter a „seprűzzük ki Orbánt, űzzük el Orbánt, zavarjuk el Orbánt” népi rigmusait ismételgetve nyilván igen élvezte produkcióját. Azok a „független” értelmiségiek, akiknek megadatott az állandó médiaszereplés képernyőn vagy írásban, éppen addig demokraták, ameddig Orbán Viktor neve el nem hangzik. Abban a pillanatban acsargó pitbullokká válnak, akikkel semmit sem lehet már kezdeni. Elfogultságuk akár mulatságos is lehetne, ha tömeghatásuk nem adódna össze.
Az Orbánt démonizáló okok nyilván sokrétűek. Van, akinek a hiúságát sérti, hogy tanítványa túlnőtt rajta; van, akinek nem kellettek a tanácsai; van, akinek sokkal magasabb zsoldot fizetnek a baloldalon; van, aki született krakéler; vannak, akik ezt az egészet élvezik is; és vannak szép számmal, akik valóban nem bírják egy plebejus miniszterelnök fellépését – különösen nemzetiszín háttérrel. Élő miniszterelnököt még nem övezett ekkora negatív figyelem. Megjelent róla két, Kende Péter által összefércelt nyomdai termék; Ferenczi Krisztina nyolcévi Orbán körüli turkálásának szemétdombját adta ki könyv alakban a választás előtt; Pünkösdi Árpád intellektuális mázzal leöntött Orbán-kötetében pedig még a napközis mákos tésztának is fenyegető az üzenete. Megírták a Fidesz „őszinte” történetét is, sajátos olvasatban.
A 2002-es választások elvesztése után nem a Medgyessy- és Gyurcsány-kormány lett a média célpontja, hanem Orbán és a Fidesz maradt tűz alatt. Az eltelt négy év nem szólt másról: nehogy visszajöjjön Orbán. Ezért volt szőlőügy, házügy, bányaügy, légi kalózkodás, vagyonelszámoltatás, parlamenti vizsgálóbizottság, Mayer Aranka, sárazsadányi bekötőút, életterezés, populizmusvád, szélkakasozás. Az aljassági rekordot az a felmérés állította fel, amely szerint a tanárok állítólag odanyilatkoztak volna, hogy számukra Orbánnál még Szálasi is népszerűbb. Ha érteni szeretnénk a tömeges brutalizálódás lélektanát, a mindent elöntő gorombaságot, trágárságot, a tettlegességet és azt a fajta intoleranciát, amitől feltűnően szenvedünk az utóbbi években, akkor az eredőjét valahol itt kellene keresnünk: a nemzeti oldal és Orbán Viktor ellen folytatott évtizedes hecckampányban.
Hogy miért szálka a baloldal és a liberálisok szemében? Mert felépítette, ötven lenullázott év után kormányképes párttá szervezte a nemzeti jobboldalt. Mert szeretik, és ez egy érdekvezérelt világban teljességgel érthetetlen. Mert hisznek benne, és mert karizmatikus államférfivá nőtte ki magát. Mert kimondta, hogy Magyarországon a magyarok a legfontosabbak. Ezért különösen sokan szeretnék, ha eltűnne a politikai életből. Csak hát van egy iciri-piciri bökkenő: az a kétmillió-háromszázezer jobboldali szavazó…