Az ortodox templomvitáról

Az újságjuk által közölt Ortodox templomvita a Petőfi téren című cikk egy sor pontatlanságot tartalmaz, amelyre kötelességemnek érzem, hogy felhívjam az olvasók figyelmét. Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy a „templomvita” véget ért: ez a vita bírósági per tárgya volt, amelyet a per kezdeményezője, a konstantinápolyi patriarchátus mindhárom fokon elveszített – azon egyszerű oknál fogva, hogy soha sem volt a templom tulajdonosa.
A görög alapítású magyar ortodox egyházközség valóban fennállt 1950-ig, törvényes jogutódja pedig a Petőfi téren ma működő egyházközség. Alapításának pillanatától, vagyis a XVIII. század végétől a görög alapítású magyar ortodox egyházközség a budai szerb ortodox püspök fennhatósága alá tartozott, nem pedig a konstantinápolyi patriarchátushoz. Sem a konstantinápolyi patriarchátus, sem pedig annak magyarországi exarchátusa nem létezett jogi személyként Magyarországon – sem az Osztrák–Magyar Monarchia idejében, sem pedig annak felbomlása után. A magyarországi exarchátust csak 1995-ben jegyezték be, azzal, hogy az exarchátus akkor saját alapszabályában nem tett említést semmiféle jogfolytonosságról.
A Petőfi téri egyházközség, amely addigra elveszítette a reális kapcsolatot a szerb püspökkel, 1950-ben átment a moszkvai patriarchátus joghatósága alá. Ezt ötéves levelezés előzte meg: az egyházközség tagjai kérték Moszkvát, hogy fogadja őket joghatósága alá azért, hogy lehetősége nyíljon számukra magyarul végezni az istentiszteleteket. Korábban az egyházközségben görög nyelven folytak az istentiszteletek, melyet azonban a hívők a XIX. századtól egyre kevésbé értettek, mivel többségük a XIX. század második felére elmagyarosodott. Néhány éves gondolkodás után a moszkvai patriarchátus az egyházközséget oltalma alá fogadta, megadva számára a magyar nyelv használatának jogát.
Az önök által publikált cikkben szó van arról, hogy az egyházközséget átadták az „orosz ortodoxoknak”. Valójában az egyházközség, ahogyan már évekkel 1950 előtt magyar volt, úgy azt követően is az maradt, és nem szűnt meg annak lenni napjainkban sem. Nem szabad összekeverni egy egyházközség hovatartozásának kérdését nemzeti jellegének mivoltával. (…) Cikkük azt a benyomást kelti, hogy a templom hovatartozása kérdését Oroszország és Görögország próbálják rendezni egymás között. Mindazonáltal sem Oroszországnak, sem Görögországnak nincs köze az adott problémához (és nem is lehet), lévén az egyházak egymás közötti problémája, amely megoldható lett volna a moszkvai és a konstantinápolyi patriarchátus között folyó párbeszéd keretében. (…) Az érv, mely szerint a templomot pesti görögök építették, egyáltalán nem veszett el a „magyar jog útvesztőjében”, ahogy azt a cikk írója állítja (a cikk alapján egyébként az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy a szerző illegitimnek vagy marionettszerűnek tartja a magyar bírósági intézményeket). A tény, mely szerint görögök is részt vettek a templom építésében makedovlachokkal, arnautokkal és másokkal együtt, közismert, ám ennek az egyházközség kanonikus (jurisdikciós) hovatartozásához nincs közvetlen köze.
A cikk azt állítja, hogy a templom „orosz tulajdonban van”. A templom tulajdonosa ugyanakkor a Moszkvai Patriarchátus Magyar Egyházmegyéje, amely jogi személyiséggel rendelkező magyar egyházi szervezet. A Magyar Ortodox Egyházmegye a moszkvai patriarchátussal csak imádságos és kánoni, nem pedig vagyoni és jogi kapcsolatban áll. Magyar jellegéről tanúskodik az a tény is, hogy tíz papjából kilenc magyar.
Kommentár nélkül hagyom a Konstantinápolyi Patriarchátus Magyarországi Exarchátusa személyem ellen intézett vádaskodásait, amelyeket újságjuk szó szerint megismétel. (…) Nem hagyhatom azonban kommentár nélkül Görögország magyarországi nagykövetének, Dimitris Contoumasnak azt a kijelentését, mely szerint a görög ortodox hívek kénytelenek Bécsbe utazni, ha keresztelőt szeretnének. Erre valójában nincs semmi szükség, mivel először is a konstantinápolyi patriarchátusnak a Váci utcában van egy egyházközsége, ahol van elegendő hely a keresztelések elvégzésére. (Ha pedig nincs, akkor miért nem gondoskodnak arról, hogy az egyházközség újabb helyiségekhez jusson?) Másodszor pedig a Petőfi téri Nagyboldogasszony-székesegyház nyitott minden nemzetiség képviselői számára, és hívei között görögök is vannak, akik lelki igényeik kielégítésére minden vasárnap a liturgián felolvasásra kerül görögül az Evangélium, a miatyánk és egy sor más imádság.
Amíg tartott a per, többször is felajánlottam a magyarországi exarchátus vezetésének, hogy rendezzük békés úton a problémát, és vonják vissza keresetüket, ők azonban erre nemet mondtak. Mindezek után nincs semmi értelme visszatérni a problémára. Ahogy az orosz közmondás tartja: „a verekedés után már senki nem rázza az öklét.”


Hilarion bécsi és ausztriai püspök
A szerző a Magyar Ortodox Egyházmegye
kormányzó főpapja

Tisztelt Püspök Úr! Engedje meg, hogy szerkesztőségünk önállóan eldöntse, mit tart problémának, és mit nem. Az alapkérdésre – hogy a Petőfi téri templomot a pest-budai görögök építették, most pedig nem ők használják – az ön mondatai nem adnak megnyugtató választ. Ön aligha állíthatja a görögök nevében, hogy Görögországnak nincs köze a problémához, ha Görögország úgy érzi, hogy köze van hozzá. A görög nagykövet nevében nem tisztünk megnyilvánulni, de ellentmondásosnak hat a püspök úr azon megjegyzése, hogy oldják meg a budapesti templomgondjaikat, ha egyszer ők ezt az őseik által emelt templommal kívánják megoldani. Emlékeztetnénk arra is, hogy az oroszok Budapesten többnyire nem építettek, hanem romboltak – legutóbb 1956-ban. Az 1950-es „jogállami állapotok” ismeretében vissza kell utasítanunk a mai magyar jogállamra tett „marionett”-hasonlatát is. A görögök érzéseit talán úgy lehetne leginkább érzékeltetni: képzelje el, hogy az athoszi orosz ortodox kolostort egyetlen tollvonással görög fennhatóság alá vonják.
A szerk.