Kétpártrendszer helyett négypárti parlament

Lezajlott az országgyűlési képviselő-választások első fordulója. Mivel az országos eredmény a polgári oldalnak egyszerűen fejbekólintó, ezért értelmetlen és fölösleges dolog lenne bármiféle önbecsapás. Ha figyelembe vesszük, hogy a közvélemény-kutatók felmérései szerint a Fidesz 2003 nyarától egészen az idei választási kampány finiséig végig magabiztosan vezetett a szocialistákkal szemben – sokáig behozhatatlannak tűnő előnnyel –, akkor világosan kitűnik, hogy az április 9-én kihirdetett első forduló eredményei az előző ciklus nagy műgonddal felépített stratégiájának kudarcaként is felfoghatók. A miniszterelnök-jelöltek televíziós vitái például perdöntő szerepet játszottak a bizonytalanok megnyerésében. Gyurcsány Ferenc agresszív és letámadó fellépését az ingadozók tömegei ezúttal visszaigazolták; hasonlóképpen sokat ártott a Fidesznek miniszterelnökhelyettes-jelöltje két botrányos kijelentése is. Legfeljebb az jelenthet némi gyógyírt, hogy a választások előtt nyolc nappal nyilvánosságra hozott utolsó esélylatolgatások némelyike még a ténylegesen bekövetkezettnél is nagyobb arányú kormánypárti előnyt jósolt.
A tényleges okokra mindazonáltal az április 23-i, második forduló után lesz érdemes visszatérni. A négy évvel ezelőtti történések ismeretében ugyanis még maradt remény arra, hogy egy sikeres hajrával el lehet kerülni a baljósnak tűnő végkimenetelt. 2002 tavaszán az első kör után a balliberális pártok 98:87 arányban vezettek a Fidesz–MDF párossal szemben a képviselői helyekért folytatott harcban. 45 egyéni választókerületben dőlt el már az első választási fordulóban a mandátum sorsa, miközben 131 körzetben még nyitott maradt, hogy melyik jelölt lesz a végső befutó. Az akkori baloldali ellenzék a második megméretés előtt 75 első helyet birtokolt, míg a polgári oldal esetében ugyanez a szám 56 volt. Biztosan sokan emlékeznek még arra a hatalmas méretű mozgósításra, amelyet a szinte reménytelen pozícióban lévő Fidesz végre tudott hajtani, és amelynek révén 2002. április 21-én végül 75 választókerületben a polgári oldal színeiben induló jelöltet hirdették ki győztesként.
Van-e elegendő tartalék?
Mivel a két szemben álló tömb támogatottsága nem különbözik jelentősen a legutóbbi választásoktól, emiatt nem zárható ki, hogy a Fidesz újra megkísérti a sorsot, és – mint a tizenkilencre lapot húzó kártyajátékos – ezúttal is megpróbálkozik a kampány erőteljesebb továbbvitelével, illetve a szavazóknak az eddiginél is nagyobb mértékű aktivizálásával. Ha csak a rideg számokat nézzük, nem is tűnik teljesen alaptalannak a reménykedés. Az eddig megszerzett egyéni és listás mandátumok aránya nem különbözik számottevően a 2002-estől.
Az MSZP–SZDSZ-koalíció eddig 113 képviselői helyet gyűjtött be, míg az ellenzéki Fidesz az MDF-fel együtt 99-nél tart. 66 egyéni választókerületben dőlt már el a verseny, itt a Gyurcsány Ferenc vezette baloldal előnye 38:28. Ez azt jelenti, hogy még 110 olyan körzet maradt az országban, amelyik gazdára vár. Ezek közül 61-ben a kormányoldal, 48-ban pedig az ellenzéki Fidesz jelöltje vezet, míg a Somogy megyei Nagyatádon az a Gyenesei István nyerte az első kört, aki a Somogyért Egyesület jelöltjeként indult, ám eddigi pályafutásának ismeretében nyugodtan hozzászámíthatjuk a kormánypárti jelöltekhez. Ha azonban megismétlődne a négy évvel ezelőtti bravúr, és az első fordulós győztesek mellett még további 19 választókörzetben sikerülne az erőviszonyok megfordítása, ez a siker akkor is csupán arra lenne elegendő, hogy a minimálisra csökkenjen a jobboldal vereségének aránya. Ahhoz viszont, hogy bekövetkezzen a kormányváltás, a Fidesz szakértőinek számításai szerint minimum hetvenöt egyéni választókerületben kellene végső győzelmet aratni.
Elméletileg persze ez sem zárható ki, ám ne feledjük, hogy a 2002-es választási küzdelmet aligha lehet olyan könnyedén újrajátszani. A Fidesz akkori előretörését nagyban megkönnyítette az MSZP és az SZDSZ két forduló közötti paszszivitása. Most viszont nem érdemes erre építeni a további terveket, már csak azért sem, mert a kormánypártok választási stábja vélhetőleg előre felkészült egy ilyen eshetőségre is. Nem beszélve arról, hogy Gyurcsány Ferenc összehasonlíthatatlanul nagyobb hatékonysággal tarthatja magas szinten a kormánypártokra voksolók aktivitását, mint ahogyan ezt korábban a lagymatag és teszetosza Medgyessy Péter tette. Szintén a siker megismétlése ellen szól, hogy a Fidesz már az első forduló előtt ellőtte szinte minden puskaporát. A nagygyűlésektől kezdve a door to door típusú mozgósításon át a szavazók millióinak kiküldött levelekig és Orbán Viktor országjáró körútjáig szinte valamennyi lehetséges eszközt bevetettek, az ennél radikálisabb módszerek alkalmazása pedig már alighanem bumerángként ütne vissza.
Az sem segíti a kormányváltásban reménykedők esélyeit, hogy az ötszázalékos küszöböt meglepetésre átugró MDF már az első fordulót követő napon mereven elhatárolódott attól a lehetőségtől, hogy visszaléptesse állva maradt jelöltjeit. De a kisebbik ellenzéki párt egyes helyi szervezetei természetesen még szembeszegülhetnek az országos vezetés akaratával. Az az eshetőség sem zárható ki, hogy Dávid Ibolya csupán taktikázik, és az utolsó napokon mégiscsak megteszi a döntő lépést. Amint 1998-ban Torgyán József, amikor a második forduló előtti hajrában csak hoszszas unszolás után vonta vissza az FKGP állva maradt jelöltjeit, győzelemre segítve ezzel az egész jobboldalt. Ismerve azonban a két párt között jó ideje húzódó áldatlan viszálykodást – amelyért a két felet egyaránt terheli felelősség –, ennek minimális az esélye. Márpedig az MDF jelöltjeinek állva maradása még abban az esetben is tovább csökkenti a Fidesz győzelmi reményeit, ha joggal feltételezzük, hogy a fórum szavazói közel sem lesznek annyira elutasítók az egykori szövetségessel szemben, mint az országos pártvezetés.
Tartalékként még a szétforgácsolódóban lévő MIÉP–Jobbik támogatóival lehetne kalkulálni, ám viszonylag alacsony számuk, illetve egyes MIÉP-es pártvezetőknek a Fidesszel szembeni ellenszenve miatt önmagukban már nem lehetnek elegendők a remélt egyéni győzelmek kiharcolására. A fordulat nem lenne csoda, több feltétel teljesülése esetén igenis megvalósítható, de fel kell készülni lélekben a vereségre is, ami akkor is fájdalmas lesz, ha várhatóan nem lesz földcsuszamlásszerű baloldali előretörés, és talán még az előző ciklus tízmandátumos baloldali fölényét sem múlja majd felül.
Véglegesen bebizonyosodott, hogy minden korábbi számítással és választási forgatókönyvvel ellentétben nem alakult ki Magyarországon a kétpártrendszer, és az egyetlen nagy gyűjtőpártra épülő jobboldal sem tud elegendő számú választói csoportot maga mögé felsorakoztatni. Az MDF sikere olyan világos és egyértelmű tanulságot hordoz, amelyen a polgári oldal minden szereplőjének el kell gondolkodnia. Eszerint a jobboldalon érzékelhető nagyságú választói igény van egy, a Fidesztől eltérő stílust és szellemiséget hordozó kisebb pártra is. Nagy a kísértés, hogy összeadjuk a fiatal demokratákra és a fórumra együttesen leadott szavazatokat, és megállapítsuk, hogy egy közös lista biztos ellenzéki győzelmet eredményezett volna. Ez azért lenne önámítás, mert az MDF táborának egy jelentős része olyan Orbán Viktor-ellenes protestszavazó volt, aki a 2002-eshez hasonló együttműködés esetén a baloldali koalíció valamelyik pártjára szavazott volna.
Fidesz–MDF: együttműködésre ítélve
Részben itt keresendő a Fidesz nem várt elcsúszásának az egyik fő oka. A helyenként valóban harsány és agresszív stílus ugyanis – annak ellenére, hogy a kormánypártok értelmiségi holdudvarának sulykolásával ellentétben semmilyen veszélyt nem jelent a demokratikus intézményrendszerre – nem csupán a Fidesz biztos szavazóinak aktivizálására alkalmas, hanem sokakat szorongással is eltölthet. Biztosan ide tartozik az a közép- és idősebb korosztálybeli, a városi felső középosztálybeli réteg is, amelyiknek a szavazatai a leginkább hozzájárultak az MDF fokozatos megerősödéséhez.
A két párt azonban hosszabb távon együttműködésre van ítélve. Ha a kollektív választói akarat a jelenlegi koalíció megtartását kívánja, akkor alighanem a fórum nélkül is meglesz az MSZP és az SZDSZ többsége. Ha viszont a Fidesz mégis sikeresen hajrázik, és az MDF-fel közösen összejön egy kormányváltó parlamenti többség, akkor persze új helyzet adódna, mivel az MDF az általa leginkább áhított mérleg nyelve szerepkörbe kerül. Nem árt emlékezniük a magyar demokratáknak, hogy a négy évvel ezelőtti Centrum párt – bár nem lépte át a parlamenti küszöböt – hasonló felállásban az MSZP mellé állt, és a rá szavazók egyértelmű becsapása miatt a gyors kimúlás lett a kezdetben még ígéretes formáció sorsa. Ha az MDF valóban meghatározó jobbközép gyűjtőpárttá akar erősödni, akkor azt is tudomásul kell vennie, hogy egy jobbközép politikai erő a kontinens nyugatabbik felén általában azon munkálkodik, hogy a soron következő választáson ellenzékbe szorítsa a balközép ellenfeleket, együttműködve a hozzá hasonló ideológiai elveket valló konzervatív szövetségesekkel (lásd például a német CDU/CSU szövetséget).
A Fidesz–MDF-együttműködésnek hosszú távon nincs alternatívája. Ehhez persze a Fidesznek is sokat kell változnia. A későbbiekben nagyobb tiszteletben kell tartania partnerét, azt a tényt is elfogadva, hogy esetenként tőle eltérő stratégiával lép fel egy-egy komolyabb politikai konfliktushelyzetben. Az új törvényhozásban a Fidesznek komoly gesztusokat kell tennie a fórum irányába. A jobboldali térfél kétpólusúvá válása tehát elkerülhetetlen. Sőt előfordulhat, hogy a bal felé zárt, a politikai centrumhoz közeli MDF és a szélesebb alapokra épülő néppárti Fidesz mellett még egy harmadik párt is megveti a lábát. Már a választási kampány előtt is felvetődött, hogy a Kereszténydemokrata Néppártnak meg kell adni a lehetőséget egy önálló frakció megszervezésére. Ezt az eshetőséget továbbra sem szabad elvetni. Ha a KDNP tagsága úgy akarja, meg kell adni nekik a lehetőséget, hogy újra saját lábra álljanak. Az 1990-es és az 1998-as választások tanulságait levonva biztosra vehető, hogy három különböző karakterű párt szélesebb szavazóbázist tud majd elérni.
Tanulság továbbá, hogy a jövőben nem szabad olyan könnyen elengedni a helyi vagy az országos közélet befolyásolására alkalmas személyiségeket. Tölgyessy Péter már régóta prognosztizálható távozása és Fidesz-ellenes publicisztikai munkássága alighanem érzékelhetően hozzájárult ahhoz, hogy az SZDSZ csaknem negyvenezer fővel növelte a szavazótáborát. Szécsi Gábor kecskeméti polgármesternek a koalíció oldalára való átállása nyomán közel került a Fidesz ahhoz, hogy elveszítse az eddig jobboldali fellegvárnak számító kecskeméti választókerületeket. A jobboldali erők hódmezővásárhelyi helyi torzsalkodása miatt elúszott egy biztosnak tekintett első fordulós mandátum. Hasonló a helyzet Kalocsán is, ahol Bagó Zoltán meglehetősen ostoba hibája miatt kell második fordulót tartani. A kalocsai választókerülettel kapcsolatban azt is el kell mondani, hogy a menet közben beugró Semjén Zsolt így is nagy fölénnyel nyerte az első menetet.
Örvendetes ugyanakkor, hogy Budapesten érezhetően csökkent az MSZP-vel szembeni hátrány: a 2002-es választásokon még 137 ezer szavazattal kapott többet az MSZP, míg az idei versengésben csupán 88 ezer szavazatra szűkült a különbség. Van esély tehát arra, hogy az eddigi négy fideszes egyéni választókerületnél ezúttal több helyen is sikerüljön a mandátum megszerzése. Örvendetes a győri előretörés is. Szijjártó Péter – aki eddig a párt öklének hálátlan szerepét játszotta – azzal, hogy az első fordulóban megelőzte a város sikeres polgármesterét, a szocialista Balogh Józsefet, talán a nap legnagyobb szenzációját okozta. Ugyanakkor aggasztó fejlemény a Fidesz kelet-magyarországi meggyengülése, főleg a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kisvárosi-falusi körzetek elvesztése tekinthető kudarcnak, de a Hajdú-Bihar megyei eredményeket is csupán a látványos debreceni sikerek szépítik meg. Túl sok tiszántúli és alföldi megye borult pirosba, jócskán rácáfolva arra a hiedelemre, hogy vidéken jórészt jelentős Fidesz-fölény várható. A fenti előrejelzéseket a nyugati országrész nagyobb mértékben igazolta vissza. Az Ausztriához közeli megyékben évek óta kialakult a stabil jobboldali dominancia, és a nyomasztónak ható észak-magyarországi MSZP-fölény jól reprezentálja az egyes régiók kulturális jellegét és választói magatartásának stabilizálódását.
Elbuktak viszont az MDF egyéni jelöltjei, köztük a magas népszerűségi mutatókkal bíró Dávid Ibolya és a választókörzetében eddig mind a négy korábbi megméretést megnyerő Csapody Miklós. Ez utóbbi politikus kudarcának nagyságát jól érzékelteti, hogy nem csupán a két nagy párt jelöltjét nem tudta megszorítani, hanem még a szabad demokrata Lakos Imre is megelőzte, és ezzel be sem került a második fordulóba. Mivel a szavazók az egyéni jelölteknél is sok esetben a pártszimpátiák alapján döntöttek, így várhatóan hosszabb távon is elbúcsúzhatnak az MDF politikusai az egyéni választókerületi sikerektől. Ezek megléte nélkül viszont nehéz lesz erős helyi bázisú jobbközép gyűjtőpárttá válniuk.
Partner nélkül nem megy
Nem érdemes tehát az MDF-nek túlfeszítenie a húrt, mert ha a Fidesz támogatottságát még egy választási vereség sem veti vissza jelentősen – és erre azért komoly esély van, figyelembe véve a párt egyre mélyülő társadalmi beágyazottságát –, akkor igen szűk mozgástere maradhat a Dávid Ibolya által elképzelt stratégiának. Hogy milyen változásoknak kell bekövetkezniük a Fidesz szervezeti működésében és a párt vezérkarában, azzal egyelőre nem érdemes foglalkozni, mert a második fordulóig még bármi megtörténhet. Egy meglepetésszerű győzelem akár hitelesítheti is az előző években történteket. A párt egységének azonban semmiképpen nem szabad szétbomlania. Az ájtatos hangú gyurcsányi fogadkozások ellenére a hegemón szerepre törekvő MSZP-t csakis egy erős és cselekvőképes Fidesz parancsolhatja ki előbb-utóbb a hatalomból. Ám a továbbiakban ehhez egy erős partnerpárt vagy pártok is elengedhetetlenek lesznek.
Végleges konklúzióm szerint ezentúl a Fidesznek is szüksége van a jobboldal „SZDSZ-ére” az MDF képében, és Orbán Viktornak a maga „Kuncze Gáborára” Dávid Ibolya személyében.