Nehéz esztendők következnek

A néhai Országos Tervhivatalban (OT) a lehetséges gazdaságpolitikai irányok közötti választás kérdése rendszeres viták tárgyát képezte. Az egyes ötéves tervekre, azok koncepciós fázisában, általában három variáns készült, amelyek közül kettőnek az volt a funkciója, hogy bizonyítsa, nincs más út, mint a harmadik. Az egyes variánsok közötti választás azért volt ilyen egyértelmű, mert mindhármat ugyanazok készítették, és hogy nem mindig az általuk preferált változat lett a befutó. Utólag azután általában kiderült, hogy mégiscsak lett volna más változat. Sőt az bizonyult a legrosszabbnak, amit végül is megvalósítottak.
Ilyen vita volt például az 1973–74-es kőolajár-robbanást követően, amikor is igen jelentős külkereskedelmi deficitünk keletkezett, és a kérdés az volt, hogy a gazdasági növekedés mérséklésével teremtsünk-e egyensúlyt, vagy pedig vegyünk fel kölcsönöket. Azok a kevesek, akik ellenezték a hitelfelvételt, alulmaradtak, és még jól jártak, ha csak azt terjesztették róluk, hogy nem értenek egyet a Párt politikájával (ami egyébként minden bizonnyal meg is felelt a valóságnak). Volt olyan is, aki az állását veszítette el, például a Magyar Nemzeti Bank akkori elnöke, László Andor, aki miután Németh Károlynak (az MSZMP KB akkori gazdaságpolitikai titkárának) kifejtette, hogy az ötödik ötéves terv hitelből nem finanszírozható, munkahelyére viszszaérve már nyugdíjas „lett”. Ekkor került előtérbe a hitelfelvételt támogató Fekete János. Bár rövid négy év alatt kiderült, hogy a hitelfelvétel egy katasztrofális melléfogás volt, ami ma, harminc évvel később is érezteti hatását, támogatói megdicsőültek, sőt Fekete Jánost érdemeiért még 2006-ban is kitüntették.
Ma általában úgy tekintenek a rendszerváltozást megelőző időszakra, mint egy monolit egységre, holott a létező egy párton belül nagyon is éles harcok folytak például a gazdaságpolitikai irányok kijelöléséért. Egyes ágazatok támogatói erős érdekcsoportokat, lobbikat alkottak. Jelentős érdekérvényesítő szerepe volt egy időben például az agrárlobbinak, az ipari vezetőknek, de az egyes csoportok küzdelmében a nyolcvanas évekre az úgynevezett pénzügyi lobbi kerekedett felül, amely makroökonómiai közgazdászok egy meghatározott csoportjából és a funkcionális irányító szervek (OT, PM, MNB) meghatározó személyiségeiből tevődött össze. Minél jobban süllyedt el az ország az adósság mocsarában, annál erősebb lett e pénzügyi lobbi befolyása, nem függetlenül természetesen attól a neoliberális gazdaságpolitikai fordulattól, amely a nyugati világban a nyolcvanas évtizedben lezajlott, és ami egyértelműen a pénzügyi szervezeteket állította a gazdaságirányítás vezérlő pozícióiba. A hazai pénzügyi lobbi lett a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) kéréseinek közvetítője, a gyakorlatban messze túlteljesítve ezen szervezetek tényleges követeléseit – a magyar gazdaság kárára.
Másfél millió állás szűnt meg
A nyolcvanas évek végére a gazdaságirányítás teljesen e csoport kezébe került, újabb és újabb reformok szükségességéről győzve meg az egyre inkább elbizonytalanodó politikai vezetést. E reformok sohasem hozták azokat a pozitív eredményeket, amelyeket pártolói ígértek, gazdasági káruk viszont felmérhetetlen volt. Az adóreform például semmivel nem járult hozzá a gazdasági növekedéshez, illetve az egyensúly javításához, mint azt ígérték, viszont két számjegyűvé tette az inflációt. A legnagyobb kárt azonban a külkereskedelem liberalizálása okozta, amelynek során négy év alatt – a hazai vállalatok védelme nélkül – minden importkorlátozást megszüntettek. Ezen intézkedés súlyának megítélésekor célszerű emlékeztetni arra, hogy például Anglia az úgynevezett hajózási törvénnyel kereken két évszázadon keresztül védte iparát, és csak akkor vált a szabad kereskedelem hívévé, amikor már gyakorlatilag nem volt versenytársa. De megemlíthetnénk a közös piacot is, ahol a nagyjából azonos fejlettségű országoknak mintegy négy évtizedre volt szükségük ahhoz, hogy kereskedelmi korlátozásaikat teljes egészében felszámolják.
Ezzel áll szemben a „bátor” magyar lépés a külkereskedelem négy év alatti teljes liberalizálása, amelynek eredményeként a magyar ipar gyakorlatilag megsemmisült. Olyan vállalatok mentek tönkre, amelyek túlélték a két világháborút, Trianont, a szocializmust. Másfél millió állás, a munkahelyek egyharmada szűnt meg, és ekkor alakult ki a költségvetési hiánynak az a mértéke, amelyért az unió ma büntet bennünket.
A rendszerváltozás során azután e lobbi elsősorban az SZDSZ, másodsorban az MSZP táborába vonult, és mind a mai napig, sőt ma talán még jobban, mint tíz évvel ezelőtt, meghatározza e két párt gazdaságpolitikáját. De míg az SZDSZ ezt nyíltan felvállalja (ami szerintem mindenképpen elismerésre méltó dolog), addig a szocialista párt igyekszik elpalástolni. Pontosabban a szocialistáknál van ugyan támogatottsága a neoliberálistól eltérő gazdaságpolitikának (például a szakszervezetek és a párt valóban baloldali frakciói), de a gyakorlatban ezek nem tudnak hatást gyakorolni a párt politikájára. Jó példa erre, hogy az MSZP első kormánya idején Horn Gyula létre akart hozni egy gazdasági minisztériumot, amelynek élére miniszterelnök-helyettesi ranggal a korábbi szakszervezeti vezető, Nagy Sándor került volna, de a neoliberális lobbi nyomásával szemben képtelen volt ezt az elképzelését végrehajtani.
Szakszerűtlenség és felelőtlenség
Bár neoliberális közgazdász bőven jutott más pártokba, így az MDF-be és a Fideszbe is, ez utóbbiakban mégsem volt annyira meghatározó erejük, mint a szocialisták, illetve a szabad demokraták esetében. Például az Antall-kormány a privatizáció során támogatta a munkástulajdont, amit azután az MSZP felszámolt. A Fidesz visszaállított számos, a Bokros-csomag kapcsán megszüntetett szociális kedvezményt, és a Széchenyi-tervben jelentős támogatást nyújtott a hazai vállalkozóknak.
A neoliberális tábor a szó szoros értelmében felbecsülhetetlen károkat okozott az országnak, amelyek messze meghaladják a második világháborús veszteségeket, ugyanis a hazai vállalatok védelme nélkül rövid idő alatt végrehajtott liberalizáció miatt 2003 végéig, amíg ezt a KSH-adatokból követni lehet, folyamatosan romló tendenciával évi tizenegymilliárd dolláros piacot veszítettünk el. A tizenegymilliárdos piacvesztés a magyar gazdaság számára óriási, gyakorlatilag megegyezik a fizetési mérleg hiányával, és egy megállíthatatlan eladósodási pályára állította az országot. A helyzet 2003 óta természetesen jelentősen tovább romlott. Igaz, az MSZP–SZDSZ-koalíció 1995-ben kísérletet tett az egyensúly megteremtésére, de a még oly durva beavatkozásnak számító Bokros-csomag is csak átmenetileg tudta megállítani a külkereskedelmi mérleg romlását. Pontosan azért, mert a neoliberális receptek szerinti korlátozás (a leértékelés és az importilleték átmeneti hatásától eltekintve) nem javította az ország exportpotenciálját, és a hazai piacok visszaszerzéséhez sem járult hozzá.
A jelenlegi kormány gazdaságpolitikájára a szakszerűtlenség és a felelőtlenség jellemző, amelyre még 2003-ban épp e koalíció korábbi pénzügyminisztere, Békesi László hívta fel a figyelmet egy Élet és Irodalomban (2003/29. sz.) megjelent, drámai hangú cikkében.
„A magyar gazdaság 2003 nyarán változatlanul a 2001. évi gazdaságpolitikai fordulat óta követett, fenntarthatatlan növekedési pályán halad – ha lassuló tempóban is. Alapvető változás ebben az évben sem következett be, s a kormány által deklarált, eleve gyenge intenzitású és elégtelen mértékű korrekció sem fog hiánytalanul megvalósulni… Drámaian romlott a folyó fizetési mérleg hiánya… Az exportdinamika csökkenését az import növekedése kíséri… A folyó év abszolút negatív »rekordja« a magyar gazdaságpolitika és gazdaságirányítás működésébe vetett bizalom megrendülése, a hitelesség, kiszámíthatóság és stabilitás nélkülözhetetlen erényeinek elvesztése… A jelenlegi politikavezérelt, elosztáscentrikus gazdaságpolitika változatlan folytatása rövid időn belül gazdasági krízishez, viszszaeséshez, életszínvonal-romláshoz, tömeges munkanélküliséghez, magas inflációhoz, újabb eladósodáshoz vezet… Rövid távon ugyan nem igényel népszerűtlen vagy kényelmetlen döntéseket, de a ciklus végén biztos bukáshoz vezet.”
Békesi jóslatai eddig beváltak, bár a ciklus végi biztos bukást kár lenne még elkiabálni. A volt szocialista pénzügyminiszter természetesen nem Fidesz-győzelemben reménykedve írta a cikkét, hanem azért, hogy saját pártját figyelmeztesse: a gazdaság fenntarthatatlan pályán halad. Ugyanakkor pont az ő javaslatai mutatnak rá, mi lehet a fő különbség az egyik vagy a másik nagy párt győzelme esetén.
Latin-amerikai válság előtt
Az nyilvánvaló, hogy a választások után – bármelyik párt kerül is ki győztesen – a gazdasági egyensúly lényeges javítása elkerülhetetlen lesz. Hiszen ha a leendő kormány nem ezt teszi, egy, a latin-amerikai válságokhoz vagy a kilencvenes évek második felét jellemző ázsiai válsághoz hasonló helyzet áll majd elő. Az egyensúly lényeges javítása tehát nem lehet kérdéses, csak ennek a mikéntje.
Szocialista–szabad demokrata kormány esetén igen nagy a valószínűsége annak, hogy megint csak a Bokros-csomag elemeit veszik elő. Erre utal Békesi javaslata is, amely az egyensúly megteremtése érdekében racionális takarékosságot és gyors privatizációt tart szükségesnek. Mivel már minden lehetőt privatizáltak, a javaslat csakis olyan területekre vonatkozhat, mint például az egészségügy, az oktatás esetleg a nyugdíjellátás további magánszférába terelése.
Ez esetben tehát az egyensúlyteremtés alapvető eszköze a költségvetés kiadási tételeinek lefaragása, nyilván egyéb, az egyensúlyt szolgáló eszközökkel együtt, mint a valuta leértékelése és esetleg átmeneti importilleték bevezetése, mint ahogy az a Bokros-csomag esetében is történt. Mint láttuk, ez a fajta stabilizációs program rövid távon ugyan valóban segít, hosszú távon azonban nem old meg semmit, nem növeli az ország nemzetközi versenyképességét, sőt bővítetten újratermeli az egyensúlytalanságot.
Ezzel szemben a Fidesz bizonyos fokú hajlandóságot mutat, hogy eltérjen a neoliberális ortodoxiától, és felismerje, hogy az egyensúlyteremtésnek más útjai is lehetségesek, mint a kiadások lefaragása, jelesül a hazai vállalatok megfelelő támogatással való fellendítése és ezen keresztül a bevételek növelése.
Ez utóbbi esetben is szembe kell azonban nézni a realitásokkal, például azzal, hogy nemcsak az Európai Unió, de főleg a befektetők az egyensúly gyors javítását várják. Ilyen körülmények között igen kevés tere lehet az adók lényeges csökkentésének, mert azok egyensúlyrontó hatása azonnal, míg egyensúlyjavító hatása csak évek múlva jelentkezik – és akkor is csak abban az esetben, ha a gazdaság hajlandó a neoliberális tankönyvekben a kínálati politikáról írottaknak megfelelően viselkedni, amire nemzetközi tapasztalatok szerint kevés az esély. A fenntartható növekedési pálya irányába való elmozdulás csak akkor valósulhat meg, ha a hazai vállalatok fellendülése egyértelműen az egyensúlyjavítást, tehát az export növelését és a hazai piacok viszszaszerzésével (például a termelési-elosztási vertikumok hazai kézbe juttatásával, a tendereken a hazai vállalatok preferálásával) az import mérséklését szolgálja. Ezt az egyensúlyjavító hatást a működő tőke beáramlásától nem lehet várni, mert mint a tapasztalatok eddig is bizonyították, az egyszeri tőkebeáramlást a jövedelmek tartós és folyamatos kiáramlása követi, amely ma már meghatározó a fizetési mérleg negatív egyenlegében. A működő tőke a saját és nem a magyar gazdaság érdekében működik.
A neoliberális ortodoxiától eltérni azonban még az ilyen irányú szándék ellenére sem lesz könnyű, mert ma – mint ahogy ezt egyébként Békesi László magára vonatkoztatva megjegyzi – ez a főirány, ez befolyásolja az unió vezetőinek gondolkodását is. Igaz, a neoliberális politika még az Európai Unióban is súlyos problémákat okoz, mint ahogy azt az alacsony gazdasági növekedés, a magas munkanélküliség, a szinte folyamatossá váló társadalmi forrongások és a politikusokból való teljes kiábrándultságra vonatkozó közvélemény-kutatási adatok jelzik. A Fidesznek tehát, ha itthon változásokat kíván elérni, még saját európai pártját is meg kell győznie a fordulat szükségességéről. Talán Angela Merkel, aki nem közgazdász, hanem fizikus, képes lesz megérteni, hogy országa, a neoliberális elvek alkalmazása mellett, miért nem tudja gazdasági és társadalmi problémáit megoldani. És talán akkor több fogadókészség lesz az újonnan csatlakozott országok valós helyzetének megértésére és orvosolására is.
Az előttünk álló évek tehát egyik párt győzelme esetén sem ígérkeznek könnyűnek. A Fidesz koncepciója (konzisztenssé téve) mégis nagyobb esélyt ad arra, hogy az ország egy hosszú távon fenntartható pályára tudjon átállni. A választások tétje tehát az, hogy a neoliberális ortodoxia által meghatározott, rövid távú stabilizáció következik-e be, vagy pedig sikerül-e egy hosszú távon fenntartható egyensúlyi pályára állítani a gazdaságot.

A szerző közgazdász