A kínálati oldal közgazdaságtana

Súlyos pénzügyi válság előszelét érezzük. Ez év márciusában az állam naponta annyival költött többet, mint a bevételei, ami fedezi egy kisebb megye (Komárom-Esztergom, vagy Nógrád) önkormányzatának éves költségvetését. Naponta 15 milliárd forintnyi (kb. 60 millió euró) új adósságot csinál az államkassza. A kormány azt mondja, hogy mindez rendben van. Azok között, akik gondolkodnak, és azon túl még őszinték is, nincs olyan ember, aki szerint ez rendben lenne. Ilyen súlyos helyzetben felélénkülnek a gazdaságirányítási modellek körüli elméleti viták, hogy milyen gazdaságpolitika vezetett ide. Kevesebb szó esik arról, hogy milyen gazdaságpolitikával lehet ebből a helyzetből kijutni.
Krízisek és megoldások
A ’30-as évek súlyos depressziója idején Keynes világhírű angol közgazdász azt ajánlotta a depresszió sújtotta államoknak, hogy költekezzenek, ezáltal élénkítsék a keresletet. Az állami költekezés munkahelyeket teremt, forgalmat hoz létre, így ki lehet lábalni a bajból. A hitetlenek azt mondták, hogy az állami eladósodás hosszú távra nagy bajt okoz. Keynes kissé cinikusan válaszolt: hosszú távra mindannyian halottak vagyunk. Ha nem csinálunk valamit, akkor ez azonnal bekövetkezik. Neki volt igaza. Arra a helyzetre Keynes gazdaságpolitikája volt az orvosság. Manapság a világ több országában, így hazánkban is az a baj, hogy sok az államadósság. Az USA is fűnek-fának tartozik. A tartozások fejében kinyomtatott dollárokat még mindenki gondosan őrzi a páncélszekrényében. Igaz, hogy a páncélszekrények már csurig megteltek dollárral Japánban, Koreában, Tajvanon és főként Kínában. A dollármilliárdos jegybankok törik a fejüket, mit lehet kezdeni azzal a töméntelen dollárral, ahelyett, hogy alacsony kamattal finanszíroznák az USA költségvetését.
Hazánk azonban nem tudja rátukmálni a forintot senkire, azt nem rakják páncélszekrénybe. Tőlünk külföldön mindenki dollárt és eurót kér fizetésként. Ha elfogyott a devizánk, kölcsön kell kérni, azt meg vissza is kell fizetni. Ha sokat kérünk kölcsön, egyre jobban megkérik az árát. Végül már tejre, kenyérre valónk sem marad, mindent kamatra és a hitelek visszafizetésére kell költenünk. Ezt követően már nem fognak adni. Akinél véletlenül forint maradt, úgy dobja el, mint a forró krumplit, vagy mint 1946-ban a pengőt, csak kapjon érte valamit. Nem lesz baj, ha egy euróért akár 300 forintot vagy többet is fizetni kell. Ezt nem kellene megvárni. Új gazdaságpolitikára van szükség, olyanra, ami pénzt hoz az államkasszába, és nem kisöpri onnét. Ennek a gazdaságfilozófiának a lényege, hogy eszközrendszere arra irányul, hogy az elosztható javak körét szaporítsa az országban, növelje a kínálatot, azon keresztül a gazdasági növekedést. Legfőbb célkitűzése ennek a gazdaságpolitikának, hogy a megnövelt kínálatot a helyi lakosok (magyarok) tulajdonában lévő cégek állítsák elő, és az eladásból származó hasznokat is ők élvezzék. Fizessenek munkabéreket, fizessék be a tb-t, tegyenek jótékonysági felajánlásokat, tartsák el egyházaikat stb. Ez a közgazdaságtan nemcsak azt célozza meg, hogy többet termeljünk, azaz nőjön a GDP, hanem azt is, hogy nőjön a hazaiak jövedelme és gazdagodjanak. Magyar szóval ezt a gazdaságpolitikát patrióta (hazafias) gazdaságpolitikának is nevezhetjük, a liberális nyelvhasználat szerint viszont nacionalista, bezárkózó neveket szoktak ráaggatni. Nos, mit is kell tenni nálunk, ha kínálati közgazdaságtant akarunk?
A kínálati gazdaságpolitika
Mindenekelőtt előbb csökkenteni kell az adókat és a járulékokat, az állandó emelés helyett. Meglepő, hogy lesz több pénze az államnak, ha csökkentjük a járulék- és adótételeket. Ezt meg kell magyarázni. Nem azért lesz több bevételünk, mert csökkentjük a járulék- és adóterheket, hanem azért, mert az „adóemigránsok” hazatérnek, és kisebb adótételt hajlandók lesznek megfizetni. Említsünk néhány példát.
Ha a cigarettán, amiből sajnos 6 millióan szívnak el naponta legalább egy-egy paklit, nem a magyar adótételek lennének a legnagyobbak, akkor nem származna minden második pakli csempészetből, hanem talán csak 10 százalék, vagy semmi. Így azonban a füstadó a román, ukrán, szlovák, szlovén állami kaszákban landol, naponta kb. 1 milliárd forint, ez éves szinten 365 milliárd forint. Látott-e már valaki kamionost Magyarországon tankolni, ha csak nem szükséghelyzetről van szó? Esze ágában sincs, de még a magyar kamionosok is máshol tankolnak. Ez azt jelenti, hogy a gázolaj literenként 150 forintja repül ki a magyar államkasszából. Nálunk a kipufogógázok és az úthibák, azaz a költségek maradnak, bevételek helyett. Dupla a kár.
Ki ne tudná, hogy Szabolcs-Szatmár-Beregben a gazdálkodók ukrán gázolajjal püfögtetik traktoraikat? Egyébként fölkopna az álluk, a földek parlagon maradnának. Mindezek újabb 10 milliárdokat jelentenek évente. Ha a tb-költségek olcsóbbak lennének, akkor legalább 100 ezer embert jelentenének be a munkaadók, és fizetnék utánuk a tb-t, valamint újabb tízezrek kapnának munkát. Elkezdene a pénz itt is az államkasszába áramlani. Nem csak a tb-kassza, de a költségvetés is gyarapodna, kevesebb lenne a segély, több a munkabér, jönne az áfa és az szja. Sűrű fillér, a ritka forint helyett.
A kínálati közgazdaság kitűnő terepe lehetne az energetika. Ma szinte minden, energiaimportból származik, a pénz egyre nagyobb összegben megy az olaj- és a gázszállítóknak, vagy azoknak, akik ezeket a termékeket forgalmazzák. Ezek közül egy sem hazai tulajdonú vállalat. Nyilvánvaló, hogy az itt keletkezett haszon nem magyar jövedelem.
Meg lehetne termelni az energia egy részét úgy is, hogy az hazánkat gazdagítja, a hazaiak által létrehozott kínálatot bővíti, és egyben új jövedelmet is keletkeztet. Ha a megtermelt kukorica, repce, napraforgó, az erdei fahulladék, fatelepi fűrészpor bioenergiává válna (bioetanol, biodízel, bioáram, hő) ez sokszorosan növelné a hazai kínálatot, és még annál nagyobb mértékben a hazai jövedelmeket. A gazdálkodók jövedelmezően tudnák eladni termékeiket, amit most bagóért vesznek meg tőlük, vagy a nyakukon marad. Nem kellene a városokba járni dolgozni, pénzt fölöslegesen kiadni útiköltségre, és órákat áldozni az utazásra. Képzetlen embereket is lehetne helyben foglalkoztatni, mint ahogy korábban a téeszekben állattartó telepeken, vagy a betakarítási munkák környékén. A szerencsétlen helyzetbe került romák is végre munkához és megélhetéshez jutnának sok helyen. A helyben megtermelt bioáramot helyben fogyasztanák el, és nem kellene megvásárolni kívülről. A pénz, amit ma energiára költünk, helyben forogna, helyieket gazdagítana. Könnyű belátni, hogy a helyi kis- és középvállalkozásokat és a munkavállalókat az adóhatóságok is könnyebben tudják ellenőrizni. Az alacsonyabb adótételeket megfizetik, már csak azért is, mert azok megfizethetők, és mert az emberek nyugodt lelkiismerettel szeretnek lefeküdni. Ez a nemzetközi tapasztalat.
A belföldi turizmus fejlesztése is terepe a kínálati közgazdaságtannak.
Mit tehet az a tehetős család ma, ha egy kicsit igényesebb, és azt tapasztalja, hogy gyengébb szolgáltatásért többet kell fizetnie idehaza, mint külföldön? Szívesen mennek oda, ahol világszínvonalú a szolgáltatás, és elfogadhatók az árak. Erre volt példa a Széchenyi-terv keretében létrehozott több termál- gyógy- és élményfürdő. Ide nemcsak a magyarok áramlanak nagy tömegben, hanem ha jó reklámot csapunk neki, jönnek a külföldiek is csőstül. Kehidakustányról öt évvel ezelőtt Magyarországon szinte senki sem tudott, ma viszont a Sármelléki repülőtérre céljáratok is érkeznek fürdővendégekkel megrakva. Ez is magyar bevétel, és a magyar államkasszába befolyó adó. Az uniós pénzeket is a kínálati közgazdaságtan szolgálatába lehet állítani. Ez évente 3-3,5 milliárd euró (750-800 milliárd forint). Ennek zöme magyar jövedelmeket növelő tétellé válna patrióta gazdaságpolitika esetén. Mindenekelőtt fel kell őket használni és nem rájuk ülni.
Fontosabb azonban, hogy a szabályok keretében gondoskodni kellene arról, hogy az uniós pénzekből megrendelt munkák zömét magyar vállalkozások nyerjék el, mint mindenütt máshol, az uniós tagországokban.
Brüsszelben – összefogva más kelet-európai uniós tagországokkal –, ki kellene harcolni, hogy a kis- és középvállalatok tőkehelyzetének javítására minél több tőkepótló támogatás jusson azokban a szektorokban, amelyek a kínálati közgazdaságtan célterületei (agrárenergetika, belföldi turizmus, környezetbarát mezőgazdasági technológiák, egészséges élelmiszer-termelés és -feldolgozás stb.).
Kiadásésszerűsítés
megszorítás helyett
Nem a kínálati közgazdaságtan keretébe tartozik, és nem csak a súlyos pénzügyi helyzet miatt válna szükségessé, néhány, a költségvetés kiadásait korlátozó gyors intézkedés. Nem arról van szó, hogy a szükséges beruházásokat meg kellene állítani, vagy az államgépezet működésétől a forrásokat meg kellene vonni. Semmiféle megszorításra tehát nincs szükség, csak a kiadások ésszerűsítésére. Nem kellett volna a kormánynak A6-osokból A8-asokba átülni, a mobiltelefonokat, bútorokat évente cserélni, és világnevetség tárgyává válni azzal, hogy 60 milliárd forintért Gripen vadászrepülőkhöz utántöltő berendezéseket vásároltak. Jobb lett volna, ha a kormány tengerészeti minisztériumot állít fel, az admiralitás központját Soltvadkertre helyezi, és megnyitja a megyei kirendeltségeket is. Pénzt így is ki lehetne dobni az ablakon, és a világ még hangosabban kacagna rajtunk. A számos PPP-beruházások helyett uniós forrásokat kellene felhasználni, főként a nagyméretű infrastruktúra-fejlesztések területén.
Remélem, sikerült megvilágítani, hogy minden drámai helyzetből van kiút, ha van hozzá akarat. Tudni kell azonban azt is, hogy a gazdaságpolitika mindig társasjáték, egyesek nyernek, mások veszítenek. De az a társasjáték, ahol kevesek sokat nyernek rendszeresen, mások pedig folyamatosan veszítenek, az asztalborogatást von maga után, és az állandó vesztesek csalást emlegetnek. Van a gazdaságpolitikai társasjátéknak olyan változata is, ahol a játékosok mindegyike nyer. Természetesen ez nem tetszik azoknak, akik korábban cinkelt lapokkal játszva folyamatosan kopasztották a kártyaasztal többi résztvevőjét.

A szerző volt miniszter