A körítés fontosabb volt a tartalomnál

Mostanság elárasztották a sajtót a Fidesz-vereség okait kereső írások. Az elemzéseket alapjában két irány jellemzi: egyrészt a megmondtam előre, de nem hallgattatok rám – lásd a képviselőként rendkívül hallgatag Tölgyessy Péter elemzéseit –, illetve a Fidesz nem tudta a választókkal megértetni… kezdetű felvetések.
Azt sem árt megvizsgálni, ki és miért osztogatja kiváló tanácsait. Miért javasolják Orbán Viktor háttérbe vonulását vagy akár a politikai életből történő kilépését? Emlékszünk, 2005 elején mindenki egy emberként követelte a Szövetség elnökének megszólalását, mondván, úgyis ő határozza meg a Fidesz irányvonalát. Nem véletlen a két évtizedes politikai pályafutás vagy a második vereség mitizálása sem. Ma az a Christian Wulff a CDU legnagyobb reménysége, akinek csak harmadik nekifutásra sikerült a hatalomátvétel Hannoverben.
Ugyan lehet néhány kampánybakit szóvá tenni, hogy például miért kellett a kiváló vitakészségű Orbánt behúzott kézifékkel a miniszterelnök-jelölti vitákba küldeni. Vagy miért beszéltek a 14. havi nyugdíjról, amivel hiteltelenné váltak az ország drámai gazdasági helyzetéről szóló, egyébként igaz megállapítások? Mikor elég lett volna azt a tényt hangsúlyozni, hogy a Fidesz célja a jelenlegi kormány által elértéktelenített 13. havi nyugdíj vásárlóértékének visszaadása. De a helyzet sokkal drámaibb, minthogy pusztán személycserékkel, Orbán Viktor hátravonásával vagy hasonló, egyszerű taktikai lépésekkel kezelhető lenne. Ugyanis a mostani választási eredmény azt mutatta, hogy egy hajszálnyi többség elvetette a Fidesz elgondolásait, mert a médiának sikerült a Szövetségről és annak vezetőjéről az agyakba elültetett torzképet ismét aktivizálni. S itt érdemes végiggondolni a demokrácia egyik alapvető mítoszát, azt a feltételezést, miszerint a választópolgár megfontoltan, a programokat összehasonlítva, szem előtt tartva saját és szerettei hosszú távú érdekeit dönt arról, hogy kit tüntet ki bizalmával.
Mostanság mind sűrűbben jelennek meg nyugaton azok az elemzések – elég itt Meinhard Miegel vagy Frank Schirrmacher írásaira utalni –, amelyek ennek a feltételezésnek az ellenkezőjét bizonyítják. A deformált társadalomban – Miegel egyik, a Nyugat hanyatlását elemző bestsellerének címe – már szinte senkit sem érdekel a jövő, a lakosok itt és most fogyasztani akarnak, függetlenül attól, milyen következményekkel jár ez akár már néhány esztendő múltán. (2002-ben is legyőzte a jövőt a nyugdíjasoknak azonnal megígért egyszeri 19 ezer forint.) A nemzet, az országlakosok közötti szolidaritás már szétesőben van – a mi esetünkben ez december 5-e szörnyű tanulsága –, sokan már nem munkát akarnak, csak gyorsan elkölthető jövedelmet. Mivel egyre kevesebb a gyermek, már hatástalanok „A nem élhetünk a következő generációk terhére” kezdetű intések. Az utánam az özönvíz mentalitás alapján amíg van mit eladni és amíg lehet hitelt felvenni, addig ezt az utat lehet járni, utána majd csak lesz valami.
S pontosan itt érhető tetten a jobboldali-konzervatív pártok hendikepje, hiszen bármennyire is törekedtek üzeneteik becsomagolására, akkor sem kerülhetik meg, hogy ne ejtsenek szót a kötelességekről. Mennyivel jobban hangzik a neoliberális – magyarán a közösségi kötelékektől felszabadult – baloldali pártok üzenete, miszerint ez vagy az egyszerűen jár neked. A jólét minden szellemi és fizikai erőfeszítés nélkül a tiéd lehet, cserébe csak a szavazatodat kérjük. Ráadásul a függetlenségére immár büszke egyént sokszor zavarja, ha valaki itt még az értékről szónokol – család, hit, haza –, hiszen az az ő szemében ugyanúgy pusztán a hatalomra jutás eszköze, mint az általa emlegetett, de már régen üres szóvirággá vált baloldali vagy liberális értékek. Ezen túl ezek hangoztatása arra is fájdalmasan emlékezteti, hogy élhetne másként is.
Egy olyan időszakban élünk, amit Miegel a csomagolás korszakának nevezett. Ma már a körítés sokkal fontosabb, mint maga a tartalom. Ezért is válik szinte drámaivá a jobboldal médiahátránya. Ezen új lapok, televíziók indítása is alig segít. Amíg például kormánypárti politikusok megengedhetik maguknak azt, hogy jobboldali orgánumoknak éveken keresztül ne nyilatkozzanak, az ott felvetett ügyekben egyszerűen hallgassanak, vagy akár a tényeket is megkérdőjelezzék, mi több, perek tömkelegét indítsák ellenük, addig ez alig segít.
A tetemes hátrányt, a kabinet apróbb-nagyobb választási trükkjeit a jobboldal csak akkor tudná érdemben ellensúlyozni, ha a konzervatív tábor képes lenne arra az áldozatra, hogy fegyelmezetten támogassa a kormányváltásra egyedül esélyes pártját. Most immár a második választás világossá tette, hogy a jobboldali választók egy része, ellentmondva a politikai racionalitásnak, pusztán érzelmeire hallgatva olyan pártokra szavaz, amelyeknek esélyük sincs a valódi változtatásra. Ez éppen úgy igaz az ötszázalékos küszöbön most átbukott MDF-re, mint a Centrum 2002-es szereplésére; mindkét eset arról tanúskodik, hogy a két kis párt magába szívta azokat, akiknek a tartalomnál sokkal fontosabb volt a stílus. Dávidnak és Kupának érdemes lenne egyszer utánaolvasniuk, hogyan tüntette el a CSU az 50–60-as évek fordulóján a Bajorország Pártot a tartomány politikai térképéről. A fórum által előadott konzervatív értékekről már a második pillantásra kiderült, hogy gyenge neoliberális utánzatok. A hasonlat annál is inkább megáll, mert a mai MDF már csak egy politikai céllal rendelkezik; az SZDSZ váltópártja, így a mérleg nyelve szeretne lenni. Nem ők tehetnek róla, hogy a kiélezett első fordulót követően kiderült: nem is a kormányra jutás, azaz programjuk megvalósítása érdekében indultak a választásokon.
Sokadszor vezette félre választóit a MIÉP irányítója is, furcsa szimbiózisban a baloldali pártokkal és médiájukkal. Hiszen éppen azoknak a politikai semmibe hullott voksai tartották hatalmon a koalíciót, akik azt hitték, a leghatározottabb kormányváltásra szavaznak. Nem véletlen, hogy ma már néhány hivatalból aggódó lapon kívül szinte senkit sem érdekel, mi történik Varsóban. A radikálisok bécsi és római kormányzati ténykedése megmutatta, hogy e pártok fogatlan tigrisek, s egyedül önmaguk leszalámizásában és a jobboldal lejáratásában alkottak maradandót. Mint általában eddig is, felültek minden provokációnak, mint azt a mesterien időzített román uniós csatlakozás országgyűlési ratifikációját követő performanszuk is jelezte. A MIÉP évtizedes működésének legfontosabb hozadéka, hogy minden nemzeti törekvést kül- és belföldön példátlan módon lejáratott, s immár másodszor juttatta többséghez a balliberális koalíciót. A jobboldalnak együtt kell élnie egyrészt azzal, hogy vannak és lesznek olyan magukat jobboldalinak valló/hívő emberek, akik valami vélt vagy valós sérelem miatt nem hajlandóak a Fideszre szavazni, mert túl puhának tartják. Másrészt bármennyire is igaza lehet Mikola Istvánnak a tünetek ismertetésében, a deformált társadalom állapota immár olyan súlyos, hogy sokakat a tények puszta megemlítése is taszít, függetlenül azok igazságtartalmától.
Ebben a helyzetben, némi megszorítással, mintaként szolgálhat a Fidesz és a KDNP kapcsolatára a német CDU–CSU együttműködése. A két párt ugyan elsődlegesen területi alapon osztotta fel Németországot – Bajorországban a CSU, a többi helyen a CDU próbál boldogulni –, de a profiljukban is felfedezhetőek jelentős eltérések. Bajorországban, ahol a lakosság csaknem negyedét a Csehországból elűzött szudétanémetek alkotják, egészen másként merülnek fel a nemzeti kérdések. Amit többek között jól jelzett a Benes-dekrétumok kapcsán megtapasztalt magyar–bajor együttműködés.
A CSU, s úgy tűnik, ebbe az irányba mozdul a KDNP is, sokkal sarkosabban megfogalmazott üzeneteivel eléri saját választóit, így biztosítja a stabil abszolút többségét Bajorországban. Ugyanakkor ezzel a politikai stílussal nem lehet a Majnától északra, Bonnban vagy Berlinben győzni. Nem véletlen, hogy mindkét kísérlet, az 1980-as és a 2002-es, amikor keresztényszocialista politikust jelöltek az uniópártok kancellárnak, kudarccal végződött. Ez az együttműködés Magyarországon – egyik oldalon a gyűjtőpárt Fidesz, míg a másikon a jóval keményebb stílust és profilt mutató KDNP között – képes lehet arra, hogy olyan rétegeket is megszólítson, akiknek eddig fenntartásaik voltak a Szövetséggel szemben. Az önálló kereszténydemokrata frakcióval kapcsolatos dühödt médiareagálások azt jelzik, a kormányoldal is felismerte ezt a „veszélyt.”

A szerző történész

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.); Kiss Gy. Csaba (Politikai térképünk újabb alakulásáról, május 11.); Halmos Károly (A választást a költségverseny döntötte el, május 11.); Boros Bánk Levente (A Fidesz és a jobboldal három tennivalója, május 12.); Tőkéczki László (Egy körmönfont elemzés margójára, május 12.); Molnár Tamás (A nemzeti radikálisok válsága, május 15.); Nagy Ferenc József (Bennünk van tizenöt százaléknyi voks, május 16.); Csikós Attila (Ilyen arcátlan a történelem, május 16.); Somogyi János (A kegyelmi pillanat elillant, május 17.); Bonifert Donát (Van lehetőség a táborok közötti átjárásra, május 17.); Czakó Gábor (A csodafegyver, május 19.); Bogár László (Orbán Viktor három választási lehetősége, május 19.).