Önvédelemre mindenkinek joga van

Érdeklődéssel olvastam az elmúlt hetekben néhány publicista, politológus írását az iráni atomprogramról a Magyar Nemzet hasábjain. Ezekkel kapcsolatban szeretnék néhány adatot pontosítani, az iráni álláspontról írni, valamint néhány kiegészítő megjegyzést tenni, mivel az ártatlanság vélelme a másik felet (jelen esetben Iránt is) megilleti.
Nos, ami ezt a „kiszámíthatatlan” és a „legkomolyabb biztonsági kockázatot jelentő” országot illeti, Irán utolsó hódító háborúját Naszer od-Din sah (1848–1896) alatt vívta 1852 és 1856 között a nyugat-afganisztáni Herat tartomány megszerzéséért (mely előtte évszázadokon át hozzá tartozott), s ekkor csakhamar vereséget szenvedett a britek által támogatott helyi erőktől. Már százötven éve mindennek. Azóta csak őt támadták, megkísérelték egyszerűen gyarmatosítani, meghódítani, külföldi koncessziókkal természeti javaitól megfosztani, próbálták érdekszféra-felosztással, török, brit, cári orosz, majd szovjet intervenciókkal, CIA-puccsal, amerikai kommandósokkal, iraki agresszióval, súlyos gazdasági blokáddal mögöttes nagyhatalmi érdekek céljából elfoglalni, tönkretenni, szétdarabolni. Most pedig a demokrácia lángpallosú vitézei akarják a szánkba rágni, miért is veszélyes ez az amúgy százötven éve leginkább belső ügyeivel foglalkozó, ősi közép-keleti ország. Egyik kísérlet sem hozott tartós eredményt. Ha belegondolunk, nemhogy a Közel- és Közép-Keleten, de a földgolyó egészén is szép teljesítmény talpon maradni látva az azóta eltelt időszak, főként a 20. század eseményeit, tragédiáit.
Azonfelül a szerzők java része azt is elhallgatja, hogy Iránnak a nemzetközi szerződések értelmében jogában áll a nukleáris energia békés felhasználása.
Iránnak valóban tekintélyes szénhidrogén-tartalékai vannak, de mint tudjuk, nem végtelenek. Teljesen racionális az az iráni politika és az ottani utca embere által is osztott (egyébként még az Amerika-szövetséges monarchia korából származó) érvelés is, mely szerint a nem is olyan távoli jövőben fel kell készülni a teljes energiaváltásra. Mellesleg a mostani sietős közel-keleti amerikai háborúknak is ez, a még meglevő szénhidrogén-készletek minél gyorsabb elfoglalása az egyik, ha nem a legfőbb mozgatórugója. Emellett ismert, hogy az atomenergia jelenleg a legolcsóbb, széles körben alkalmazott energiaforrás, ami szintén nem mellékes.
De lássuk az iráni atomprogram rövid történetét! Irán békés atomprogramját még az utolsó sah korában kezdte meg, jókora amerikai hátszéllel. A nukleáris energiával kapcsolatos iráni kutatások 1956-ban kezdődtek, amikor az ország egy kis kutatóreaktort vásárolt az USA-tól, mely azóta is működik Teheránban. Ilyen egyébként Budapesten, a Műszaki Egyetemen is található.
Irán 1968-ban aláírta, majd 1970-ben ratifikálta az atomsorompó-egyezményt. Az események az 1974-es sikeres indiai nukleáris robbantás után gyorsultak fel. Az amerikai szövetséges Mohammad Reza sah (1941–1979) modernizációs elképzelései, grandiózus tervei közt nem kevesebb mint húsz (!) atomerőmű építése szerepelt az ezredfordulóig. Ebből mindössze egyet – a busehrit – kezdtek el építeni 1979 előtt német technológiával, egy másikat pedig majdan Áhvaz mellett terveztek francia segítséggel.
Ami a katonai célú atomprogramot illeti, ennek gyökerei szintén az erősen Amerika-barát iráni monarchia korára vezethetők vissza. Az indiai nukleáris robbantás nem csupán a békés, hanem a katonai célú iráni terveket is inspirálta. Az előbb említett atomerőmű-építést előirányzó iráni programnak volt egy titkos katonai záradéka is, melyet az amerikaiak és a britek is támogattak, hiszen az iráni nukleáris program keretében ekkor jó néhány iráni diák tanulhatott az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Érdekes módon akkortájt még nem lehetett hallani az iráni atomprogrammal kapcsolatos amerikai sirámokat, csupán az USA-vazallusnak finoman sem nevezhető Iráni Iszlám Köztársaság megszületését követően, 1979 után… Játsszunk el a gondolattal, vajon mi lenne, ha holnap India radikálisan szembe menne az Egyesült Államokkal? Talán akkor is olyan lelkesen segítene Bush elnök az Iránnal szemben az atomsorompó-egyezményt eleddig alá sem író Indiának?
De nézzük tovább az eseményeket! A modern Irán történelmében nagy horderejű iszlám forradalom után Khomeini ajatollah befagyasztotta az iráni atomprogram mind békés, mind pedig katonai részét. Iránban máig a legfőbb vallási vezető által kimondott fatva tiltja az atomenergia militarista jellegű felhasználását, és ezt kár lenne egyetlen kézlegyintéssel elintézni. Ebben az országban igenis súlya van a síita vallási vezetők által kihirdetett fatváknak.
Az 1980-as évek közepétől folytatódott a félbeszakadt busehri erőmű építése, ami teljesen legális, és mindmáig a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség felügyelete alatt zajlik. Egyébként magam is láttam az erőmű távoli körvonalait, amikor legutóbb Busehrben voltam, minthogy a nátánzi urándúsító biztonsági zónáján is át kell utaznia annak, aki e festői iráni kisvárosból igyekszik Kasan városába, az ottani nevezetességek megtekintésére. Amikor legutóbb Iránban jártam, semmi titkolózást nem tapasztaltam.
Emellett jó tudni, hogy Irán 2003 végén aláírta az atomsorompó-szerződés kiegészítő jegyzőkönyvét, igaz, még nem ratifikálta. Mindebben egy húron pendül olyan nyilvánvalóan békés és szelíd államokkal, mint az Egyesült Államok, Kína, Franciaország, akik még szintén nem ratifikálták, tehát nem léptették életbe. Ez a szerződés 2003 végén mindössze 36 országban volt hatályos. Akkor mi is itt a probléma? Kin kell számon kérni és mit? Vajon Irán fenyegeti a világot? Vagy esetleg másvalaki? Számomra nevetséges és álságos mindazon érvrendszer, mely Iránt pellengérre akarja állítani, csupán azért, mert saját atomfegyver előállítására törekszik. Vajon nem aggasztóbb, hogy a Közép-Kelet egyetlen kiegyensúlyozott államánál, Iránnál messze nyugtalanítóbb bel- és külpolitikai fejleményeket produkáló pakisztáni rezsimnek, valamint a lakosságát páratlan kegyetlenséggel tizedelő sztálinista Észak-Koreának van atombombája, mely utóbbi ország valóban harciasan fenyegeti környezetét? Csak az egyik Amerika jelenlegi vazallusa, a másiknak meg nincs olaja.
Ám ezzel együtt feltevődik a kérdés, mire föl kell az atombomba Iránnak, ha egyáltalán kell neki? A válasz sokkal egyszerűbb, mintsem gondolnánk: a középhatalmi lét és a saját biztonsága. A mai Irán részben presztízskérdésből csinálhat atombombát magának, mivel úgy érzi, hogy egynéhány környezetében található államhoz hasonlóan megvan az a kapacitása, területe, erőforrásai, hogy a modern világban hatalmi attribútumnak számító atombombával rendelkezzen. Ha nekik (India, Pakisztán, Izrael) lehet, akkor nekünk vajon miért nem? – gondolják a teheráni vezetők. Vajon az eltérő szövetségi rendszerhez való tartozás, a nyugati értékek részleges elutasítása miatt nem lehetne Iránnak saját atomfegyvere? Gondoljunk bele, Irán, ez a hazánknál tizenhatszor nagyobb állam szuverenitására nézve mennyire sértő ama nyugati álláspont, mely politikai berendezkedéstől, értékrendszertől teszi függővé, kinek lehet nukleáris fegyvere, és kinek nem. Ez az elv bizony nem kevés rasszizmustól füstölög.
Másrészt Iránt saját fenyegetett pozíciója, a körös-körül állig felfegyverzett amerikai haderő okozta félelem sarkallja atomprogramjának felgyorsítására. Amerre nézünk, mindenütt az USA hadereje áll, körbevéve az országot. Így az atomfegyver nemhogy Irán támadóeszközévé, de a legfontosabb védelmi biztosítékává válik, és megint csak abszurd dolog azt állítani, hogy Irán az egész világot, így Európát is célba akarja venni. Ez egyrészt valótlanság, másrészt meg az Európai Unió az egyik legfontosabb gazdasági partnere a perzsa államnak. Felvetődik a kérdés, mi mit tennénk az iráni politikusok helyében. Talán alázatosan ellenségeink elé járulnánk, és feladva az ország szuverenitását, kiszolgáltatnánk az országot azok kénye-kedvének? Beláthatjuk, hogy nem. Bármi is legyen a véleményünk Iránról, ez tűnik a legkevésbé valószínűnek.
Végezetül egy paradoxonra szeretném felhívni a figyelmet. Elemzők gyakorta elmondják és leírják, hogy az iráni lakosság (főleg a nagyvárosoké) mennyire elvilágiasodott, és fogékony a nyugati értékekre. Ebben van igazság, hiszen a mai iráni mindennapokban minden modern holmit lehet kapni (a könyvesboltok kínálatában például Orwell Állatfarmját), ha az alkoholtilalmat és az öltözködési szabályokat leszámítjuk, valóban eléggé szabadok az iráni mindennapok. Mindebből többen azt a hamis következtetést vonják le, hogy emiatt az amerikaiakat tömegek fogadnák tárt karokkal. Ez nincs így. Ugyanez a modern, világias iráni tömeg minden fogyasztói jellege ellenére többségében támogatja az iráni atomprogramot, és azt a nemzeti szuverenitás részének tartja. Érzi ezt a helyi politikai elit is, és kellően ki is aknázza az írott és elektronikus médiában. Jóllehet, a helyi lakosság nem csekély része folytat szekuláris, már-már nyugatias életmódot, de egy nyílt amerikai katonai agresszió sokkal inkább összekovácsolhatja az országot, semmint megnyithatná a nyugati világnak.
Irán, ez az ősi civilizáció jelenleg a béke szigete. Az elpusztított Afganisztán, Irak, az instabil és elszegényedett Kaukázus, Közép-Ázsia közé ékelve minden fenyegetés ellenére normálisan működik. Magam iranistaként néha azon tűnődöm, vajon hol tartana ez az ország, ha nem gátolnák folyamatosan fejlődését; hisz éppenséggel az erőszakos, a helyi kulturális hagyományokat negligáló amerikanizálás idézte elő jórészt annak idején az iszlám forradalmat is, és most az ugyanezzel az ideológiával való szembenállás radikalizálja a mai iráni vezetést is. Az amerikai fél messianisztikus elemekkel megtűzdelt hajthatatlansága és egyre kevésbé leplezett hataloméhsége szintén keménységre ösztönzi az iráni politikai elitet, amint azt a jelenlegi politikai fejlemények is tükrözik.
Meg kell barátkozni az iráni atomprogram létével, mert ha ez a szemléletváltás megvalósul, akkor az iráni fél is jobban bevonható a nemzetközi folyamatokba. Ha mindez nem következik be, akkor egy dolgot nem szabad elfeledni: az önvédelemre mindenkinek joga van, így Iránnak is. A rendelkezésére álló bármilyen eszközzel.

Sárközy Miklós
A szerző iranista, egyetemi oktató