A közvagyon utolsó nagy kiárusítása készül

Senkit nem érhet meglepetésként az újra beinduló privatizációs hullám. Azokat sem, akik az MSZP– SZDSZ-kormány maradására szavaztak. Igaz, a választás előtt az MSZP hagyta, hogy a privatizáció továbbvitelének fontosságát elsősorban az SZDSZ hangsúlyozza. Azonban aki jól figyelt, érthette, hogy ez csupán szerepmegosztás, és az MSZP éppen úgy privatizációt akar, mint az SZDSZ. Ezt bizonyította a Horn-kormány idején is, amikor az energiaszektort, az ország számára feltűnően előnytelen szerződésekkel adta külföldi kézbe. Emlékezzünk rá, olyan szerződéseket kötött, amelyek szerint a cégek mindenkori költségeikre rászámolhatták a biztosított nyereséget. Ez üzleti szempontból azt jelentette, hogy a cégek nyugodtan pocsékolhattak, külföldi irányítóik, a teljesítményüktől függetlenül, hatalmas fizetéseket és jutalmakat vehettek fel, és az így felduzzasztott költségek után még a cég tulajdonosai zsebre vághatták a jelentős és adómentes profitot is.
A legszégyentelenebb dolog azonban az volt, hogy miközben Hornék privatizációról beszéltek, aközben az energiaszektor többségét külföldi állami és önkormányzati cégeknek adták el, amelyek saját országukban nem feltétlenül piaci árakat szabtak, hanem – esetenként mint az állami gazdaságpolitika szereplői – szociális szempontokat is figyelembe vettek. Például, nemzetközi elemzések szerint, a francia állami gáztársaság a franciaországi gázárak megállapításánál a politikai érdekeket is figyelembe véve, az indokolt piaci árnál alacsonyabb árakat alkalmazott. Ennek egyik forrása, a cégen belüli pénzátcsoportosítások következtében, a magyarországi árak magasan tartása lehetett. Egyszerűbben fogalmazva, a magyar fogyasztók hozzájárultak ahhoz, hogy a francia fogyasztók jobban éljenek.
Ez az abszurd privatizáció nemcsak a lakosságot, hanem az egész országot is kiszolgáltatta a külföldi érdekeknek. Ma a magyar energiaszektor döntő többsége külföldi kézben van. A cégek a mai napig monopolhelyzetet élveznek, hiszen nincs az energiaszektorban valódi piaci verseny. Monopolhelyzetben lévő cégeket pedig nem szabad privatizálni, mivel túl nagy gazdasági hatalom összpontosul a kezükben, amelyet könnyen válthatnak át politikai hatalommá: azaz befolyásolhatják az ország politikai helyzetét is.
A harmadik MSZP–SZDSZ-kormány töretlenül folytatja ezt az utat. Háttérben az SZDSZ álságos szabadpiaci ideológiájával szépen kalapács alá kerül minden, még állami, tehát közösségi, nemzeti kézben lévő vagyon. Miért álságos az SZDSZ szabadpiaci ideológiája? Egyrészt azért, mert az energiaszektor privatizációja során nem emelt szót az ellen, hogy egyrészt miért privatizáció az, ha külföldi állami és önkormányzati tulajdonba kerül a magyar nemzeti vagyon. Továbbá – a szabad verseny és a piac szószólójaként – nem hívta fel a figyelmet arra, hogy a monopolhelyzetben lévő cégek nem erősítik, hanem éppen ellenkezőleg, gyengítik a piacgazdaság működését. Szakmailag nevetséges azt állítani, hogy a legrosszabb magáncég is jobb, mint az állami. Ilyen vezetéselméleti-közgazdasági tétel nincs. Csak olyan van, hogy az a cég működik jól, amelyet jó szakemberek jól vezetnek. De akkor miért ez a nagy rohanás az újabb privatizációkkal? A látszatmagyarázat az, hogy javítani kell a költségvetés egyensúlyát, hiszen egyre sűrűbben érkezik a feddés Brüsszelből amiatt, hogy nálunk a legmagasabb költségvetési hiány.
Van azonban ezzel a magyarázattal egy probléma. Az év legnagyobb privatizációja 2005-ben a reptér eladása volt. A hatalmas bevétel azonban sem a költségvetési hiányt, sem pedig az államadósságot nem csökkentette. De akkor hová lett a pénz? És várhatóan, hová kerül majd a most soron lévő privatizációkból származó pénz? A képlet kezd egyre nyilvánvalóbbá válni: a kormány pocsékol, rosszul gazdálkodik, szégyenletes mértékben nő a korrupció, majd az így elfolyó pénzek pótlására hozzányúl a maradék nemzeti vagyonhoz, azt eladja, majd – mivel a gazdálkodás módszereiben, stílusában és szakmai színvonalában semmilyen változás nincs – újra elpocsékolja, és a hálózata tagjaihoz csorgatja a privatizációból nyert pénzek többségét. Így lehet két legyet ütni egy csapásra: szolgálni a háttérben lévő üzleti körök érdekeit, de a felszínen ezt megpróbálni úgy eladni, mint a költségvetés rendbetételére tett kísérletet.
Ebből a bűvös körből azonban nincs az ország szempontjából normális kiút. Ez az út a nemzeti vagyon megsemmisüléséhez és a hálózathoz tartozók mértéktelen gazdagodásához vezet. Közben a többség – beleértve azokat is, akik a koalíció hatalmon maradására szavaztak – egyre lejjebb csúszik, az ország gazdasága pedig visszafordíthatatlan mértékben csúszik bele a külföldi gazdasági érdekek hálójába. Hazánk, már ma is, élen jár Európában abban, hogy gazdasága a legnagyobb arányban van külföldi tulajdonban. Éppen ezért itt az ideje végleg eloszlatni azt a mítoszt, amely szerint erős és dübörgő a magyar gazdaság, mivel növekedése négy százalék fölött van. Hiszen ezt a növekedést nem a gazdaság háttérbe szorított magyar szelete termeli meg, és így, éppen a külföldi tulajdon túlsúlya miatt, nem is szolgál magyar érdekeket. A külföldi tőke a mai napig gyengén fizető, és gyakran az egészségre is ártalmas munkahelyeket működtet Magyarországon, amivel hatalmas profitot állít elő. A megtermelt profit pedig a statisztikai szabályok szerint része a négy százalék feletti növekedést mutató GDP-nek, vagyis a bruttó hazai terméknek. Ehhez a profithoz azonban az országnak és állampolgárainak semmi köze sincs. Ez külföldi magántulajdonban van, és ezért tulajdonosa szabadon rendelkezik vele: ha akarja, el is viheti az országból.
Mindezek ellenére a régi-új koalíció ugyanezen az úton akar, ráadásul gyorsított módon, továbbhaladni. Újra szó van a vasúti teherszállítás, a Szerencsejáték Rt., a Volán, a kórházak és további cégek és intézmények eladásáról. De adtak már el kikötőt is 75 évre a hozzátartozó földhasználattal. Legújabban pedig, igen trükkös formát választva, az úthálózat egy részének privatizációjáról döntöttek. Ugyanis ha 75 évre teljes használatba adnak egy úthálózatot egy cégnek – esetünkben az Állami Autópálya-kezelő Zrt.-nek –, a céget pedig privatizálják, akkor gyakorlatilag az érintett úthálózatot is privatizálják.
Ha így megy tovább, sorra kerülhetnek akár a Duna-hidak, a Balaton vagy az Országház privatizációi is. Csak a megfelelő módszert kell megtalálni hozzá. Sajnálatos tény ugyanakkor, hogy az ellenzék, néhány erőtlen megszólalástól eltekintve, hallgat. Pedig az lenne a dolga, hogy rámutasson egy nyilvánvaló igazságra: arra, hogy tisztességes diagnózis nélkül nincs hatékony terápia. Az eddig alkalmazott privatizációs terápia semmilyen eredményre nem vezetett. A pénzügyi gazdálkodás nem javult és a gazdaság teljesítménye sem növekedett. Akkor pedig nem a privatizáció folytatására, hanem a helyzet szakmai elemzésére lenne először szükség. Vagyis arra, hogy miért és hová folyik el az ország pénze, miért nő folyamatosan a költségvetési hiány és az államadósság, és milyen vezetési-szervezési és gazdaságpolitikai változásokra lenne szükség ahhoz, hogy az ország jobban működhessen?
Addig pedig, amíg ez az elemzés nem készül el, minden privatizációt le kell állítani. Ezt az ellenzéknek szakmai alapon és határozottan követelnie kellene. Már csak azért is, mert szükség lenne egy olyan nemzeti megegyezéssel összeállított vagyonlistára is, amely tartalmazná azon nemzeti-közösségi értékeket és vagyontárgyakat, amelyeket semmilyen körülmények között nem lehet magánkézbe adni. Az ellenzék azonban hallgat. A privatizációs úthenger pedig – úgy tűnik – zavartalanul mehet előre. Az ország vagyona így csendben átvándorol egy kisebbség kezébe, miközben a nemzetgazdaság pénzügyei, irányítási színvonala, versenyképessége jottányit sem javul. A költségvetési hiány valódi oka rejtve marad. Egy biztos csupán, hogy nem az okozza, amit még az EU pénzügyi biztosa, Joaquín Almunia sem bírálna: nevezetesen, ha a pénzt kutatás-fejlesztésre, oktatásra vagy innováció támogatásra fordítaná a kormány. Ezt az irányt ugyanis az EU erőteljesen szorgalmazza. A hiány oka azonban nálunk egészen más, és csökkentésének egyik módszereként a koalíció éppen az oktatásra és kutatás-fejlesztésre szánt összegek további lefaragását akarja választani. Ennek a folyamatnak a várható következményeiért, az esetleges gazdasági összeomlásért, az ország teljes függőségi állapotba és perifériára kerüléséért azonban nemcsak a koalíciónak, hanem a hallgató ellenzéknek is vállalnia kell a felelősséget.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár