A szociális biztonság igénye

Kétségtelen igazsággá vált mára, hogy az emberek egymásra utaltsága ma sokkal nagyobb, mint valaha sejteni lehetett volna, de ez a viszonylag legkevésbé súlyos mozzanata a jelenlegi helyzetnek. Folytonosan azt halljuk ugyanis, hogy három éve ismét csökken a társadalmi egyenlőtlenség, de ez csak akkor lenne igaz, ha – statisztikai kifejezéssel élve – a leggazdagabb és legszegényebb tized közötti jövedelmi különbség hét alá csökkent volna. Ám mélyreható szociológiai elemzések nélkül is nyilvánvaló, hogy Magyarországon azoknak a személyeknek a száma, akik az egy főre jutó átlagjövedelem középértékének kevesebb mint feléből élnek, jóval meghaladja az egymillió főt. Semmiféle jel nem utal arra, hogy az egyenlőtlenségek az elmúlt években valóban számottevően csökkentek volna. Noha a munkajövedelmek közötti különbségek kétségkívül valamelyest mérséklődtek (főként az úgynevezett kis keresetek viszonylag érzékelhető emelkedése révén), paradox módon a gazdasági növekedés mégsem járult hozzá az egyenlőtlenségek mérséklődéséhez. Máig vitathatatlan tényként kell elfogadnunk, hogy a szociális jövedelmek (mint például a családi pótlék, a segélyek, az anyasági támogatások) legalább fele jut a legalsó jövedelmi ötödhöz, ám azzal, hogy egyre többen vesztik el jogukat a korábbi munkaviszonyhoz kapcsolódó ellátásra, összességében kiegyenlítődésről nem beszélhetünk.
S alighanem az is tagadhatatlan, hogy az általános bizonytalanság megállíthatatlan terjedéséhez nem csupán a társadalmi védőháló teljes leépülése járult hozzá, hanem sokkal inkább az általában vett szociális biztonság megszűnése. Mert nemcsak arról van szó, hogy kevés ember támaszkodhat sokszor nyomorúságos, de mégis valamiképp megélhetést nyújtó foglalkozásokra, hanem a társadalmi lét kommercializálódott hálójában a munka végképp elveszítette értékteremtő szerepét. Miközben vitathatatlanul igaz, hogy az elmúlt két-három évben a vállalatok csökkentették költségeiket, és növelték versenyképességüket, ennek ára mindenképp a munkanélküliség drasztikus növekedése volt. S hiába kérik számon a kormányt a közgazdászok a felelőtlen bérkiáramlás miatt, az állami reformok továbbra is elmaradtak, a foglalkoztatottság pedig változatlanul visszaesett. S ezen még az sem segít, hogy közel 25 százalékos reálbér-növekedés ment végbe. Jóllehet igaz, hogy a kormányzat az eddigi családellátási formákat (mint a családi pótlék, a gyermekvédelmi támogatás, a gyermekek után járó adókedvezmény) egységes szerkezetbe foglalta, és inkább az univerzális családi pótlékra helyezte a hangsúlyt, mindez igazából már a közepes jövedelmű családoknak jutó adókedvezmény háttérbe szorításával történik. Ugyanakkor a 2006-os költségvetésben előirányzott többletforrások pontosan mutatják, hogy a kormányzat célcsoportja változatlanul a már beérkezett, idősebb generáció.
Legfeljebb csak a látszata van meg a jóléti gazdaságnak (vagy legalábbis szűk társadalmi réteg jólétéről beszélhetünk), s már az állampolgárok többsége egyre kevésbé hisz az állam hatékonyságában és gazdasági racionalitásában. Mert nemcsak azt mondhatjuk némi megrökönyödéssel, hogy Magyarország a be nem fizetett adók és a be nem jelentett munkavállalók után megspórolt járulékok országa, hanem egyre inkább az átláthatatlan pénzügyi és egyéb viszonyoké is. Koherens gazdasági és politikai programok híján ez minden kétséget kizáróan érzékelhető. Múlhatatlanul erősödik a felismerés, hogy kizárólagos megosztottság nem pusztán azok között áll fenn, akik boldogulni képesek a gazdasági verseny világában, és azok között, akik végérvényesen lemaradnak, hanem a hatalmat birtoklók és a belőle kizártak között. Így szociális biztonságról már csak azért sem beszélhetünk, mert sokan – még azok is, akik kevés forrásra támaszkodnak – egyáltalán nem tudnak eligazodni az új társadalmi és gazdasági környezetben. Ha még egyáltalán lehet valamilyen szinten beszélni a munka társadalmáról, azt vehetjük észre, hogy végérvényesen szétzilálódott, s az egyre rugalmasabb foglalkoztatás váltja fel, mely a tömeges munkanélküliséget pluralizált alulfoglalkoztatási rendszerben oldja fel, annak minden veszélyével együtt. Az olyan új társadalmi problémák, mint a hajléktalanság, a tömeges munkanélküliség, a már említett alulfoglalkoztatottság, végeláthatatlanul próbára teszi a társadalom szövetének a tartósságát, és minduntalan megsérti az emberi méltóság határait.
Miközben a kormányzat teljességgel megpróbálja liberalizálni a piacot, s abban bízik, hogy a külföldi befektetők, illetve az állami nagyberuházások a gazdasági növekedés fenntartói lesznek, napnál világosabb, hogy a pici verseny veszteseit legfeljebb állami juttatásokkal és segélyekkel igyekeznek kárpótolni. Ugyanakkor a szociális biztonság szempontjából az is nyilvánvaló, hogy a többnyire varázsszerként feltüntetett növekedés a gazdaságnak csak egy szűk körére korlátozódik, aminek következtében egyre többen kerülnek a vesztesek közé. Éppen az vehető észre, hogy számuk napról napra nő, mivel a jelenlegi gazdasági és politikai hatalom eléggé egyértelműen kiszolgáltatja az embereket a piac szeszélyeinek. S hiába kíséreli meg kárpótolni a veszteseket az igazságosság nevében fellépő állami szociálpolitika, kezdeményezései rendre kudarcra vannak ítélve. Mint ahogyan senki sem vitathatja, hogy ha megállíthatatlanul növekszik az államtól függő eltartottak csoportja, óhatatlanul a saját sorsukért is felelős állampolgárok száma csökken. Mindamellett látnunk kell, hogy a jövedelmi hierarchiában betöltött helyet legerősebben – legalább egynegyed részben – az iskolázottság magyarázza, aminek az egyenlőtlenséget okozó szerepe az eltelt öt évben jelentősen nőtt. Így ha rangsorba kellene állítani az egyenlőtlenségeket kiváltó tényezőket, első helyen mindenképp az iskolázottság, a másodikon a foglalkoztatottság, a harmadikon pedig a lakóhely életszínvonalat meghatározó szerepe lenne említhető. Emellett nem csökkent az életkornak és az etnikumnak a jövedelmet befolyásoló hatása sem.
Éppígy szemmel látható, hogy a régiók közötti kereseti egyenlőtlenségek az elmúlt években tovább nőttek, amit az is jelez, hogy például a bérnövekedés a legrosszabb foglalkoztatási helyzetben lévő térségekben jóval alacsonyabb marad, mint a dinamikusabban fejlődő országrészekben. A foglalkoztatási verseny hiányában a régiós különbségek szinte megállás nélkül mélyülnek, hasonlóképpen a foglalkoztatások közötti aránytalanságok. De az is egyértelmű, hogy a társadalmi és gazdasági megosztottságok minduntalan aláássák a társadalmi kohéziót. Csak illúzió, hogy a szociálpolitika és a pozitív igazságosság feltétele a gondos fiskális szabályozás. Mert azt is látnunk kell, hogy a szociális biztonság realitását befolyásoló körülmények szerepe egyre inkább nő. S jóllehet könnyűszerrel megállapíthatjuk, hogy a szociális biztonság csak nagyszámú gazdasági és társadalmi tényező egyetlen célra irányuló együttműködése révén tartható fenn, már most is látszik, hogy a multinacionális cégeknek nyújtott, vissza nem térítendő támogatások helyett munkahely-teremtési ösztönzők segítségével kellene megerősíteni a kis- és középvállalkozásokat. Máskülönben nincs előrelépés.

A szerző szociológus, egyetemi oktató