A történelmi örökség nevében

Még akkor is rászavaz a polgári eszményekre a magyar nép jelentős hányada , ha azokat a szocialisták hirdetik meg. Ez a visszás helyzet fordult elő a 2006. áprilisi országgyűlési választásokon. Van erre magyarázat? Mintha feledésbe merült volna, hogyan tették tönkre a szocialisták a kommunizmusba masírozva a polgári életformát, s milyen kegyetlenül bántak el a „kispolgárságot újratermelő” kisgazdákkal. Hogy az önálló kisgazdának se kenyere, se vetőmagja ne maradjon, még a padlását is lesöpörték az osztályharcos szocialista brigádok. A választási visszásságot mégsem a feledékenységgel magyarázhatjuk, hanem azokkal a fonákságokkal, amelyek miatt a kisgazda-polgári mentalitású emberek egyre inkább képviselet nélkül érzik magukat a közéletben. Ez már a 2002-es választásokon is bebizonyosodott; reális számítások szerint legalább egymillió kisgazda érzelmű, választásra jogosult ember nem ment el szavazni.
A 2006-os választások értékelése kapcsán felmerült tanulságok indokolttá teszik a téma újragondolását. Hiányzik a magyar politikából a Független Kisgazdapárt, és halványodni látszik az a vélekedés, hogy a kisgazdapárt eltűnt a történelem süllyesztőjében. Hiba lenne persze elfelejteni, mekkora kárt okoztak a pártnak a torzsalkodó akarnokok a rendszerváltozás után. A kérdést a polgári-nemzeti politika 2006-os választási veresége még időszerűbbé teszi. Vannak, akik a kudarc okát az intézményrendszerben látják. Szerintük Orbán Viktor azért nem lehetett miniszterelnök 2006-ban, mert az általa erőltetett szövetségi rendszer téves elemekből állt. A Magyar Nemzet vitafórumában a közelmúltban megjelent írások bár más-más formában, de lényegében mind e motívum köré szerveződnek. Hadd idézzek belőlük: „…van egy olyan választói réteg, amelynek nem elegendő a két nagy által kínált vagy-vagy választási lehetőség” (Kiss Gy. Csaba); „Mindenképpen új politikai formációkra van szükség a Fidesz mellett. (…) Ugyanis mindig lesznek (2006-ban legalább két és fél millióan voltak), akik inkább nem mennek el szavazni. (…) Elsősorban és mindenekelőtt ehhez a két és fél millió nem szavazóhoz kellene utat találni ezzel az új politikai formációval. Ha csak a feléhez elérünk, nyert ügyünk van” (Somogyi János); „Le kell vonni a következtetést: az angolszász kétpárti politikai tér kialakítására vonatkozó törekvést – bármilyen rokonszenves is – le kell venni a napirendről” (Halmos Károly).
Én ezennel a kisgazda szellemiségű polgártársaimat kívánom megszólítani a történelmi örökség nevében. Sok-sok ember kérésére, megkeresésére és követelésére ragadok tollat. Voltak közöttük olyanok, akikkel már 1943 óta együtt dolgoztunk. Ők a felelősségemre emlékeztettek, mondván, egyedül én vagyok tevékeny a mai magyar közéletben a történelmi Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt tisztségviselői közül, és én vagyok az egyetlen országgyűlési képviselő az 1945–1947-es parlamentből. De Arany Jánosunkkal szólva, „azokkal időzve” is így kell tennem, „akik egykor voltak”: akik a második világháború alatti és utáni zivataros esztendőkben vezették ezt a pártot, akiknek fiatal fejjel tanítványuk, munka- és képviselőtársuk lehettem. A szovjet katonák által elhurcolt Kovács Béla, Nagy Ferenc miniszterelnök, Varga Béla házelnök, Kiss Sándor paraszt próféta és a koncepciós perekben vádlott társaim nevében is szólnom kell. Lehetetlen mindazon bajtársaim nevében nem szólni, akikkel együtt jártam meg előbb a náci, majd a sztálinista börtönöket. S ugyancsak szólnom kell emigráns társaim nevében is, akikkel felvállaltam 1989-ig a szuverenitásától megfosztott haza érdekeinek képviseletét.
A Független Kisgazdapárt a múlt évszázad folyamán a legkövetkezetesebben és legbátrabban állt ki a demokratikus haladás és a hazafias konzervativizmus ügyeiért. Nincs olyan politikai pártja Magyarországnak, amelyik időtállóbban fogalmazta meg programját. Már az 1920-as évtized politikai és gazdasági stabilizációjához – a Bethlen–Nagyatádi-paktumhoz – ez a párt hozta a legtöbb szavazatot. Az 1930-ban megújult kisgazdapárt megint meghirdette a földreform és az általános titkos választójog programját, ugyanakkor ellenezte a hitlerista befolyást. Az utóbbi álláspontot Kállay Miklós miniszterelnök és Horthy Miklós kormányzó is magáévá tette. Az 1944. márciusi német katonai megszállás után Hitlernek és magyar csatlósainak rombolását csökkentendő, a Független Kisgazdapárt vezető szerepet vitt. Vezetőinek meghurcolása és mártírhalála – Bajcsy-Zsilinszky Endréé és másoké – a hazafiság emlékeztetői maradnak a nemzet meggyalázásának abból a korszakából.
A Független Kisgazdapártnak jutott a vezető szerep a háború rombolásaiból és megaláztatásaiból lábadozó nemzet gazdasági, társadalmi, politikai és – hangsúlyozottan – lelki megújulásában is. 1945. november 4-én az országos választásokon – a megszálló szovjet katonaság jelenléte ellenére vagy éppen azért – a jogosultak 92 százaléka elment szavazni. A kisgazdapárt ilyen körülmények között 57 százaléknyi szavazatot kapott. Az összes leadott szavazat 83 százaléka a polgári demokrácia rendszerét valló pártoknak jutott. A Magyar Kommunista Párt 17 százalékot kapott csak. A világ elcsodálkozott. A New York Times vezércikke például így tudósított: „Magyarországon a demokrácia fellegvára épül. (…) Ha hagyják a kisgazdákat, olyan politikát valósítanak meg, ami a környező országoknak is példa lehet.” A kisgazdapártiak vállalták a vezető tisztségeket: Nagy Ferenc miniszterelnök, Varga Béla parlamenti elnök, Tildy Zoltán köztársasági elnök lett. A kormányfő tárgyalt Sztálinnal Moszkvában és Truman elnökkel Washingtonban.
Érveltünk a határkiigazításokért. Az ország a koalíciós belpolitika kötélhúzásai ellenére is eltökélten haladt az 1947 tavaszára kitűzött békekötés és szuverenitás felé.
Az a keserves valóság, hogy nem így történt. Bár az előrehaladás két esztendőre korlátozódott, az mit sem változtat az 1945–46-ban történtek történelmi horderején. Hiszen 1848–49 forradalma és szabadságharca ennél rövidebb ideig tartott, az 1956-os forradalom és szabadságharc pedig alig két hétig, a történtek mégis belevésődtek a nemzet emlékezetébe – kiapadhatatlan forrásaként a jövőnek. Az 1947 elején szovjet katonai hatalommal kierőszakolt kommunista puccs gerincét törte a kisgazdapártnak. A vezetők ezreit bebörtönözték. De amikor a szovjet gyarmatbirodalom zsarnoksága ránehezedett az országra, akkor az emigrációban a kisgazdapárti politikusok lettek a legprominensebbek. Nagy Ferenc a szovjet elnyomás országainak korábbi vezetői közül a legtiszteltebb államférfi tekintélyével szerepelt a világban három évtizeden át.
Mert ki az, aki kívánja a független kisgazda–polgári politikát? Ő az, akinek gazdasági szemlélete konzervatív, a politikában középutas, társadalmi-kulturális tudata jobbközép patrióta. Életformája magabiztosságot teremt, mert ő az, aki optimális mértékben képes hasznosítani a piacgazdaság összhangját és versenyét. Lehet tulajdonos, vállalkozó, menedzser, alkalmazott. Függetlenebb az alkalmazotti viszonyban lévő embereknél. Ezért is kívánja hozzá hasonlítani magát az iparos, kereskedő, orvos-doktor és más. A földművelés családi gazdaságai kiemelkedő példák. Éppen ezek tűnnek elavultnak a szocialista és szociálliberális politika szószólói számára. A szocialisták a nagyüzemi bérmunkás gazdálkodás megszállottjai. A szociálliberálisok elgondolásaiban pedig a nagyvállalkozások felsőbbsége dominál. Mindebből következik, hogy ha az önvizsgálódást végigjárja, és utána úgy akarja, a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt az országszerte létező szervezeteivel, történelmi hagyományaival és elkötelezett tagjaival tényezője marad a magyar közéletnek. Vele jó viszonyt tartani azért is kívánatos, mert nélküle a szavazók százezrei elmehetnek az elszigetelődés védelmét lobogtató MIÉP vagy az agrárszervezeteket regimentáló szocialisták felé. Avagy folytatódhat a 2002-ben és 2006-ban demonstrált dacos nem szavazás.
Most a szélesíthető szilárd fundamentumra épülő polgári összefogás politikája ígéretes távlatokat nyit mindegyik szövetséges számára. A Fideszé az erő pozíciója, a KDNP megszólítja saját táborát, a független kisgazda és polgári mentalitást pedig a történelmi gyökerek táplálják. Ez lehet a boldogulás útja – a lehetőségek megvalósulása mindenkinek országszerte. Orbán Viktor most az újraválasztott kormányzás útján haladna, ha máris létezne az itt felvázolt kisgazda-polgári-nemzeti összefogás politikája.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz),
a közgazdaságtan professzora
n
Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.); Kiss Gy. Csaba (Politikai térképünk újabb alakulásáról, május 11.); Halmos Károly (A választást a költségverseny döntötte el, május 11.); Boros Bánk Levente (A Fidesz és a jobboldal három tennivalója, május 12.); Tőkéczki László (Egy körmönfont elemzés margójára, május 12.); Molnár Tamás (A nemzeti radikálisok válsága, május 15.); Nagy Ferenc József (Bennünk van tizenöt százaléknyi voks, május 16.); Csikós Attila (Ilyen arcátlan a történelem, május 16.); Somogyi János (A kegyelmi pillanat elillant, május 17.); Bonifert Donát (Van lehetőség a táborok közötti átjárásra, május 17.); Czakó Gábor (A csodafegyver, május 19.); Bogár László (Orbán Viktor három választási lehetősége, május 19.); Keresztes Lajos (A körítés fontosabb volt a tartalomnál, május 22.); Körmendy Zsuzsanna (Nyolc év parkolópályán nagyon hosszú idő, május 23.); Achs Károly (Akasztás alulnézetből, május 25.); L. Simon László (A jobboldali kultúrpolitika hiánya, május 26.); Sebeők János (Döbrögi harmadszor, május 26.); Egei Antal (Pokorni Zoltán birodalmat épít, május 29.); Tóth Norbert (Ellentmondások választása – avagy a kudarc okairól, május 30.); Simó Zoltán (Téves diagnózis után hibás következtetés, május 30.); Csite András (A jobboldal intellektuális megújítása, május 31.); Löffler Tibor (A pártrendszer egészének vizsgálata, június 1.); Magyar Attila István (Építő kritika, fiatalos jobboldal, június 1.); Vona Gábor (A tábor egy, de zászlóból több kell, június 2.).