Einstand tapsviharban

Napjaink közbeszédének egyik uralkodó elemét már ma is az úgynevezett megszorító csomag (konszolidáció, stabilizáció, kiigazítás stb.) jelenti. A Gyurcsány-csomag körüli diskurzus újabb megrendítő jele annak a régóta ismert ténynek, hogy a magyar értelmiség általános mentális, morális, intellektuális szintje történelmi mélypontra süllyedt. Egy hamis, sőt egyenesen patologikus egyezség kezd ugyanis kibontakozni a politikai és ideológiai törésvonalakkal szabdalt tér valamennyi fontos csoportja között. Az egyetértésnek amúgy akár örülni is lehetne, ha valamilyen konstruktív nemzetstratégiai kérdésben kialakuló konszenzusról lenne szó – ám ennek éppen az ellenkezője az igaz.
A félrevezető közvélekedés általában úgy hangzik, hogy a gazdaság jól teljesít, azonban a másik két fő szereplő, a „lakosság és a költségvetés túlfogyaszt, pazarol, alacsony hatékonyságú stb.”. És persze erre a logikus válasz csak az lehet, hogy e két renitens szereplőt erőforrás-megvonással kell büntetni. Az államot kiadáscsökkentéssel, lefaragásokkal, a lakosságot meg bérbefagyasztással, reálbércsökkentéssel. És miután példás határozottsággal megtoroltuk ezt az öncélú hedonizálást, helyreáll a rend. Talán még annyit szokás ehhez hozzátenni, hogy egyébként is még mindig jobb, ha mi viszszük véghez e fájdalmas, de kikerülhetetlen intézkedéseket, mint hogy ha ezt a nemzetközi pénzpiacok teszik.
A hatalomgazdaság fogalma és leírása
Először is, amit ez a hamis közbeszéd gazdaságként szokott megnevezni, az valójában nem más, mint a legnagyobb erejű hatalomgazdasági szereplők nyers profitérdekeinek megszépítő metaforája. A globális hatalomgazdaság a multinacionális vállalatok, az IMF, a nagy hitelminősítők és a fősodratú média együttműködésére épülő világrend, amely a Washingtoni Konszenzus elnevezésű, 1989-ben rögzített dokumentum intézményesülése. Lényege a liberalizálás, deregulálás, privatizálás, vagyis az a folyamat, amelynek nyomán a nemzetgazdaságokat egyre kevésbé akadályozhatja a nemzetállam, hiszen mindez a következetes államtalanítás programja. Magyarországon is kiépítette a hatalomgazdasági rendszerét (főként a multikból, bankokból, biztosítókból stb.), amely itt helyben kiegészül a kollaboráns politikai és kulturális elitcsoportokkal („reformközgazdászok”, médiaelit és főként az uralkodó pozícióban lévő SZDSZ-es befolyás).
A gazdaság tehát egy olyan eufémizmus, amely arra szolgál, hogy minden gyanú felettiként tételezze azt az illegitim hatalmi struktúrát, amely erejénél fogva úgy képes diktálni a közhatalmat megtestesítő államnak is, hogy az így keletkező döntések következményeiért semmilyen felelősséget nem vállal. Márpedig az olyan hatalmi rendszert, amelyben a főszereplőt senki nem választja, és senki nem ellenőrzi, diktatúrának szokás nevezni. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy e rejtett hatalomgazdasági szereplők diktatórikus megnyilvánulásáról van szó.
Másodszor, a gazdálkodási tevékenységek összessége nem a semmiben lebeg, hanem egy átfogó társadalmi reprodukciós rendszerbe illeszkedik. Az ősi kulturális talapzatra épülő holisztikus orvoslás lényege is éppen az, hogy nem beteg szervek vannak az egyébként egészséges emberben, hanem beteg emberről, beteg szervezetről beszélhetünk minden olyan esetben, amikor valamilyen rendellenességet észlelünk. Önként adódik ugyanis például az a kérdés, hogy vajon nem éppen azért teljesít-e jól a gazdaság, mert diktatórikus döntéseivel kifosztja a másik két szereplőt? Ebben az esetben az állam és a lakosság rossz teljesítménye csupán a kikerülhetetlen negatív lenyomata a gazdaság erőszaktételének.
És végül harmadszor, a nemzetközi pénzügyi körök fegyelmező hatóságként való felemlegetése egy irodalmi élményt hív elő. Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című halhatatlan művében a Pásztorok rendszeresen elrabolják a gyengébb társaiktól az üveggolyókat (einstand). Ha nem adják szépszerén, akkor jól meg is verik őket. A globális hatalmi rendszer ma már alig leplezett diktatúrájának ez a valóságos természete, ám az mégis csak megdöbbentő, hogy egy lokalitás (ez jelen esetben Magyarország) elitjei uniszonó biztatják is a külső fegyelmező hatalmat a megtorló hadműveletek mihamarabbi elkezdésére. A láthatólag védekezésre képtelen nemzet számára innen már aligha lesz visszatérés. A hamis közbeszéd mélyszerkezetének e vázlatos bemutatása után joggal tehetjük fel a kérdést: mi volna az az adekvát narratíva, amely segíthetne minket a történések lényegének megértésében, és az önpusztítás örvényeiből való kikeveredésben?
Először is azt kellene tudomásul venni, hogy a gazdaságként ismert jelenséghalmaz csupán egy kicsiny és a többihez képest jelentéktelen része a társadalom újratermelési rendszerének. A gazdaság, helyesebben a gazdálkodás a világ anyagi javaival elképzelhetetlen lenne külső természet (ökológiai rendszer) és belső természet (szociokulturális szövetrendszer) nélkül. Ahhoz ugyanis, hogy a szűkebb értelemben vett gazdaság egyáltalán működni tudjon, arra van szükség, hogy két, takarásban lévő üzemtípus kellő mennyiségben és minőségben megtermelje a profit létrehozásához szükséges ökológiai és humán javakat. Ez a két rejtett mélyüzem a családüzem és a közüzem (a közt megtestesítő állam). A családüzem termeli meg a munkaerőt, vagyis a humán javakat, a közüzem pedig azokat a nagyrendszereket működteti, amelyek e humánvagyon és az ökológiai vagyon karbantartását látják el, illetve a társadalmi stabilitás, közrend újratermelését végzik (oktatási-kulturális, egészségügyi-szociális rendszerek, környezetvédelem stb.). A magyar gazdaságban rohamos gyorsasággal meghatározó hatalmi pozíciókat szerző multinacionális tőke domináns helyzetével visszaélve egyenlőtlen cserét kényszerített és kényszerít ma is erre a két üzemre. Vagyis csupán egy részét fizették meg azoknak a szolgáltatásoknak, amelyeket ezek számukra nyújtottak.
Az értelmiség cinkos asszisztálása
Ha egy üzem hosszú időn át rendszeresen nem kapja meg ellenértékként még a termelési költségeinek fedezetét sem, akkor válaszút elé kerül. Vagy hagyja fokozatosan lepusztulni a termelését (mennyiségileg és minőségileg egyaránt), vagy hitelekkel próbálja áthidalni a hiányt, és vár a jobb időkre. A családüzem és a közüzem a két stratégia valamilyen kombinációjával próbálkozott az elmúlt másfél évtized során. Részben hagyta lerohadni üzemeit, részben pedig fokozatosan eladósodott. Az ikerdeficit (a költségvetési és fizetési mérlegbeli deficit összekapcsolódása), valamint az államadósság rohamos növekedése, és a magyar népesség történelmileg példátlan eladósodása is ezt a folyamatot jelzi. Nem is beszélve a testi-lelki egészség lepusztulásáról, és az évtizedek óta súlyosbodó demográfiai lejtőről. Maga a Gyurcsány-csomag ennek a kényszerűen kialakult eladósodásnak a brutális felmondása. Vagyis a kifosztók, túlfogyasztással vádolván a kifosztottat, hitelei azonnali visszafizetését követelik tőle. Azon hitelek visszafizetését, amelyeket éppen azért kényszerült felvenni, mert a kifosztók, hatalmi pozícióikkal visszaélve egyenlőtlen cserét rá erőltetve, folytatólagosan megkárosította őt, hiszen az általuk igénybe vett javak árát nem fizették meg. Mindez hasonlít a kulturális forradalom Kínája maoista adminisztrációjának viselkedésére. Több százezer család kapott akkoriban felszólítást, hogy térítené meg bebörtönzött és/vagy kivégzett szerettei fogva tartásának/kivégzésének költségeit. És ehhez aszszisztál most lelkesen a magyar értelmiség döntő többsége! Felmerül persze a kérdés: van-e mód a magyar nemzet újabb kifosztásának elkerülésére? Illetve, ha nem tudjuk elkerülni, milyen következmények rajzolódnak ki számunkra?
Mókuskerékben a rendszerváltás kormányai
De még mielőtt ebbe belefognánk, a fentiek illusztrálására érdemes végiggondolni egy sajátos eseménysort. 1990 óta minden magyar kormány csökkentette a tőketulajdonosokat terhelő adókat és járulékokat, amelyeknek kulcsai ma már alig 40 százalékát teszik ki az akkorinak. Arról nem is beszélve, hogy a különböző kedvezmények nyomán a ténylegesen befizetett összeg ennél is kisebb. A tőketulajdonosok természetes nemzeti ajándéknak tekintették ezt a mai áron megközelítőleg 10 ezer milliárd forintnak megfelelő összeget, és szemben a közhiedelemmel, amely szerint minden ilyen lépés növeli a foglalkoztatást, az alkalmazottak számát 1990 és 1994 között kb. 15 százalékkal – csökkentették. Minden további tehercsökkentés ellenére a foglalkoztatottak száma ezen az 1993–94-es mélyponton stagnál, vagy kismértékben e körül áll. Ez a gigantikus összeg azonban folyamatosan önmagát növelő humánreprodukciós hiányként kering a rendszerben. A rendszerváltás kormányai tehát egy hamis mitológia parancsainak engedelmeskedve maguk is aktívan hozzájárultak a globális hatalomgazdasági diktátum érvényesüléséhez; a mostanra kialakult újabb krízist tehát jelentős mértékben önmaguknak is köszönhetik.
Mindebből következik az is, hogy elkerülhetetlennek látszik egy új alkurendszer a globális hatalomgazdaság helyi szereplőivel. A kialakult súlyos egyensúlyvesztés döntő oka ugyanis éppen ennek a diktátumnak való kollaboráns behódolás volt. Ha tehát olyan megoldást akarunk, amely nem jár a magyar társadalmat sújtó minden eddiginél pusztítóbb reprodukciós válsággal, azt csak ebben az új egyezségben találhatjuk meg. Az alku fő célja pedig aligha lehet más, mint az, hogy a tőketulajdonosokat terhelő adókat és járulékokat szelektíven ugyan, de jelentős mértékben emeljük. (A szelekció lényege nyilván a tartós többletfoglalkoztatás lehet.)
Tudatában vagyok annak, hogy ma ez az elképzelés teljesen utópisztikusnak tűnik fel, de az is egyre nyilvánvalóbb, hogy ennél utópisztikusabb már csak az a jelenleg elsöprő többséggel hangoztatott logika, hogy az eddig is vesztes társadalmi csoportok további kifosztásától a helyzet tartós javulását, az egyensúly tartós helyreállítását remélhetjük. Ami ugyanis ennek nyomán bekövetkezik, az egészen más valami lesz. A családüzemre nehezedő újabb terhek felgyorsítják azoknak a társadalomreprodukciós folyamatokban már évtizedek óta növekvő defektusoknak (népesedési megroppanás, egészségvagyon-leromlás stb.), pusztító hatását, amelyek eddig is megoldhatatlannak látszottak. Az állam a megszorítások hatására természetesen kényszerül rá azoknak a humánreprodukciós közüzemeknek a radikális leépítésére, amelyeket éppen megerősítenie kellene.
Mindez már nem sötét jóslat, hanem közvetlenül érzékelhető valóság. Ha megakadályozni nem is, de romboló hatását mérsékelni talán még van esélyünk. Ám csak akkor, ha ki tudunk lépni a hamis értelmezési keretek megnyomorító ketrecéből.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár