Lex Bozóki

Valakinek szólnia kell. Halkan a célszemély fülébe súgni, hogy itt az idő a számolásra. De ne csak harmincig, mint Nagy Sándor tette nagy tettek előtt, az ostobaság elkerülése érdekében. Majd szólunk, ha elég. Pár év.
A célszemélyről: nem focista alkat, viszont a nagyok között akart játszani, flörtölni a hatalommal, így néhány hónapot miniszter volt. Gyatra játékával, durva beszólásaival alaposan megkínozta a többi játékost, sokakat felrúgott, másokat egyszerűen félrelökött. A labda nála volt. Ő persze a játékszabályokat is meg akarta változtatni, ahogy minden tehetségtelen játékos. Egyik ötlete az volt, hogy legyen kisebb a pálya, a másik, hogy rajta és néhány barátján kívül mindenki agyalágyult éhenkórász. Akkor beszélt, amikor hallgatni kellett volna, és fordítva. Most visszavonult, és újra az akar lenni, ami sohasem volt: mértéktartó és -adó entellektüel. A „kultúra főhóhéra”, a célszemély úgy gondolja, egy pillanat alatt civillé alakulhat újra, mert neki szabad, másnak nem. Akik pedig önző és rossz passzai, a kaput messze elkerülő lövései miatt beszóltak, azoknak jaj! A célszemélyt utólag felzaklatja a kritika és Zinedine Zidane, a fociarisztokrácia nagyhercegének nyomdokaiba lépne. Az újbóli szereptévesztés nyilvánvaló, ezért lépjünk túl rajta. A célszemély nem teketóriázik, az Élet és Irodalom hasábjain nyílt színen megfenyegeti Váncsa Istvánt, hogy lefejeli őt, találkozzanak bárhol is (Lex Materazzi, ÉS, 2006/30.).
Bozókival nem csak az a baj, hogy ostoba és ártó szellemként kiszökött a palackból. Hanem az, hogy emelt fővel, megdicsőülve igyekszik viszszaszivárogni oda, ahonnan indult. Még nagyobb baj, ha ezt gond nélkül megteheti, mert engedjük. Nincs következmény, nem történt semmi. Bozóki ott kávézik közöttünk, sétálgat, miközben lefejelésre alkalmas mellkasokat keres. Váncsának persze nincs mitől félnie, Bozóki nem híres bátorságáról. „Egy mosogatórongyból még nem csiholt ki szikrát senki.” Ez ugyan nem törvény, de igaz.
Tallai Gábor