A Hajógyári-szigetről népszavazás előtt

Az Óbudai Hajógyár 1945-ben szovjet irányítás alá került, és jóvátételre dolgozott. Kezdetben sérült hajók javítása folyt, 1950-től azonban jelentős fejlesztésekkel fokozták a termelést. Az Aquincumi Múzeumra hirtelen többletfeladatok sora szakadt, mert a főváros területén levő gyárak újjáépítésénél már több helyen kellett hirtelen előkerült régészeti leleteket menteni. Hamarosan a Hajógyári-szigeten is, ahol a gyár bővítése során veszélybe került római kori maradványok mentéséről kellett gondoskodni.
A hajógyár elhelyezését a szigeten 1835-ben Széchenyi István támogatta a nádornál. Eleinte csak bérelhették a területet, jóval később, 1890-ben járult hozzá az állam a megvásárlásához, kikötve a visszavásárlás jogát arra az esetre, ha ott a hajógyártás megszűnne. Római kori falba ütköztek már az első mederkotrásnál, s a gyár kiépülése során újabb és újabb római maradványok kerültek elő. Az Akadémia archeológiai bizottságának jelentették ezt, Zsigmondy Gusztáv mérnök mérte föl és rajzolta le a leleteket, Rómer Flóris fáradozott népszerűsítésükért, s a gyár vezetősége fenntartásukat is támogatta, ahol lehetséges volt. Az ókori romok között színes mozaikpadlók voltak, közülük kettőt kiemeltek, és Bécsbe küldtek a császárnak ajándékba. Ma is a Kunsthistorisches Museum raktárában őrzik a becses emlékeket. A romos falakon még élénk színekben voltak láthatók az ókori falfestmények.
1950-ben a hajógyár szovjet vezetősége – a főmérnök kivételével – már kevésbé lelkesedett a hajógyár bővítését hátráltató régészeti munkák iránt, bár akkor, Szilágyi János 1942-es, a háború miatt félbeszakadt feltárásai nyomán már tudtuk a római feliratok szövegéből, hogy az aquincumi helytartói palota kiterjedt épületegyüttesének maradványairól van szó.
A régészeti kutatások 1950–1956 között folytak. Megegyezés történt a gyárral, hogy a művészeti emlékeket elhozhatjuk a helyszínről, ami azt jelentette, hogy a falfestményeket le kellett választani a falakról. A mozaikok még rosszabbul jártak, mert az akkori technikai ismeretek szerint az anyagot csak betonba ágyazva, táblákra vágva lehetett kiemelni. Napjában többször is fordult a lovas kordék sora a sziget és a használaton kívüli óbudai zsinagóga között, alkalmas raktár hiányában itt tároltuk az ókori anyagot.
Az aquincumi helytartói palota jelentősége abban rejlik, hogy Pannóniában egyedülálló együttesről van szó. A már említett falfestmény és a Kr. u. II–III. századi mozaikok mellett a császártorzó, az istenszobrok, a delfines szökőkút, a márványkráter figurális jelenetekkel mind egy épületből származik. Mellette a palota kiszolgáló- szárnya, annak berendezése, egy kisebb és egy nagyobb fürdő áll. S mindenekelőtt két szentély, melynek feliratos oltárkövei szinte teljes névsort kínálnak a mondott időszakban itt szolgáló helytartókról.
A feltárt épületrész másik jelentősége már nemcsak pannóniai jellegű, hanem az ókori birodalom története szempontjából is különleges felvilágosítással szolgál, ugyanis falai között vendégeskedett a mondott időszak jóformán valamennyi császára. Békében jelenlétük nagy megtiszteltetésnek számított, de terhet is jelentett, hiszen óriási kíséretükről a város vezetőségének kellett gondoskodni. A császár címeket, rangokat, kiváltságokat osztott, s kétségtelen, hogy Aquincum nagy építkezései is ezekhez az alkalmakhoz kötődtek. Háborús időben az uralkodó innen vezette büntető hadjáratait a túlparti ellenség ellen. A császárlátogatások más provinciákhoz képest szokatlan sűrűsége éppen annak volt köszönhető, hogy Aquincum a Duna-könyök alatt a Római Birodalom sok ezer kilométeres határvonalán az egyik legneuralgikusabb pontnak számított. Végig, a Rajna–Duna vonalától északra eddig a ponton a határon túl germánok éltek, a Dunakanyartól keletre ugyanakkor ősidők óta lovas nomádok: szkíták, jazygok, szarmaták. E kétféle népcsoport életmódja, harcmodora, mentalitása teljesen eltérő bánásmódot, diplomáciai felkészültséget is igényelt. Csak az aquincumi helytartóságon van tudomásunk arról, hogy szarmata és germán tolmácsot is foglalkoztattak.
A császárlátogatások célja tehát demonstratív jellegű volt, figyelmeztetni kívánták az ellenséget, hogy Róma állandóan szemmel tartja ellenségeit, és hogy milyen gyorsan felér a határra. Észak-Itáliát ugyanis az Alpok koszorúja félkaréjban megvédte, ugyanakkor az Adria északi csúcsától, Aquileia–Grado felől északra felvezető ún. Borostyánkő úton és az északkeletre kifutó, Pannóniát a Balaton érintésével átszelő via Postunia mentén a Dunához, illetve a Dunától gyorsan el lehetett jutni. Az átlós út végpontja Aquincum. Innen már az Alföldön át Dácia is elérhető volt. A kulcshelyzetben levő helytartóság állandó követjárásoknak is a helyszíne a feliratok tanúsága szerint.
Utóbbi témát azért fejtettük ki aránytalanul részletesen, mert a helytartóság épületeinek szokatlan elhelyezése valószínűleg ezzel magyarázható. Szigeten van, főbejárata tájolása alapján az ellenség felé fordul, elérni csak hajón, a kikötő felől lehetséges. És ne feledjük, eddig csak a helytartók lakóépületéről beszéltünk, de az intézményhez kiterjedt „officium”, vagyis a szükséges irodák épületeinek együttese is tartozott. Az iroda létszáma papíron 480 fő, de a dolgozók természetesen nem tartózkodtak egy időben a helyszínen: az utakat, vámokat stb. ellenőrizték. Állandó volt Rómával a postaszolgálat, amely csak a jól kiépített birodalmi úthálózattal volt megoldható.
Amikor tehát most arról beszélünk, miért nem áldozható fel múltunknak ez a kézzelfogható emlékcsoportja a modern építkezések miatt, akkor ennek a hatalmas közigazgatási központnak a hagyatékát kutatjuk. Könyvtárak, irattárak, másolórészleg, jogászok külön irodaháza s a büntetőszolgálat épületének maradványai. A műszaki alakulatok épületei, továbbá a helytartó testőrségének kaszárnyája. Kórház és egészségügyi berendezések, nem is szólva az istállórendszerről, hiszen minden szállítás, közlekedés alapja a lótartás volt.
És még nem említettünk egy fontos témacsoportot: a római utak, a két híd és a kikötők kérdését, amelyekről tudunk a szigeten.
A Dunát átszelő „állandó” római kori híd maradványait Zsigmondy Gusztáv 1857-ben szintén felmérte, műszaki adatai máig megőrződtek, használhatóak. A híd ugyanis az Árpád híddal párhuzamosan, de attól északra mindkét Duna-ágat átszelte: a Margit-sziget és az Óbudai-sziget mellett akkor még volt egy harmadik sziget, az ún. Fürdő-sziget a pesti Duna-ágban. Hőforrásai miatt is látogatták a római korban. A Duna-gőzhajózási Társaság a dunai hajózás érdekében elkotortatta a szigetet, mert a zátonyos meder a mélyebb merülésű gőzhajók számára veszélyes volt. Zsigmondy azonban még felmérte és lerajzolta a római cölöpkötegeket.
A szigetről kifutó utak is feltárhatóak lennének, hiszen a pesti parton a rómaiak 500 fős, Transaquincum nevű erődjét már az 1848-as szabadságharc idején felmérték, az óbudai légiótábor északi oldalán vezető út hídját pedig valószínűleg a Mozaik utcai, nemrég feltárt római kikötőrészlet alapján kell majd keresni.
A hosszúra nyúlt magyarázkodás célja a tájékoztatás: szeretnénk környezetünkkel megértetni Aquincum egyedi jellegét, a történelemkutatás szempontjából megismételhetetlen lehetőséget. Máshol is van helytartói rezidencia, bár még sehol sem sikerült néhány föld alatti, pinceszinten megőrzött falnál többet bemutatni. De arra, hogy az ókori város erődrendszerét, polgárvárosát és a helytartói intézmény teljes rendszerét be lehessen mutatni, láthatóvá lehessen tenni, csak Aquincumban, itt és most van lehetőség.
Az itt és most szavakat azért hangsúlyozom, mert az Európai Unióban éppen ennek a témának van ma kiemelt jelentősége. Néhány évvel ezelőtt Magyarország az unióba való belépési nyilatkozatát a római kori Athén romjai között álló Attalos stoában, egy késő görög épület maradványaiban írta alá. Két éve az athéni olimpiai játékok megnyitóján a római kori eskütétel fordítása hangzott el. Az unió nemrég megfogalmazott alkotmánya abból indul ki, hogy ez az intézmény Európa jellegének megfelelően az antik kultúrában gyökerezik, a görög–római eszmeiséget folytatja, értékeit megőrzi!
Gondoljunk hát erre!
És arra is, hogy mikor Európa egyik fővárosaként fejlesztünk, akkor figyeljük meg, hogy máshol ezt hogyan valósítják meg. Amikor Párizsban a Pompidou-központot emelték vagy a Marais-t lebontották, a római kori város, Lutetia Parisiorum amfiteátrumának egy részét kiszabadították az újkori beépítések alól – hangsúlyozva két évezred összekapcsolódását. London belvárosában, a Cityben óriási erőfeszítésekkel, bontásokkal, feltárásokkal szabadítottak ki szakaszokat a római Londinium városfalából, rekonstruálva egy tornyot is. De sorolhatnánk szinte valamennyi európai főváros legújabb ilyen tevékenységeit, célkitűzéseit.
Számunkra ez most, itt adva van. Épüljön az új, de hangsúlyozzuk mellette a régit, vele együtt az ókorit, kétezer éves múltunkat! Mert ez ad rangot jelenünknek, jövőnknek.

A szerző régész, az Aquincumi Múzeum ny. igazgatója,
a Magyar Emlékekért a Világban Egyesület elnökségi tagja