Az ígéretek ellenére bevezetett tandíj tanulságai

Bár a filozófusok az ellenkezőjét állítják, úgy tűnik, mégiscsak van olyan folyó, amelybe kétszer is bele lehet lépni. Amíg a folyó vize kellemes, nincsenek benne örvények, és baj esetén simán visszaevickél az úszó a partra, addig lehet ugyanahhoz a folyóhoz fürödni járni. De kétszer ugyanabba a folyóba belefulladni kínos és szánalmas. A fuldokló esetünkben nem más, mint a Magyar Köztársaság kormánya. A kormány, amelyik szorult helyzetéből úgy próbál menekülni, hogy közben magával húzza a víz alá, ami csak a keze ügyébe kerül. De nézzük meg egy kicsit alaposabban a levegő után kapkodó fuldoklót, és gondolkodjunk el azon, hogy valóban fuldoklik-e, vagy csak úgy tesz? Lehet, hogy alaposan kifundálta, hogy hova is futtatja majd ki az ebben a pillanatban kétségbeesettnek látszó pénzbeszedési kísérleteit.
1995 márciusában, a Bokros-csomag bejelentésekor pontosan ugyanazokkal az érzésekkel szembesülhettek a felsőoktatási hallgatók, mint amelyek 2006-ban, a felsőoktatási tandíj bevezetésének hallatán foghatták el őket. A két időpont között több mint tizenegy év telt el, mégis legalább három ponton kísérteties hasonlóságok lelhetők fel a történtek között:
1. 1995-ben és idén is a tandíj létét alapvetően finanszírozási, államháztartási ügyként kezeli a kormányzat, holott akkor is, azóta is világos: a tandíj léte vagy nemléte elsősorban társadalompolitikai kérdés.
2. A tandíj kivetése az aktuális kormány által mind a két esetben felsőoktatási reformelemként, sőt a reform legfontosabb, elengedhetetlen részeként neveztetett meg.
3. Mind a két alkalommal sejteni lehetett, hogy megtörténik, a Bokros-csomag tandíját és a mostani bejelentést megelőzően is hónapokig tagadták kormányzati vezetők, hogy erre a lépésre készülnének.
A Gyurcsány-kormány látszólag semmit nem tanult az 1995-ben történtekből. Az általános tandíjrendszer – amelynek léte amúgy nem ab ovo elutasítandó – bevezetéséhez ugyanis három feltételnek kell teljesülnie:
1. a tandíjszedés rendszeresen segítse a felsőoktatási képzés lehetőségéhez és javaihoz történő hozzájutás igazságosságát;
2. a felsőoktatás rendszerének a mindenkori hallgatók – és az egész társadalom – igényeinek megfelelő, jobbító átalakítása igazolja és indokolja a hallgatói terhek növelését;
3. a tandíj bevezetése, illetve a tandíjszedés rendje és szabályai előkészítettek legyenek.
2006 nyarának végén, az eddig megismert kormányzati elképzelések alapján – bár, megismétlem, önmagában egy esetleges tandíjrendszer léte nem feltétlenül lehetetlen elképzelés – a tandíjrendszer, hasonlóan az 1995-öshöz, pontosan azokon a helyeken hibázik, ahol a legerősebbnek kellene lennie. És amelyeken végül is 1998-ban megbukott és eltűnt.
Vegyük sorra a fenti pontok szerint a kormányzat mostani terveinek tévedéseit.
1. A tandíj igazságossága
Hazánk fiatalságának körében a tanulásnak, a továbbtanulásnak, a képzettség és a szakma megszerzésének – minden ellenkező híresztelés és vélemény ellenére – még mindig van becsülete. A tandíj mostani bevezetésére vonatkozó elképzelés éppen a tanulásba vetett hitet rombolja. Az ekkora mértékű tandíj, továbbá az, hogy általános lesz, a kisebb anyagi tehervállalásra képes családokat és fiatalokat fogja elriasztani a felsőoktatástól.
2. A tandíj reformeszköz
A felsőoktatás szükséges, de meg nem valósított átalakításainak elmaradását szívesen fogják a tandíj hiányára. 1995-ben még nem volt kreditrendszerű oktatás, nem valósult meg a felsőoktatási intézmények integrációja, nem volt diákhitel. Ezeknek a – már akkoriban is – teljesen világosan látható, szükségszerű lépéseknek a megtételét vagy a lépések előkészítését a tandíj azonnali és brutális bevezetésével próbálták „kiváltani”. A felsőoktatás működésében ma is világosan láthatók a hibák. A tandíjjal mint a hallgató „megrendelői” pozíciója kialakításának eszközével kikényszeríteni az egyetemek és főiskolák átalakítását illúzió. Számoljunk le egyszer és mindenkorra ezzel a tévképzettel: a hallgató sosem lesz megrendelő az intézményével szemben. A megrendelő ugyanis pontosan megnevezi, hogy milyen szolgáltatást vagy árut kér. És azt is kapja, mert különben nem fizet. A tandíjjal – ezzel a 2006-os magyar rendszerrel legalábbis – a hallgató szimplán megveszi a diplomáját. Beleszólása az intézmény képzésének módjába, tartalmába nincs, vagy legfeljebb áttételes. A költségtérítéses hallgatók esetében már régóta ismert az a helyzet, amikor a hallgató közli: kifizette a diplomáját, nehogy már teljesítményt is kérjenek tőle.
3. A tandíjrendszer bevezetése előkészített, megvitatott
Az előkészítés, a hatástanulmányok meglétének hiányát nem lehet magyarázni. A tandíj – hónapokon keresztül történő letagadása ellenére megvalósuló – bevezetése a felsőoktatás egészének szellemiségét fogja rombolni. Bár nyilvánvalóan nem akkora mértékben, mint a közoktatásban, a felsőoktatásban is jelentős szerepe van a pedagógiának. A most bevezetendő tandíj pedig a pedagógia egyik alapelvét, az őszinteséget sérti. A felsőoktatás egyik – és nem a legjelentéktelenebb – szereplője, a kormány nem mondott igazat. Mást mondott, és mást tett. Ennek hatása hosszú távon kiszámíthatatlan.
1995-ben a hallgatói önkormányzatok és a hallgatók nem a tandíj ellen tiltakoztak. Akkor is, most is konzekvensen azt állítják: lehet a tandíjról beszélni, de annak az önmagáért történő bevezetése értelmetlen és káros. 1995 októberében egy hétig virrasztottak a hallgatók a Kossuth téren, majd a virrasztás lezárásaként közel 60 ezer hallgató tüntetett ugyanott. Sorra szerveződtek az intézmények falain belüli demonstrációk és nagygyűlések. Az oktatói kar, a rektorok és a főigazgatók közül is sokan csatlakoztak a megmozdulásokhoz, személyesen jöttek el a hallgatók gyűléseire, sokszor támogatólag fel is szólaltak. A demonstrációk eredményeképpen a tandíj akkor tervezett havi 12 ezer forintjából végül 2000 forint lett, és a kormányzat ígéretet tett a hallgatói juttatások reformjára. 1998-ban a polgári kormányzat törölte el az egységes tandíjat. Az 1995-ös tandíj mértéke ötöde volt a most bevezetni szándékozottnak.
De lehet, hogy nem látjuk a fától az erdőt? Lehet, hogy a tandíjnál többről van szó? Pillantsunk a tandíjrendszer mögé, a lényeget ugyanis ott leljük fel. A tandíj bevezetése – amennyiben megtörténik – egy súlyos folyamat első lépése lesz. A tandíj mögött felsejlik a felsőoktatás privatizációjának képe. Az ekkora mértékű, félévi minimum 105 ezer forintos tandíj bevezetésével jószerével megszűnik az államilag finanszírozott felsőoktatási képzés – persze kutatást, fejlesztést, létesítmény-fenntartást egyelőre továbbra is fizet az állam –, a hallgatók döntő többsége gyakorlatilag maga fogja finanszírozni a saját képzését. Ez azonban csak az első lépés. A felsőoktatási törvénynek a kormánytöbbség által elfogadott – de a köztársasági elnök által az Alkotmánybírósághoz küldött, ezért egyelőre hatályba nem lépett – módosítása tovább erősíti az intézmények gazdasági tanácsait. Ezeket a testületeket – amelyek tele vannak kormányzati és magánszférából érkezett delegáltakkal – a törvénymódosítás a felsőoktatási intézmények vagyonának, fejlesztéseinek áruba bocsátására ösztönzi. Ezek a „hatékonyságjavító kiszervezések” az egyetemi innovációk „eladását”, az intézmények bevételeinek növelését szolgálják majd. Ez lesz a második lépés. Aztán felmerül annak lehetősége, hogy az egyetemek, főiskolák ezekbe a cégekbe apportálják az épületeket, műszereket is. Egy kis idő elteltével a hallgatók az egyetem vagy főiskola cégébe fizetik be a tandíjat, és az intézmény innen fizeti ki az oktatóit. Egyetemeink, főiskoláink nevének rövidítése végéhez hozzácsapják a kft.-t. vagy az rt.-t: a folyamat végén az állami felsőoktatás teljes magánkézbe adása áll, hiszen – mint halljuk mindennap – az állam nem jó gazda. A szabadpiac jobban megoldja majd a felsőoktatás működtetését is.
A tandíj bevezetése egy hosszú, ma még beláthatatlan következményekkel járó folyamat első lépése is lehet. Ezért is nagy a felelősség a hallgatókon, és nem pusztán a saját sorsuk okán. Okos, felkészült és szellemes fellépésük több legyet üthet egy csapásra: az egész magyar felsőoktatási szféra problémáira – köztük a kormányzati hibákra – és a megoldási módokra irányíthatja rá a figyelmet. A tandíj ügye több mint pénzbeszedés. A lényeg a mögötte zajló folyamatokban van.

A szerző főiskolai adjunktus, a Hökosz volt elnöke,
az 1995-ös tandíjellenes tüntetések egyik szervezője