Boldoggá avatás

Különös, misztikus, a mai világunkban talán anakronisztikusnak is mondható szertartásra került sor tegnap Budapesten, a bazilika előtti téren. Mielőtt megszólalt a Szent István király tiszteletére épített főtemplom öreg harangja – az 550 évvel ezelőtti nándorfehérvári magyar diadalra emlékezve –, Erdő Péter bíboros érsek tízezer fős sokaság előtt ünnepélyesen felolvasta XVI. Benedek pápa apostoli levelét, amely szerint Salkaházi Sára keresztény vértanú mostantól a római katolikus egyház boldoggá avatott szentje. Hivatalos névünnepét ezentúl minden esztendő május tizenegyedikén, a jezsuita Szent Ferencével együtt tartják a katolikusok több mint egymilliárd lelket számláló világában.
Eddig a hír – mondhatnánk szakmánk zsargonjában. A tíz évvel ezelőtt megindított boldoggá avatási processzus állomásai azonban nem ismeretlenek, a sajtó annak idején beszámolt a Vatikánban lefolytatott kánonjogi eljárásról, amelynek záróokmányát ez év április 28-án szentesítette a pápa. A hírekben az is szerepel, hogy effajta boldoggá avatási szertartásra utoljára 1083-ban került sor hazánkban. A közölt adat némi vitát gerjeszthet történészi körökben, hiszen I. László király a jelzett időpontban nemcsak államalapító elődjét, I. Istvánt avattatta szentté Róma által, hanem egyúttal a király Imre fiát és a vértanú Gellért püspököt is. Tehát nem éppen „egyszerű” boldoggá avatási aktus történt 923 évvel ezelőtt, magát Lászlót pedig egy évszázaddal később szentelték fel az általa alapított nagyváradi székesegyházban. Az Árpád-házi uralkodók koráról illendő még tudni, hogy történelmünk itthon, illetve az európai dinasztikus kapcsolataik révén jó tucatnyi magyar szentet és boldogot adott az egyháznak. Szent István és László, valamint Imre herceg mellett az európai katolikusok szeretett szentje Árpád-házi Erzsébet, Türingia őrgrófjának jóságos hitvese, a bajorok István király feleségét, Gizellát tisztelik boldogként, a lengyelek kedvence, a Krakkóban nyugvó Szent Kunigunda IV. Béla királyunk Kinga leánya, akinek húga, Boldog Jolán az ősi lengyel egyházi központ, Gniezno kultuszának része. Mindketten Szent Margit királyleány testvérei. Unokanővéreik, Boldog Gertrúd és Szalóme német földre, Boldog Ágnes hercegkisasszony Prágába vitte el a keresztény magyarok jó hírét. Szent Lajos francia király felesége, a jámbor életű Mária szintén unokatestvérük volt; s bár hivatalosan nem kenték fel, de a katolikus skótok szentjükként tisztelik Árpád-házi Margit királynéjukat az 1200-as évekből.
Mindez cseppet sem mellékes, amikor hazánk múltjáról, történelmi kapcsolatainkról, régi dicsőségünkről esik szó. Fényes középkorunk alkonyát azonban hosszú, sötét korszakok követték, egészen a mögöttünk hagyott évszázadig. Az 1900-as évek derekának szörnyű viharából eddig két, életét másokért feláldozó hőst emelt az egyház a boldogok sorába: a védtelen nőket testével óvó Apor Vilmos győri püspököt szovjet katonák gyilkolták meg 1945. április 2-án, Salkaházi Sára szociális nővért zsidó védenceivel együtt a nyilasok lőtték a Dunába 1944. december 27-én. A két esemény között alig pár hónap telt el, 1944–45 óta azonban több mint fél évszázadot kellett várni áldozatuk elismeréséhez. A két rémtettben és utóéletükben benne van az egész huszadik századi magyar sors.
Ezen kell(ene) elgondolkodniuk, és kell(ene) gondosan ügyelniük elsősorban azoknak, akiket a történelem (kisiklása) magasabb döntési posztra emelt hazánkban. Ügyelni, miként nyilatkoznak és cselekszenek a Magyarországot, múltunkat, jelenünket és jövőnket érintő kérdésekben. Mint például most, amikor – Ady Endre szavaival – percemberkék dáridója zajlik, és mosdatlan szájú, hazug, felelőtlen, gátlástalan vigécek kezére jutott hazánk sorsa.