Hosszú, sötét éjszakák jönnek

A harmadik köztársaság egyik leghosszabb és legsötétebb éjszakáját éltük át szeptember 18-ról 19-re virradóan – vélekedett Gyurcsány Ferenc, akiről a Te vagy a fény az éjszakában című örökzöld jutott eszünkbe, még a valahai első népköztársaság idejéből. Nem akarunk rálicitálni a miniszterelnökre, pedig számos roppant hosszú és sötét éjszakát sorolhatnánk elő az elmúlt tizenhat évből; a taxis puccskísérlet kialvatlanságaitól kezdve a szocialisták választási győzelmeinek kábulatáig sajnos van a harmadik köztársaságnak szégyellnivalója bőven. Gyurcsány nem véletlenül osztályozza és minősíti profi módon a sötétséget, terjeszti is azt, akár a bütykös hattyú a madárinfluenzát.
Az MTV székháza elleni ostrom sem csupán az időpontja és résztvevői miatt vált a köztársaság fekete napjává, árnyékba vonják azt a sötétség felsőbb erői is, végigvonul rajta valami elborult tudatosság. Misztikus módon ez nem szeptember 18-a, hanem május 26-a estéje volt, az őszödi beszéd után csak majd négy hónappal teljesedett be a nap. Lassan csordogál a „társadalmi párbeszéd”, s nem azért, mert a polgárok nehéz felfogásúak, s csak hosszas kínlódás után készülnek el a válaszaikkal. A kormány úgy próbál párbeszédet folytatni, hogy saját terveit, szándékait, gondolatait eltitkolja, viszont megköveteli a társadalom helyeslését, egyetértését, rajongó jóváhagyását. Nem csoda, hogy indulatos reakciókat vált ki, ha némely információ véletlenül (netán tudatosan szivárogtatva) nyilvánosságra kerül.
Ilyenkor megesik, hogy a válasz nem lesz elég választékos, sőt olykor még Gyurcsány társasági stílusának ordenáréságán is túlmegy. S olyankor jöhet a miniszterelnök vérig sértetten és méltatlankodva, s mint magas közjogi méltóság kioktathatja a népet jó modorról, helyes viselkedésről, meg demokráciáról. Kijelentheti, hogy elmosódott a demokratikus véleménynyilvánítás és a rendbontás közötti választóvonal, mert demokraták nem törnek be a köztelevízióba, s nem törnek-zúznak. Igaza van. Csak éppen annak a bizonyos választóvonalnak az elmosódása nem azon az ominózus éjszakán kezdődött, hiszen demokraták hat percre sem törnek be a köztelevízióba, s nem randalíroznak ott, mondván, hogy rendkívüli szózatot kell intézniük a néphez. Demokrata nem él vissza magas közjogi helyzetével, nem él vissza a hatalmával, még az általa jónak vélt célok érdekében sem viselkedik úgy, mint egy despota. Történelmi szempontból az ilyesmi sokkal súlyosabb bűn (még ha elkövetőjét soha sem vonják felelősségre), mint kukát borogatni vagy rendőröket dobálni.
Sajnos a szocialisták vezette koalíciós kormány mosott el határvonalakat, meggyőzés és hazudozás, köztársaság és népköztársaság, jog és erőszak, demokrácia és diktatúra között. A tévészékház ostromlói a maguk elítélendő és visszarettentő módján felhívták a figyelmet a magyar demokrácia sebezhetőségére, ellentmondásos voltára. Arra a paradoxonra, hogy látszólag demokratikus eszközökkel is lehet gyengíteni, forgácsolni, leépíteni a demokráciát, ezzel szemben demokratikus módszerekkel, törvényes úton szinte lehetetlen megvédeni. A szavazatszerzés minden eszközzel megengedett, jobban mondva csak akkor, ha elegendő szavazatot kapar össze valaki, mert a választási győzelem mindent hitelesít, törvényesít, legitimál. Ez a tipikus bolsevik demokráciaeszmény, a győztes mindent visz, a győzelem demokratává magasztosítja az utolsó gazembert, a véres kezű bűnözőt is, a győztes kedvére alakíthatja a demokrácia szabályait, míg a vesztes mindenképpen hazuggá, antidemokratikussá, ellenséggé válik.
Ráismerhetünk az 1947-es választás győzteseire és a magyar demokrácia sorsának alakulására, magyarán: felszámolására. Ám ismerősnek tűnik a kép az utolsó négy évre kivetítve is. 2002-ben elkezdődött, két év múlva felerősödött, és újabb két év után csúcsra járatódott a magyar demokrácia szétverése. Természetesen demokratikus látszatot keltve, demokratikus eszközökkel, a demokrácia érdekében. 2002-ben a választási csalás vált „demokratikus” aktussá, a szavazatok újraszámlálásának követelése antidemokratikus agresszióvá. Amikor kiderült, hogy egy besúgó, egy pitiáner spicli kapaszkodott fel a miniszterelnöki székbe, azt citálták bíróság elé, aki ezt a tényt felemlegette.
Az emberek egy (s még számos más) döntő fontosságú információ ismerete nélkül szavaztak, így nem állt módjukban mérlegelni, választani. A demokrácia lényege maradt ki abból a szavazásból (is), a polgár szabad akaratán alapuló, felelős döntés. Annak hiányában hiába terelgetik rendszeresen az urnák elé a népet, abból demokrácia még véletlenül sem lesz, legfeljebb a „népinek” nevezett változata. A hazudozás – s itt nem a beváltott és beváltatlan választási ígéretek arányára gondolunk, hanem a szándékos félrevezetésre, a közérdekű adatok elhallgatására, a cinikus hangulatkeltésre, az ellenfél alattomos, rágalmazó lejáratására, tehát mindarra, amit régebben csak werberi kampánytechnikának, manapság már gyurcsányi kormányzási alapelveknek nevezhetünk – elegendő lehet a választási győzelemhez.
Mint látjuk, arra is elég, hogy a győztes a törvényesség, az európai normák, a demokrácia nevében háborogjon a polgárok tüntetései miatt. Mint valami erkölcscsősz, önhitten ítélkezzék holmi rendbontól, s még tűréshatáron belül lévő demokraták fölött. Úgy tesz, mintha maradt volna még morzsányi morális tőkéje, szemernyi nemzetközi és hazai hitele, akármilyen parányi becsülete. Mintha nem forgatta volna ki, nem tette volna tönkre az országot, annak gazdaságát, lakóit. Mintha nem verné szét folyamatosan a demokráciát. Mintha négy évig nem úgy viselkedett volna, mint az elfoglalt tévészékház büféjében egyesek. Jól jöttek a vandál ifjak a kormánynak, legalább van egy csoport, akivel szemben erkölcsi fölényt érezhetnek. Nem is kerültek túl sokba az államkasszának. Talán valamivel több hulladékot hagytak maguk után, mint a Budapest Parádé „kulturált” tömegei, de a koalíció négy év alatt 12 ezer milliárdot tapsolt el. Abból legalább egymillió megostromlott és megrongált tévészékház kártérítését lehet fedezni.
Országszerte sokan reménykednek, hogy a kormány s annak feje rádöbben bűneire, magába száll és lemond. Hiú remény. A kormány és annak feje most érzi igazán elemében magát, ebben a káoszban, zűrzavarban, maga felkavarta posványban. Ilyenkor tele van dinamizmussal, ötletekkel, tettrekészséggel. Ez az igazán neki való közeg, magától nem fogja elhagyni. S amíg ez a kormány (s annak feje) a helyén marad, nagyon hosszú és nagyon-nagyon sötét éjszakák és nappalok várnak ránk.