Hová jutottunk?

Fél évszázad telt el azóta, hogy 1956 októberében Magyarország világtörténelmet írt. Vajon meg vannak-e elégedve szüleink és nagyszüleink, 1956 hősei azzal a szabad Magyarországgal, amit mi a kommunista diktatúra összeomlása után megteremtettünk?
A válasz felemás. Szabad és demokratikus országban élünk. Tagjai vagyunk az Európai Uniónak. Jogállami keretek szabályozzák életünket, működnek az alkotmányos intézmények. Miért érezzük magunkat mégis olyan rosszul 2006 őszén? Miért érezzük úgy, hogy „valahol utat tévesztettünk”?
Azért, mert a 2006-os szocialista–szabad demokrata választási győzelem óta gőzerővel folyik Magyarország visszaállítása az egypártrendszerre. Az egypártrendszerjelleg nem idegen a magyar hagyományoktól, hiszen a dualista rendszerben és a két háború közötti időszakban is jobbára leválthatatlanok voltak a kormánypártok, a majdnem fél évszázados diktatúrában pedig igencsak hozzászoktunk az állampárt mindenhatóságához. Másfél évtizeddel a rendszerváltoztatás után az egypártrendszerhez való viszszatérést az tette lehetővé, hogy a posztkommunista elit visszafoglalta a politikai hatalmat is. Is, hiszen a gazdaság és a média feletti ellenőrzést már ezt megelőzően is szilárdan kézben tartotta, kormányzati pozícióját azonban a diktatúra 1990-es bukása után kétszer is át kellett engednie annak az alternatív elitnek, amely a demokrácia beköszöntével szerveződött meg. Mára a posztkommunisták egy-két kivételtől eltekintve mindenhonnan kiszorították azokat, akik nem az ő köreikhez tartoznak. Gátlástalan térnyerésük szétfeszíti a még csak formálódó demokrácia eresztékeit, kiüresíti a demokratikus intézményeket, felzabálja az irántuk táplált illúziók maradékát is. A jogállami keretek ugyan még megvannak, jogot még szolgáltatnak, de igazságszolgáltatásról immár szó sem esik. A posztkommunisták mindent megúsznak (Princz-Postabank-ügy, Kulcsár-ügy, Gyurcsány Fittelinája, Szalay utcája és Őszödje stb.), a brancson kívüliek azonban példás büntetésre számíthatnak, mert a rendőrség, az adóhatóság, az ügyészség és a bíróságok sokszor a kormány kinyújtott csápjaiként működnek. A közszolgálatinak csúfolt médiumokat a posztkommunista kormány olyan rövid pórázon tartja, hogy az már az Európai Unió tisztségviselőinél is kiverte a biztosítékot. „Egyetlen uniós tagállamban sem olyan rossz a közszolgálati televízió helyzete, mint Magyarországon” – állapította meg Gyurcsány Ferencnek írt levelében az európai közszolgálati műsorszolgáltatók szövetségének finn elnöke 2006. augusztus 31-én. (Az uniós biztosítékok tehát kiverve, a magyar ellenzéké persze nem. Az ő ingerküszöbük olyan magasra van kalibrálva, hogy azt sem Orosz, sem Bánó, sem Aczél közszolgálata nem éri el, de azt sem tették szóvá, hogy Pálffyt Rudi Zoltán, a köztévé elnöke, kicenzúrázta a Heti Válaszból.)
A posztkommunisták egypártrendszere ma, 2006 kora őszén a hetvenes évek Kádár-rendszerére hajaz, ezerrel folyik Kádár rehabilitációja, a visszakádárosodás folyamata feltartóztathatatlannak tűnik. Annál is inkább, mert ellensúly híján egyre inkább elhatalmasodik rajtunk az akkoriban annyira jellemző tehetetlenségből táplálkozó beletörődés, a kiszolgáltatottság fásult tudomásulvétele. Látjuk, tapasztaljuk, hogy újra bármit megtehetnek velünk. És újra meg is tesznek.
Amikor demokráciát akartunk, felelős kormányzatot akartunk. Olyan rendszert, ahol a kormány a közjót szolgálja, és döntéseiért erkölcsi, politikai és jogi felelősséggel tartozik. Felelős az állampolgárok fizikai és anyagi biztonságáért, szavatolja a jogbiztonságot, a demokratikus szabadságjogokat, a gyülekezés és a szólás szabadsága maradéktalan érvényesülését, valamint az állampolgári jogegyenlőséget. Ma azonban Magyarországnak nincs felelős kormánya. Az országban megrendült a jogbiztonság. Nincs jogegyenlőség. Az állampolgárok személyes épsége, tulajdona sincs biztonságban. Lábbal tiporják demokratikus szabadságjogait, megfosztják a tájékozódás szabadságától, korlátozzák a szólásszabadságot. A köztelevíziót kormányszócsővé züllesztették, a média kritikus hangjait elhallgattatják (mint Lovas Istvánt, akivel együtt a jegyzetműfajt is kitiltották a közrádióból). Az állampolgárokat megfélemlítik. Folyamatosan ott suhogtatják felettük az anyagi ellehetetlenülés fenyegető pallosát. Állásvesztésre számíthat, aki a kormány aktuális reformtébolyának útjában áll. Megszerzett jogokat nyilvánítanak pillanatok alatt semmissé.
2004 óta az ország élén egy olyan tehetségtelen, korrupt, cinikus és felelőtlen kormány áll, mely az utóbbi idők legszínvonaltalanabb kormányzati teljesítményét produkálva rekordidő alatt vesztőpályára állította Magyarországot. Tette ezt úgy, hogy folyamatosan hazudott, szándékosan félrevezette az ország lakosságát, megtévesztette az állampolgárokat. Meghamisította a gazdaság teljesítményére vonatkozó adatokat, illetve a valós adatokat eltitkolta. Meghamisította, illetve elhazudta az ország eladósításának valódi mértékét. Felelős kormányzás helyett mindennap valami újabb blöffel állt elő, amivel be-, illetve kitöltötte az összes médiafelületet. Kerül, amibe kerül. Nekünk már eddig is sokba került. És még többe fog. A számlát ugyanis velünk fizettették, fizettetik meg.
Hazudtak és hazudnak. Hazudtak az euró bevezetésének céldátumáról, a vizitdíjról, az autópályákról, az állítólag az anyaországi nyugdíjakra ácsingózó, határon túli testvéreinkről, az adó- és áfacsökkentésről, a gázárakról, a dübörgő gazdaságról, arról, hogy nem lesz szükség megszorításokra. Semmibe vették az unió illetékesei, valamint a hitelminősítő intézetek ismételt figyelmeztetéseit. Helyette hazudtak az államháztartás helyzetéről. Azt hazudták, hogy dübörög a magyar gazdaság, és hogy minket irigyel Európa.
Hol terroristaveszéllyel, hol kommandósokkal tartották sakkban a nemzeti ünnepre, a választási gyűlésekre gyülekezőket. Mindenkit ellehetetlenítenek. Tartalékképzéssel, médiaterrorral, kit mivel. Egy egész országot azzal ijesztgetnek, hogy rajtuk kívül nincs, nem lehet alternatíva.
Pedig kell, hogy legyen. Gyurcsány lúzerkormánya ugyanis annyira hiteltelen, ideges kapkodása annyira szembeötlő, tehetségtelensége és alkalmatlansága annyira palástolhatatlan, hogy eltávolítása nem odázható el tovább. Nemzeti érdek vagy másképp: elemi érdek, hogy ez a kormány elhúzzon innen, és Magyarország élére egy olyan szakértői kormány álljon, mely képes kivezetni az országot a szakadékból. Nem engedhetjük meg, hogy azok, akik ezt a súlyos helyzetet tehetségtelen, cinikus és felelőtlen politikájukkal előidézték, áldatlan működésükkel, dilettantizmusukkal tovább súlyosbítsák a magyar polgárok helyzetét. Ha egy sebész a beteg vakbele helyett az epéjét veszi ki, mert nem tudja megkülönböztetni a két szervet egymástól, kizárt dolog, hogy hagyják, hogy ő végezze el az újabb, immár halaszthatatlanná vált beavatkozást. Hiszen elvesztette úgy a beteg, mint a hozzátartozói, valamint felettesei bizalmát. Miért adnának még egy lehetőséget neki?
Mi sem adhatunk több lehetőséget Gyurcsánynak. Mert nem bízunk sem benne, sem csapatában. És nem bízik bennük az unió, sőt a nemzetközi pénzpiacok sem. Az, hogy a csatlós média és megélhetési értelmiségi elit egy része még mindig törleszkedik, nem elég immár. Gyurcsány egy anti-Midász király, akinek érintésétől minden tönkremegy. Sportminiszterként doppingbotrányokról híresült el. Miniszterelnökként amortizálta a gazdaságot, a költségvetést, a forintot, a mentőket, az egészségügyet, az oktatást, és a sor még hosszasan folytatható. Amibe belebabrál, annak annyi.
Medgyessy Péter legalább elzavarta kancelláriaminiszterét, amikor kiderült, saját ügyvédi irodájának adott megbízási szerződést. Leváltotta pénzügyminiszterét, László Csabát is, mert az államháztartási hiány néhány százalékkal meghaladta az általa vállaltakat. Igaz, amikor a gazdasági minisztérium élén flúgos futamot produkáló Csillag minisztert és túlmozgásos, de ennek ellenére szerény teljesítményt nyújtó sportminiszterét, Gyurcsány Ferencet készült elcsapni, elvbarátai és azok üzlettársai őt magát takarították le a pályáról.
De meddig nézi el az ország Gyurcsány közveszélyes mutatványait? Felelőtlen blöffjeit? Üres és gátlástalan szóáradatát? Mikor értik meg a szocialisták, mekkora rizikót futnak vele? Mert sokáig nem marad következmények nélkül, hogy hatalomra segítettek és hatalomban tartanak egy olyan Pannon Géniuszt, akinek sem erkölcsi, sem szeméremérzete nincs. Arrogáns arcizmai képtelenek agresszivitását palástolni. Gátlástalanságán csak pökhendisége és kontársága tesz túl. Mindenkivel lekezelő. Saját magán kívül nem ismer más szakértőt. Meg van róla győződve, hogy ő az egyetlen, aki számolni tud, aki mindig rátalál a helyes útra, a megfelelő megoldásra. Ezért nincs szüksége senkire, miniszterekre sem. Kormányának tagjai ezért olyan arctalanok. Miért is jegyezné meg bárki a nevüket, arcukat? Sem kompetenciájuk, sem igazi hatáskörük nincs. Partnereket ugyanis Gyurcsány nem tűr meg. Tanácsra nincs szüksége, csak szolgákra és kifutókra. Egy perc alatt száz ügyet dönt el, mert mindenhez ért, mi több, mindenhez ő ért. De igazán reformálgatás közben érzi magát elemében. A reformokhoz ugyanis nagyon ért. Egyik reform követi a másikat, ennek keretében mindent szétver, mindent lerombol. Közben gyermekei körmét vágja, lecsót főz, és Blairrel együtt fekteti ágyba lurkóit, akiket beosztásra nevel, mert heti százforintos zsebpénzükből még félre is kell tenniük. (Vajon mire kuporgathatnak?) Nem olyan rég egy francia elnök belebukott abba, mert a média belebuktatta, hogy nem tudta, mennyibe kerül egy metrójegy. Mi erre nem számíthatunk. A mi ballib médiánk ahelyett, hogy valódi sajtóként viselkedne, azon igyekszik, hogy leplezze, milyen vérciki az a mutatvány, amit vezérük elővezet. Táncolj, Feri! Blogolj, Feri! Húzzál bele, Feri! Fussál, Feri! – biztatgatják.
Mindenki megtapasztalhatta, hogy amit a szocialista–szabad demokrata kormányzat 2004 óta produkál, az nem más, mint egy olyan one-man-show, ahol a one man, Gyurcsány Ferenc a köz pénzét kockáztatva, a magyarok erőfeszítését és munkáját az utolsó cseppig kiszipolyozva próbálja megvalósítani – önmagát. Egyszemélyes mutatványa kész blamázs. Meddig asszisztál még hozzá a posztkommunista politikai elit és az őket támogató gazdasági és média-, illetve szakértői elit? Mondjuk ki végre, ennek az ámokfutásnak közös jövőnk a tétje. Magyarország jövője, mindannyiunk, gyermekeink és unokáink jövője forog kockán.
Válság van. Gazdasági, vezetési és mindenekelőtt bizalmi válság. Ahhoz, hogy úrrá legyünk rajta, öszszefogásra van szükség. Arra van szükség, hogy félretegyük mindazt, ami elválaszt bennünket, és közös érdekeinkre koncentrálva, közös erőfeszítéssel, hajunknál fogva húzzuk ki magunkat a szakadékból, ahova Gyurcsány tehetségtelen, hazug, korrupt és alkalmatlan kormányzása taszított bennünket.
Gyurcsánynak, a kontárnak tehát mennie kell! És vinnie kell magával csapatát is. Gáltól Szilvásyig, Lamperttől Gönczig. Le kell vonulniuk a pályáról, mert most már tétre megy a játék. Immár a lét a tét. Magyarországról van szó. Tudjuk, és nem felejtjük, hogy a felelősség az övé, és azoké, akik támogatták. De a gödörben mi is ott vagyunk. Mindannyian.
Amikor 1931-ben a nagy gazdasági világválság elérte Nagy-Britanniát, a súlyos helyzetben nemzeti kormány alakult. Ez azt jelentette, hogy a válságból való kilábalásig a parlamenti pártok közös kormányt alakítottak. Kivételes helyzet volt, kivételes megoldásra volt szükség.
A válságra nekünk is összefogással és közös erőfeszítéssel kell válaszolnunk. Ahogy MacDonald kormánya képes volt a partikuláris érdekek fölé helyezni a közösség érdekeit, ugyanúgy nekünk is képesnek kell lennünk zárójelbe tenni mindazt ami elválaszt, és közös erőfeszítéssel úrrá lenni a bajon. MacDonaldék krízismenedzsmentje sikeresnek bizonyult. Anglia gyorsabban és nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl a nagy gazdasági világválságon, mint a legtöbb ország. Már 1934-re képesek voltak arra, hogy újra bevezessék a munkanélküli-biztosítást, amit a válság idejére szüneteltetni kényszerültek.
Az összefogásra való képesség politikai kultúránk állapotának mércéje. Hiszen egyelőre még a legtöbb választópolgár középre szavaz nálunk. Akik pedig középen állnak, azok érdekeltek az összefogásban és abban, hogy a mérsékeltek józan kompromisszuma kihúzza a talajt a szélsőséges megoldásokat kínálók lába alól. Magyarországon is olyan ideiglenes megoldásra van szükség, ami a nehéz időkre és a feladat nagyságára való tekintettel biztosítja a válságkezeléshez szükséges széles társadalmi támogatást.
A gazdaság válságos helyzete, összeomlás közeli állapota mindannyiunktól áldozatvállalást igényel. Ezt az áldozatot azonban csak akkor vagyunk hajlandók meghozni, ha azok, akik ezt a helyzetet előidézték, levonulnak a pályáról. Az ő szakértelmük ugyanis ennyit ért.
Az utóbbi időben nálunk a politika a polarizációról szól. Amit a jobb akar, nem akarja a bal, amit a bal akar, elutálja a jobb. Mára pedig az újrakádárosodás eredményeként egyértelművé vált, hogy a posztkommunisták nemhogy 15 millió magyarért nem hajlandók felelősséget vállalni, hanem még tízmillióért sem. A fél ország az útjukban áll, legszívesebben kitiltanának minket saját hazánkból. Horn Gyula nem akarta a jobboldali szavazókat beengedni az Európai Unióba, Gyurcsány elküldött az országból mindenkit, akinek nem tetszik az, amit éppen kigondol. Horn Gábor (SZDSZ-es pártmunkás) Budapestről zavarná el azokat, akik nem elégedettek a fővárosi viszonyokkal. Ifjú tanítványuk az SZDSZ Új Generációjától pedig Tarlós főpolgármester-jelöltet utasította ki a XIII. kerületből, mert szerinte az az övék. Ez az ő toleranciájuk, ez az ő hozzáállásuk a mássághoz, a másként gondolkodókhoz. Vegyük észre, hogy a Gyurcsányból, Kókából, Szilvásyból, Draskovicsból, Gál J.-ből álló csapat még a sajátjait is lenézi, kihasználja, mert csak és kizárólag személyes hatalmuk növelésére fókuszálnak, más szempontot nem ismernek.
Ez a garnitúra tehát nem maradhat. Szabaduljunk meg tőlük, amíg nem késő!
Alakuljon szakértői kormány a legkiválóbbakból. Hogy napi politikai megfontolások nélkül, a lehető legkisebb áldozattal próbálják meg Magyarországot újra visszaállítani a sikeres pályára. A politika pedig a parlamenten keresztül adja meg ehhez a szükséges támogatást, segítséget. Ez a megoldás jó az országnak, mert azokat hozza cselekvési helyzetbe, akik szakértelmüket, hitelességüket, vagyis arcukat teszik az ország érdekében kockára. Jó a pártoknak is, mert a legnépszerűtlenebb, remélhetőleg átmeneti intézkedéseket nem nekik kell lenyomniuk a választópolgárok torkán.
És azért is jó, mert a hitelét vesztett magyar politikai elit ezzel kaphat még egy esélyt.
Ötven évvel ezelőtt is összefogott az ország, hogy megszabaduljon a kommunista diktatúrától, és kiszabaduljon a szovjet megszállók uralma alól. Most azért kell összefognunk, hogy egy tehetségtelen és kártékony kontárcsapat romboló tevékenysége alól szabaduljunk meg. Mert a gödörből, ahova belöktek bennünket, csak közösen kapaszkodhatunk ki.
Sem a lúzer-Gyurcsány, sem a lúzer csapata nem érdekes már. Ők már a múlt. De túszul akarják ejteni a jövőt. A mi jövőnket. Nem szabad hagynunk őket!

Schmidt Mária
A szerző történész