Talán lépjünk túl e mai kocsmán. (Ha tudunk.) A politikai elitről – különösen annak egy elvtelenül machiavellista részéről – eddig sem lehettek illúzióink. Ezek a hölgyek és urak kiállnak a pulpitusra, s pirulás nélkül őszinteségnek hazudják a hamisságot, bátorságnak az egymás közt elsutyorgott büszke alamusziságot. Ott ült majdnem kétszáz szocialistának mondott honanya és honatya a kies kormányüdülőben, s miután lelepleződtek, egyik sem érzi úgy, hogy rútul megszegte volna képviselői esküjét, amely a Magyar Köztársaság szolgálatáról szól. A köztársaságra tett eskü nem tér ki arra, hogy a saját érdekében hazudni kell neki. Mentegetik III. Richárdot, mert helyette jöhet egy „mégharmadikrichárdabb”. Morális apályukat nyugati vízállásjelentésekkel igyekeznek igazolni. Szégyen, gyalázat!
E mai kocsmában azonban nem csupán a politikai elit támasztja az asztalt, de a jelző nélküli elit is. Régen ezt a réteget intelligenciának hívták. Nyelvújítással meg értelmiségnek. A kissé suta elnevezés az értelmet, a rációt állította a középpontba; de mindenki beleértette a stílust és a tartást is. Ha úgy tetszik: az esztétikát és az etikát. Mert szép az, ami erkölcsös. Ez a hazai („mainstream”) értelmiség a jelek szerint most nagyrészt romjaiban hever. Még annál is mélyebbre süllyedtek a mocsárba, mint a D–209-es botrány idején. (Akkor a balelitből legalább egy Kis János mondta, hogy Medgyessynek mennie kell – ma be kell érnünk egy Hajós Andrással.) Úgy tűnik, a menthetetlent mentegetők hovatovább maguk is elhiszik verbális silányságaikat. Nem egyszerűen cinikusok már – inkább etikai zombik.
Azt gondoltam, a fejlemények hatására ünnepélyesen kiiratkozom az úgynevezett elitből. (Ha ugyan odatartoztam valaha is. Soha ne bízz azokban a klubokban és páholyokban, ahol többet számít két vagy három ajánló, mint a nyilvánvaló érdem…) Aztán mást gondoltam: iratkozzanak ki inkább ők. A méltatlanok. A bérgondolkodók. A bérerkölcsösek. Politikusok ugyanis jönnek-mennek, de túllépve e mai kocsmán, kell majd egy valódi, méltó elit. Ilyen elit mindig kell, minden körülmények között. Intelligencia kell, amiről lepereg a szervezett hazugság mocska. S akkor majd nem árt emlékezni a mostani kocsmapultot támasztókra.
E-mailem jött a Professzorok Batthyány Köre egyik jeles tagjától. Ide másolom a lényegét, közös okulásra. „Tisztelt szerkesztő úr! Emlékezetem szerint a Hír TV péntek esti adásában súlyosan értelmiségellenes kijelentést tett. Úgy emlékszem, hogy három súlyosan sértő jelzője is volt, ezeket nem akarom idézni, mert nem vagyok biztos abban, hogy pontosan idézném. Az értelmiség egészét egy teljesen jelentéktelen íróval azonosította, akinek a nevét most nem is tudom hirtelen felidézni, és aki valóban közzétett egy szervilis írást Gyurcsány támogatására. Tagja vagyok a Professzorok Batthyány Körének, amely 230 akadémikust és egyetemi tanárt tömörít, és amely a köztársasági elnök úr nyilatkozatával gyakorlatilag azonos időpontban tette közzé nyilatkozatát Gyurcsány beszédének nyilvánosságra kerülését követően. Ez a szöveg a következő helyen található meg. (…) Korábbi nyilatkozataink a következő helyen találhatók meg. (…) Mellékelem végül saját publikációs listámat. (…) Ilyen körülmények között indokoltnak tartanám, hogy több ilyen kijelentést ne tegyen, és ezt a kijelentését kísérelje meg megfelelő formában korrigálni. Kérem, hogy legyen szíves visszatérni erre a levelemre.”
Hát itt és most akkor visszatérek. A profeszszor urat nem blamálom azzal, hogy kiírom a nevét, elvégre fontos dolgot is megpendít: az értelmiségi elit nem feltétlenül azonos azzal, ami annak látszik, amit annak tartanak, vagy ami annak tekinti magát. Vonatkozik ez az aranyszabály a Professzorok Batthyány Körére is. Egy profeszszor sem eleve tévedhetetlen. Péntek este például a tájára sem mentem a Hír TV-nek. Más napon igen, s valóban beszéltem ott egy elkeserítő írói nyilatkozatról: a Nádas Péteréről. De nyilván nem őrá gondol a professzor úr, mert ő nem tett közzé írást Gyurcsányról (se szerviliset, se nem szerviliset), viszont nyilatkozott az ügyről Friderikusznak – tűrhetetlenül erkölcsrelativizáló megállapításokat téve.
De azért sem lehet szó Nádasról, mert ő nem jelentéktelen író, hanem jelentős. Nem szakad be új regényfolyama alatt háromszor az asztal, mint ahogy egy ájult kritikusa lihegte (egyszer se szakad be), de például az Emlékiratok könyvének korszakalkotó voltát botorság volna elvitatni. Ezt a professzor úr higgye el nekem becsületszóra, mert bár nem vagyok professzor, irodalommal foglalkozom – ő meg bár professzor, de nem irodalomból. Egy professzor amúgy is nézzen utána annak, amit leír; ne a gyarló emlékezetére hagyatkozzon. (Én sem teszem.) Három súlyosan sértő jelzőre is emlékszik (vagy nem emlékszik), de nekem nincs is már kedvem törni a fejem rajta, vajon milyen felháborítót mondhattam élőszóban – a professzor úr ugyanis oly módon sértődött meg a teljes értelmiség nevében, hogy egyúttal ki akar ebrudalni az értelmiségből egy jelentős írót, holott szemlátomást nem is konyít az irodalomhoz. Értelmiség és értelmiség márpedig nem csereszabatos – legalábbis ilyen módon nem az.
Ráadásul egy jelentéktelen írónak a botrányos megnyilvánulása is jelentéktelen, míg egy jelentős íróé (értelmiségié) óhatatlanul jelentőséget kap. Én például nem is keresem vissza a professzor úr publikációs listáját, holott ő már akkor megmondta, tehát érdemei vannak. Nem jól mondta, nem jó helyen mondta, mert nem ért el az emberekhez. (Az internetes elérhetőség még nem elérés: csupán öndokumentálás.) Jobban örültem volna, ha inkább például Nádassal vitatkozik a közös haza érdekében, nem pedig sértett gőgből velem. Nem a szellemi ellenlábas nevét kell woodoo módra elvenni – inkább az érveit a valósággal szembesíteni. Ezzel szemben a helyzet az, hogy az íratlan normáktól elrugaszkodott Nádassal ez idáig senki nem vitatkozott. Hát jobb híján legalább én idézgessek, egyúttal a professzor urak helyett is.
„A beszéd, amit a miniszterelnök úr tartott a májusi frakcióülésen, az én véleményem szerint nagyszerű beszéd, a retorika egyik csúcsa, beleszámítva az összes nem szalonképes kifejezéseket, amelyeket nem neveznék se obszcénnek, se trágárnak, egyszerűen azért nem, mert a helyükön vannak. A beszédben egy elszánt, jó retorikai képességekkel megáldott ember megpróbálja meggyőzni a saját elvtársait. (…) Kétségtelen, hogy nem olyan dramatikusan ábrázolta a helyzetet, mint ahogy az elvtársai előtt, de hát mindenesetre nem titokban csinálta. (…) Egy ország nem lehet morális válságban, a személyek vannak morális válságban. (…) Gyurcsánynak van realitásérzéke, Orbánnak nincs. Márpedig Európa a realitások világa, a politika a realitások világa, és Európa különösen a pragmatikus gondolkodás világa.” Gyurcsány mint retorikai csimborasszó – lehet, hogy nem vagyok recepcióesztétikailag eléggé rugalmas, de ez a sok évszázados közmegegyezéses európai értéktudat megcsúfolása. Már Shakespeare megfestette az elsöprő retorikájú, de gátlástalan politikus archetípusát: temetni jött Caesart, nem dicsérni – aztán széttárja a kezét: ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle? Az obszcénség- és trágárságmentes szalonképtelenség olyan nádasi találmány, ami ugyancsak bajosan kerülhet bele a stíluselméleti tankönyvekbe. Dráma és titok: jobb sorsra érdemes fogalmak fecsérlése egy közönséges pojácára. De jócskán van további ok is Nádas gondolatmenetét követve az értelmiségi harakirire: a hazugság mint a realitásérzék mértékegysége; személyek nélküli ország; továbbá a felismerés: Európa nem kultúra, nem értékközösség, hanem a legközönségesebb machiavellista vircsaft. Lám, egy nagy (jelentős) író szánalmas vergődése, morálesztétikai mélyrepülése, amint egy szuszra mindent tönkretesz, amiért eddig össznemzetileg tisztelhető volt. Morális etalonnak rég nem tartom (hazugságról ne értekezzen, aki a saját írását is célzatosan meghamisítja – de hát ez egy régi személyes, múlt századi történet); ám ez az ámokfutás több értéktévesztésnél: az Írástudók árulása 6.0 jobb meghatározás rá.
De talán tegyünk egy ellenpróbát egy másik (igenis) értelmiségivel, jelentős íróval, Esterházy Péterrel: „Énszerintem is személyek tudnak morális válságba kerülni, egy egész ország nehezen, de mintha mégis volna valami közös vacakság, amit akár nevezhetnénk morális válságnak.” Nádasnak nem mer vagy nem akar ellentmondani, de legalább tesz némi engedményt a rögvalóságnak. Aztán elrontja: „Lehet Gyurcsányt utálni, de nem kéne evvel a józan eszünket is elveszteni. Ha kicsit nyugodtan elolvassuk a szövegét, az egy nagyon is erkölcsi alapozású szöveg. Épp azt mondja, hogy elég a hazudozásból.” Gyurcsány, az erkölcsi alap. Helyben vagyunk. Drága professzor úr: kevesebb publikáció, de több hatékonyság volna jó. Talán elfáradhatna Friderikuszhoz.
origo.hu
Magyar Péter: Soha ilyen jó nem volt fiatalnak lenni Magyarországon, talán az Európai Unióban sem
