Déja vu érzés támadhat a közélet iránt érdeklődők számára: mintha ezt már átéltük volna. Mármint azt, hogy (és ezt ki-ki vérmérséklete alapján ítéli meg) egy kormány hazug ígéretekkel, illetőleg a létfontosságú valós tények szándékos elhallgatásával jutott hatalomra. Gondoljunk vissza Medgyessy Péter D–209-es múltjára, és a Medgyessy–Gyurcsány cserére, ahol sokak szerint mód lett volna a liberálszocialista többség leváltására.
A két eset között mégis jelentős különbség áll fenn. Nevezetesen: míg a titkos ügynöki múlt nem kifejezetten adott választás megnyeréséhez kapcsolódik, az ország helyzetét értékelő választási ígérgetés viszont „nagyon is”. A moralizálásra nem hajlamos, túl materiális gondolkodók állíthatják: erkölcsi alapértékek sárba tiprásától még simán hatalomra kerülhet valaki, de egy, a választók anyagi érdekeit célba vevő hazugságdömping lelepleződése esetén aligha.
Felvetődik a kérdés: mit lehet ilyenkor tenni?
Érdekes, hogy az Országos Választási Bizottság többször igen cinikusan rámutatott: választási törvényeink a kampány tekintetében nem rögzítik azt, hogy tilos hazudni. Bár a választási alapelvek (amelyek ugyanúgy kötelezők, mint bármely más előírás) között megtalálható többek között a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás elve, a helyzet tényleg összetettebb. Ugyanis az, hogy ki szegi meg választási ígéreteit, csak a kormányzás négy éve folyamán, fokozatosan derülhet ki. Másként fogalmazva: annak elbírálása, hogy ki mit ígér, akár hazudozva, akkor válik időszerűvé, amikor valójában módja lenne megvalósítani ígéreteit. Tehát a kérdés úgy szól: az összehasonlító jogelmélet és joggyakorlat milyen lehetőségeket ismer a néptől elszakadó hatalom megzabolázására? Elemzésünkben haladjunk az elméleti szinten elképzelhető legüdvösebb megoldástól a gyakorlatilag leginkább reális felé.
Az első elméleti lehetőség – amelyet hatályos alkotmányunk nem ismer – a képviselők visszahívása volna, hisz voltaképp nem csupán a miniszterelnök személye válhat a nép szemében illegitimmé, hanem az őt megválasztó és támogató kormánytöbbség is. Hozzátehetjük azt is, ezen múlik az ügy érdemi része; a parlamenti többség konstruktív bizalmatlansággal, vagyis az új miniszterelnök egyidejű megnevezésével és a képviselők több mint felének szavazatával simán megbuktathatná a kormányt.
A visszahívhatóság intézménye tekintetében nagyon megosztott az alkotmányjogi szakirodalom. Egyesek a demokrácia letéteményesét látják benne, míg mások éppen a populizmus melegágyának tekintik. Kategorizálva a képviselők utólagos függését a választópolgároktól, széles a skála különböző fokozatokkal. Az egyik végpont a rendi monarchiákban ismert abszolút kötött mandátum, amely esetében a küldők teljes körűen utasíthatják és visszahívhatják a követet. A modern demokráciákban az abszolút szabad mandátum jellemző, ahol a befolyásmentesség jogállami garanciájaként a képviselőnek teljes a szabadsága. Magam azon a szinte szentségtörésnek számító véleményen vagyok, hogy éppenhogy a jogállamiság érdekében a relatíve (tehát nem korlátlanul) szabad mandátum volna a legcélszerűbb, amelynél a képviselőt az egyértelműen hazug ígérete, kampányának gyökeresen ellentmondó cselekedetei miatt az őt megválasztó közösség visszahívhatja. Ennek jogi konstrukcióját a szakma már ki is dolgozta. A kezdeményezés megengedhetőségét az illetékes választási bizottság bírálná el; annak helytállósága esetén meghatározott számú aláírás megléténél kiírandó lenne a szavazás a visszahívásról. Érvényességi és eredményességi küszöb érvényesülne, hasonlatosan a hagyományos népszavazásokhoz. A jelenlegi modellben ugyanis ad absurdum egy adózás teljes megszüntetését meghirdető párt is – sajátos sajtótámogatással – komoly eséllyel szállhatna síkra a mandátumokért, majd kormányra jutásakor így szólhatna: „Na és?!” A választások pedig a „ki ígérhet szebbet a nép” számára című, igen unalmas vetélkedőjévé silányulhatnak.
Ez azonban csak elvont elmélkedés, hisz hatályos jogszabályaink egyértelműen kizárják a visszahívhatóság alkalmazását.
Másik elméleti lehetőség a közvetlen demokrácia gyakorlása lehetne: a nép ugyanis nem csupán négyévente, a választásokon szólhat bele önnön sorsába, hanem közben is esetileg, a népszavazás intézménye révén. A magyar alkotmány viszonylag széles körű népszavazási felhatalmazását az OVB és az Alkotmánybíróság meglehetősen megszorítólag értelmezi. A szükséges 200 ezer kezdeményező elég méltányos feltétel, és az alkotmány 28/C §-ában sorjáztatott kizárt tárgykörök (adók, nemzetközi szerződések, eseti személyi döntések) is indokoltak, de például azon kitételt az Alkotmánybíróság vezette le, hogy nem kényszeríthető a parlament önfeloszlatásra népszavazás útján. Marad tehát az, hogy a nép az egyes, számára elfogadhatatlan törvényekkel szemben emel úgynevezett népi vétót, vagyis népszavazást kezdeményez a törvény megsemmisítésére.
Mit tehet a köztársasági elnök? Minden ellenkező elképzeléssel szemben szögezzük le: nem válthatja le a kormányt, nem oszlathatja föl a parlamentet. Ugyan kezdeményezni mindent kezdeményezhet, de ezek jogi kötőereje nem több, mintha bármely állampolgár nyújtana be petíciót – mindazonáltal ereje kétségtelenül óriási lenne.
Az államfő a számára illegitimmé vált hatalmat azonban megbéníthatná. Ugyanis arra való hivatkozással, hogy a parlament legitimitása alkotmányosan aggályos, az összes újonnan születő törvényt formai okokból az Alkotmánybírósághoz küldheti – az elbírálásig pedig a jogszabály nem lép hatályba. A későbbiekben a miniszterelnök által jelölt miniszterek és államtitkárok kinevezését pedig az „államrend demokratikus működésének veszélyeztetettsége” miatt megtagadhatja. Egy normális politikai kultúrájú országban ez persze föl sem vetődhetne, a mai Magyarországon azonban még ezen mellékzöngétől is – bár gyakorlatilag vegetálva – kihúzhatna négy évet egy kormányzat.
A kormány maga is lemondhat a parlament bukása nélkül, ekkor a köztársasági elnöknek lenne jogosultsága miniszterelnök-jelöltet állítani – a változatlan összetételű Országgyűlés felé. (A kormány mint testület lemondása a miniszterelnök lemondását is jelenti egyetemleg; és ez fordítva is igaz.) Azonban ez is fából vaskarika, ha tekintetbe veszszük, hogy a kormány önlemondását alaptörvényünk nem rendezi pontosan, ekképp a miniszterelnök gyakorlatilag már megelőzőleg leválthatja renitens minisztereit, ha azok az ő hozzájárulása nélkül le akarnának mondani. (És, lásd az előzőeket, nálunk minden lehetséges.)
Hatályos alkotmányos berendezkedésünket górcső alá véve, elméleti és gyakorlati aspektusokat is áttekintve, egyetlen lehetőség volna a jelenlegi rendszer megváltoztatására. A parlamentnek joga van összes tagja több mint felének (194 fő) szavazatával feloszlatnia önmagát. Ez a jogelméleti lehetőség. És mi a realitás, ha belegondolunk, hogy az ellenzékből mindenkinek le kellene így mondania zsíros képviselői beosztásáról, és főleg jó néhány kormánypárti honatyának is „át kellene szavaznia”, magát egzisztenciálisan hátrányos helyzetbe hozva? Nem sok.
Egyetlen realitás, ha néhány szociáldemokrata, népi baloldali gondolkodású (vagy nagyon praktikus) MSZP-s képviselő megszavazza a parlament feloszlatását egyidejűleg új pártot alapítva, mert arra számít, hogy ebben a zavaros helyzetben az új párt biztos parlamenti erő lesz, tehát egyéni karrierje vonatkozásában is biztos alapokra építhet.
A szerző alkotmányjogász
origo.hu
Magyar Péter: Soha ilyen jó nem volt fiatalnak lenni Magyarországon, talán az Európai Unióban sem
