Rendszerkritika

Mikor májusban egy dolgozatban próbáltam összefoglalni azt a csődtömeget, amely a magyar nemzetre nehezedik, igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy mindez csupán lokális mélypont. Vagyis a lényeg a lejtő, tehát, hogy napról napra, sőt most már óráról órára süllyed folyamatosan a magyar társadalom mentális, morális, spirituális állapotának szintje, és egyre gyorsuló ütemben száguldunk lefelé az önmegsemmisítésbe vezető meredélyen, a teljes társadalmi reprodukciós katasztrófa, valamiféle végítélet felé.
Az igazi döbbenet számomra, éppen a fentiekből kiindulva, nem Gyurcsány Ferenc májusi beszédének tartalma, hanem az a képmutató, hamis, sőt hazug magatartás, amivel az elitcsoportok ezt fogadták. Nincs, nem lehet ebben az országban ép elméjű ember, aki komolyan állíthatná, hogy ennek a beszédnek van bármilyen eleme, amely ne lett volna eddig is abszolút ismert és kézenfekvő mindenki számára. Vagy még nyersebben fogalmazva, aki nem teljesen hülye és/vagy gazember, az pontosan tudta, hogy az ország miniszterelnöke mindig is ilyen volt, és ilyen is marad. Most képmutatóan mégis szinte minden megszólaló szemforgató módon és (ál)- drámai teatralitással megdöbbenésének ad hangot.
Miben áll a színlelt megdöbbenés lényege?
Legelőször is abban a nyilvánvaló törekvésben, ahogyan megpróbálják a kérdést Gyurcsány Ferenc személyére korlátozni, illetve újra és újra rögzíteni azt a legsötétebb hazugságot, hogy Magyarországon demokrácia van és jogállam, és ebben nincs helye olyan közszereplőknek, akik nyilvánvalóan hazudnak.
Mondandóm kifejtésének lényegi elemeként szeretném tehát újra megismételni azt, amit Magyarországon mindenki tud, csak mindenki azt hazudja, hogy nem tudja. Magyarországon 1990 óta nem demokrácia és jogállam van, hanem bizonyos értelemben az előzőnél sokkal hatékonyabb diktatúra. Ez nem más, mint a globális hálózatok hatalomgazdaságának a terrorja, amelyet a mindenkori kollaboráns kormányokon keresztül gyakorol. A rendszerváltást összebarkácsoló elitek 1988 óta pontosan tudják, hogy ez így van, de megélhetési bűnözőként, a nekik hullajtott morzsákért cserébe úgy tesznek, mintha nem így lenne, és/vagy ők nem tudnának róla. A mindenkori magyar kormányoknak tehát semmi egyéb feladatuk nem volt, mint hogy előzékenyen kiszolgálják a globális hálózatok diktátumait.
Egyetlen kivétel van, az SZDSZ. Ez a politikai erő nem kollaboráns, mert ő maga közvetlenül a globalizmus. Egyébiránt ezt is tudja mindenki, mint ahogy azt is, hogy ez a párt minden politikai alakzatban (tehát a mindenkori kormányokban is) meghatározó szerepet tölt be, ugyanúgy, mint ahogyan a szovjet szakértők jelen voltak minden stratégiai intézményben egészen a hetvenes évekig. A globális erők alapvető intézményei a kényszerítő hatalomként működő multinacionális vállalatok, a fegyelmező hatalomként működő pénzügyi intézmények rezidensei (valutaalap, Világbank, auditáló és konzultáns cégek, hitelminősítők stb.), továbbá az értelmező és tematizációs hatalomként működő média. Ők a felelősek azért, hogy a globális hatalomgazdaság lokális kifosztó elitje a magyar társadalom erőforrásait kiszivattyúzó hidraulikát rendeltetésszerűen működtesse. És hogy adott esetben féken tartsa a lázadni merészelő bennszülöttek páriatársadalmát. Eddig erre nem nagyon volt szükség, mert a magyar lakosságon belül az önmagát még közösségként felfogni képes nemzet aránya a kritikus szint alá csökkent. Az öncélú és provokatív erőszak jelentkezése a Szabadság téren tragikusan jelzi, hogy a polgárháború verbális szakasza kontrollálhatatlanul csúszhat beláthatatlan következményekkel járó, valóságos polgárháborúba.
Veszedelmes és hamis minden olyan állítás, amely szerint a demokráciában és jogállamban nem lehet hazudni, ezért Gy. F.-nek mennie kell. Csakhogy az az aprócska tény, hogy Gy. F. nemcsak hogy nem megy, hanem még büszke öntudattal fejti ki, hogy a globális tőke gátlástalan kiszolgálását mindennél előbbre valónak tartja, mintha arra látszana utalni, hogy az egész általa megrendezett kiszivárogtatás csak azt a célt szolgálta, hogy most már nyíltan és cinikusan röhögve lehessen kimondani, hogy itt diktatúra van. De nem Gy. F. személyes diktatúrája, ahogyan ezt a hírmagyarázók beállítani törekszenek. Aki tehát beéri azzal, hogy Gy. F.-nek mennie kell, vagy akár azzal, hogy új választást kell kiírni, az a globális birodalmi diktatúra fenntartása és még leleményesebb üzemeltetése, tehát a nemzet hatékonyabb kifosztása mellett foglal állást.
Az egyetlen esély a túlélésre a rendszerváltás egész rendszerének illegitim diktatúrává nyilvánítása, és annak kimondása, hogy minden eszköz megengedett a rendszer megdöntésére. A magyar nemzet magányos lázadása azonban ugyanúgy bukásra van ítélve, mint ahogy 1956-ban. Arra van tehát szükség, hogy legalább a négy visegrádi ország vezető elitjeinek nemzeti és a globális birodalommal szembeszegülni hajlandó csoportjai Lengyelország vezetésével a francia–német tengely számára kellő drámai erővel tegyék nyilvánvalóvá, hogy az egész rendszerváltó térségre a lassú elrohadás vagy a mindent elpusztító robbanás vár, ha Európa józanabb fele nem képes a terrorizmus elleni háború fedőnevű, globális birodalmi diktatúra urainak ámokfutását megállítani.
A szovjet és a nyugati globalitás 1990-es impériuma után ez a harmadik birodalom már az egész emberiséget fenyegeti. Gy. F. mint jelentéktelen epizódfigura, kollaboráns-ripacsként csak elfuserált eszköze ennek az ámokfutásnak, azonnali távozása tehát szükséges, de nem elégséges feltétele a térségben és így Magyarországon is végbemenő nemzeti küzdelmek sikeres megvívásának.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár