Ahhoz, hogy megértsük a a World Trade Center büszke tornyainak megsemmisülését, mindenképpen a huntingtoni értelmezést kell választanunk, mint az iszlám és a nyugati kereszténység évszázados egymásnak feszülésének látványos konfliktusát. A WTC lerombolása egy szimbolikus akció volt, egy intő jel, hogy az iszlám, amely az egyetlen olyan civilizáció, amely a Nyugat létét valaha is veszélyeztette, most is képes hasonló akciókra. Amikor Francis Fukuyama 1989-ben megjelentette korszakalkotó művét, A történelem vége és az utolsó ember címmel, a „történelem végén” a szerző az eszmék háborújának a végét értette.
Mint kiderült, ez a tézis egy fatális félreértésen alapult. Fukuyama ugyan elismerte, hogy lehetnek még a világon olyan gócpontok, ahol konfliktushelyzetek alakulhatnak ki, például a harmadik világ egyes részein, de ezek összességükben már nem befolyásolhatják a nyugati, liberálisnak mondott demokráciák globális elterjedését. Nos, ez a feltételezés, ma már tudjuk, illuzórikusnak bizonyult. A muzulmánok szemében a jóléti Nyugat erkölcsi züllöttsége és hitetlensége olyan métely, amely egész civilizációjukat úgymond istentelenné teszi. A terrortámadások másik oka aktuálpolitikai volt: az USA tekintélyes politikai és gazdasági erejével továbbra is támogatja Izrael Államot, és keveset tesz azért, hogy valamiféle béke honoljon a sok szenvedést megért Közel-Keleti régióban.
2001. szeptember 11-e reggelén két utasszállító repülőgép becsapódott a World Trade Center ikertornyaiba, egy harmadik a Pentagon külső falába, és a negyedik – máig sem teljesen tisztázott körülmények között – lezuhant Washingtontól körülbelül 150 kilométerre. A merényletsorozat sokkolta az amerikai közvéleményt és a világot is, habár elmondható, hogy baljós előjelekből nem volt hiány. A WTC ellen 1998-ban már történt egy bombamerénylet, halálos áldozatokat is követelve. A tragédiát megelőző hónapban pedig az amerikai titkosszolgálat olyan információkhoz jutott, amelyben fehéren feketén az állt, hogy merénylet készül a WTC tornyai és/vagy az Empire State Building épületkolosszusa ellen. Amikor jóval a támadások után egy kongresszusi meghallgatáson a demokrata szenátor, Gary Heart megkérdezte az akkor még nemzetbiztonsági tanácsadóként tevékenykedő Condoleezza Rice asszonyt, hogy a kormány miért nem vette komolyan ezeket a figyelmeztetéseket, ő ártatlan arccal azt válaszolta: senki sem tételezhette fel, hogy valaha is polgári utasszállító gépeket élesített rakétaként fognak használni. (Ebben feltehetően igazat is mondott.) Nem sokkal ezután kiderült, hogy az egész merényletsorozat egy gondosan előkészített és precízen végrehajtott forgatókönyv szerint zajlott le, és ezt a tervet egy szaúdi származású – s a CIA által is jól ismert személy – Oszama bin Laden szerkesztette meg.
Ennél a pontnál az iszlám és a nyugati kereszténység közötti alapvető vallási különbségről érdemes szólni. Amíg a szekularizáció máig érvényben lévő axiomatikus változásokat hozott létre Nyugaton, addig az iszlám vallás nem tesz különbséget állam és egyház, vallás és politika között. Példának okáért az al-Aksza Mártírjai nevű terrorista csoport tagjai azért hajtják végre öngyilkos merényleteiket, mert hisznek abban, hogy tetteik jutalmaként a mennyországba jutnak. Az iszlám vallási fanatizmus nem valamiféle szélsőséges viselkedésforma, hanem a fundamentalizmus szerves része. A WTC-be becsapódó gépek alkalmi pilótái nyilvánvalóan ezzel a felfogással irányították gépeiket halálos precizitással a tornyok legsebezhetőbb részei felé. A dolog pikantériája, hogy amikor a szaúdi születésű Bin Laden 1998-ban meghirdette a szent háborút a zsidók és keresztesek ellen, Amerika azért (is) vált célponttá, mert támogatta a korrupt és áruló szaúdi rezsimet.
A háromezer áldozatot követelő merénylet után a világ közvéleménye egyértelműen az USA mögött sorakozott fel, de mint köztudott, ez az állapot nem tartott sokáig. A Bush-kormány a kezdeti döbbenet és tehetetlenség után lázas terroristavadászatba kezdett, és amikor kiderült, hogy ez korántsem elég az indulatok lecsillapítására, két országot szemelt ki, amelyek állítólag terrorista menedékhelynek számítottak: Afganisztánt és Irakot. Az előbbit azért, mert menedéket adott Bin Ladennek, az utóbbit pedig azért – mint utólag kiderült, teljesen alaptalanul –, mert Szaddám Huszein kormánya fontos szerepet játszott a szeptember 11-i események előkészítésében, sőt mi több, nukleáris tömegpusztító fegyverei is voltak. Mint tudjuk, ez az állítás sem felelt meg a valóságnak. Megindult tehát a látványos ellencsapás. Afganisztánt jóformán a levegőből kényszerítették térdre az amerikai nehézbombázók, és Irak sem tanúsított akkora ellenállást, amekkorát rettegett hírű elnöki gárdájának és hadseregének mérete alapján várni lehetett volna.
Amikor a nyugati kereszténység és az iszlám konfliktusáról beszélünk, egy dolgot tegyünk világossá: ellentétben a középkori keresztény hittérítőkkel, akik több-kevesebb sikerrel próbálták Krisztus igéit terjeszteni a tengerentúlon, a mai radikális iszlamista csoportok célja nem a nyugati társadalmak erkölcseinek megváltoztatása, hanem az, hogy félelmet és bizonytalanságot keltsenek ezekben az országokban. Közben több lett az erőszak is a világban. A gerillaharcmodorra váltott Irakban gomba módra szaporodnak az új terrorista csoportok, s Afganisztánban ismét erőre kapott a tálib; a szaúdi Oszama bin Laden még mindig szabadlábon van. A jó ég tudja, honnan, de tovább ostorozza üzeneteivel a nyugati világot.
Egy dolog azonban bizonyos: a változás. Az USA-ba érkezők saját bőrükön tapasztalhatják az új idők biztonsági rendszabályait. Még a szövetséges államok polgárai is hosszas procedúrára számíthatnak, ha egyáltalán vízumot kapnak a beutazáshoz. Az al-Kaida közben teret változtatott, és pusztító terrortámadásokat hajtott végre Madridban, majd London városában.
Az amerikaiak azzal érvelnek, hogy a XX. század történelmében már sokkal keményebb ellenfeleket is legyőztek, így diadalmaskodtak a fasizmus és később a kommunizmus felett is. Szerintük az iszlamizmus minden fenyegetése ellenére ugyanúgy legyőzhető, mint a másik kettő. De amit elfelejtenek, az az, hogy amíg a fasizmus Németországhoz, a kommunizmus a Szovjetunióhoz kapcsolódott, addig az iszlámizmus mint olyan nem egy ország, nincsenek határai, kormányai, egységes bel- és külpolitikája; egy láthatatlan, elsősorban spirituális szervezet szerte a világban, ami ellen szinte lehetetlen hagyományos módon, hadseregekkel harcra kelni. Ezt mind a 2001. szeptember 11-e óta eltelt időszak, mind pedig a megszállt Irakban időközben csődöt mondott nemzetközi koalíció hódító politikája szemléletesen bizonyította.
A szerző politológus
origo.hu
Egyre nagyobb bajban a SPAR - heti összefoglaló
