Az Árpád-pajzstól a poloskacímerig

Mintha a balfélen már érdektelen téma lenne pozicionált vezetőjük történelmileg példa nélküli szószegése és álnoksága, annak minden hazai és nemzetközi politikai, társadalmi és gazdasági hordalékával együtt; csupán jelentéktelen epizód lenne az a permanens kormányzati botrány, amely rút árnyékot vet az 1956-os magyar forradalom 50. évfordulójára. Nem, köreikben az izgalmat mostanában egy, a középkori magyar históriában gyökerező és hat-hét évtizeddel ezelőtti aktualitású mellékkérdés okozza.
Az úgynevezett Árpád-sávos, pontosabban piros és fehér csíkokkal díszített lobogókról van szó, amelyeket mostanában a Kossuth téren és egyéb helyeken tüntető honfitársaink lengetnek. (Érdekes, hogy ha például a Diósgyőr vagy a Debrecen szurkolói ugyanezekkel bevonják a futballpálya lelátóját, az nem okoz Pesten ekkora rikácsolást, eddig legalábbis nem okozott.) Árpád-sáv-kérdésben az MSZP frakcióvezető asszonya adta meg a hangot, jó két hete az ország házában, s azóta már egész kórus bontogatja különböző szólamokra a témát. Legutóbb a liberális párt ifjúsági tagozata rendezett tüntetést az Andrássy út 60. szám alatti egykori Hűség Háza, majd ÁVH-központ (ma: Terror Háza Múzeuma) előtt, kifejezve tiltakozását a nyilaskeresztesek által (is) használt színek ellen, s vége-hossza nincs a baloldali lapokban megjelenő cikkeknek, rádió- és tévéműsoroknak, amelyek igyekeznek egybemosni a több mint hat évtizeddel ezelőtt végleg lezárult történelmi korszakot és a napjainkban egészen másról szóló eseményeket. A Népszabadság a belföldi híroldalára tett egy, A tábor és a zászló című, aljas módon célzatos és roppant időszerű „anyagot”, 1944-ben készült fotóval illusztrálva, amelyen eredeti nyilaskeresztes lobogó látható. A kormányoldal hetilapjai versenyeznek a népszerű tudományos ismeretterjesztésben az 1945-tel végződő korszakról, s – tökszezon lévén – a Népszava publicistája is megeresztett egy obligát ostobaságot. A kérdésben még az amúgy nem éppen diszkrét kormánypártiságáról ismert vasárnapi véleményújság közölte a „legkorrektebb” írást, mert legalább igyekezett szakemberek segítségével utánajárni az alapjában heraldikai és vexillológiai (zászlótani) problémának, igaz, nem sok sikerrel.
Álljunk csak meg egy polgári szóra! A valódi nyilaskeresztes-hungarista párt(ok) által legkésőbb 1945 tavaszáig használt zászlót, lobogót, címert, jelvényt, karszalagot, nyakkendőt stb. a Magyarországon érvényben lévő, az önkényuralmi jelképek használatának tilalmára vonatkozó törvény értelmében nyilvános helyen másfél évtizede látni sem lehet, nemhogy lengetni, vagy más módon demonstrálni vele. A nyilas jelképre némileg hajazó emblémákkal, zászlókkal és történelmi jelmezekben korábban csak egy Szabó Albert nevű, utóbb egy Bácsfy Diánának nevezett marginális médiaszereplő és néhány társa mutatkozott, előbbi a Horn–Kuncze-kormány idejében, utóbbi a most is tartó MSZP–SZDSZ-érában.
Szegény, úgynevezett Árpád-sáv mindeközben nem tehet semmiről. Államcímerünk máig élő eleme, a vörössel és ezüsttel többször vágott pajzsmező Imre király uralkodása alatt tűnt fel – olvashatjuk a kitűnő heraldikus, Bertényi professzor könyvében. Első ízben 1202-ben látható egy királyi oklevél függőpecsétjén. A négy ezüst – fehér „színt” a heraldika nem ismer, később, a nyomda miatt lett az ezüstből fehér, az aranyból sárga! – vágást hétköznapian a négy nagy folyónk szimbólumának, tudományosan inkább külföldi, aragóniai átvételnek tartják. Amit a Vasárnapi Hírek cikke ír a „fehér gyászról”, egyszerűen badarság. Győr régi címerében a három ezüstszalag a város három folyóját jelzi, a középkori szabad királyi városaink címerében szereplő piros-ezüst sávok az Árpád-korban először elnyert szabadságjogaik emlékét idézik. Esztergom város (és vármegye) címerén kívül piros-ezüst pajzs a jelképe Besztercebányának; Kassa, Lőcse, Késmárk, Bártfa és más XIII–XIV. századi városok címerében mindenütt ott látható az Árpád-pajzs.
Az, hogy a XX. század második negyedében egy politikai mozgalom a piros és fehér színeket választotta – a zöld szín és a nyíl végű kereszt mellé – emblémául, indifferens a mai világban. Attól még a kereszt szimbólum ma is használatos, piros-fehér csíkos pólót, sálat és harisnyát szabad viselni, egyelőre az ilyen zászló sincs betiltva, még a Népszabadságban is lehet Nyilas névvel publikálni. És ha már a – történelmileg később kialakult – piros-fehér-zöld színű, nemzeti trikolór is szóba került a liberális Fodor Gábor piszkálódásának köszönhetően, említsük itt meg, hogy az előbb Kun Bélával, később Rákosival, Gerővel, Farkassal és Révaival fémjelzett kommunista korszakunkban a magyar zászlóba betették a vörös csillagot, majd a nép által poloskacímernek nevezett heraldikai szörnyűséget. Erről mostanában nem sok szó esik, pedig sokkal aktuálisabb, mint az Árpád-sáv.
Most ötven esztendeje, hogy a nép fiai kivágták a magyar zászló közepéből a gyűlölt jelképet.