Az olaszliszkai lincselés apropóján azt írta minap a Népszabadság: „Tény, hogy a Magyar Nemzetben »csont nélkül« jelennek meg rasszista kijelentések az ügy kapcsán, az egyik szerző pedig valósággal felszólít az önbíráskodásra.”
A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg „rasszista kijelentések” az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést.
Czene Gábor írásában (október 18.) Szuhay Péter antropológus azzal magyarázta, hogy az olaszliszkai cigányok a történtek után félelemben, fenyegetések közepette élnek, és sokuk elmenekült a faluból, hogy mindezért nagy felelősség terheli a jobboldali médiát és a szélsőjobboldalt, amely ürügyet talált arra, hogy cigányellenes hangulatot keltsen. Az érvelés átlátszóan uszító, mert a lap kérdésére, hogy némelyik helybéli nyilatkozó mintha utólag sem mutatna különösebb megbánást (lásd mottónkat), az antropológus azt válaszolta, hogy ez annak a jele, hogy a konfliktus gyökerei még annál is mélyebbek, mint eddig feltételeztük. Ráadásul a tudós kolléga nyíltan faji motívumokat lát a lincselésben: talán azért váltak fékezhetetlenné az indulatok, mert a romák a többségi társadalom, az elnyomók megtestesítőjét látták az autót vezető „fehér emberben”, és a lincselésbe eleve belejátszott a kétségtelenül létező magyar–cigány konfliktus.
Ha ezt a magyar baloldalon bevett antirasszista logika szerint értelmezzük, a Népszabadság olvasói a következő rasszista és kirekesztő ideológia áldozatává váltak: a cigányok (a Magyar Köztársaság állampolgárai) nem magyarok; a cigányok (nem magyarok) fajként kezelik nem cigány („fehér”) polgártársaikat; a cigányoknak faji identitásuk van; minden nem cigány „magyar”; a nem cigányok közül csak „magyarok” állhatnak konfliktusban a magyaroktól megkülönböztetett cigányokkal. Utóbbi két tétel elvonatkoztat a cigányokkal konfliktusba kerülők konkrét nemzetiségi (sváb, szlovák, román stb.) identitásától, mintha magyar állampolgároknak nem lehetne nem magyar nemzetiségi identitásuk.
Tamás Tibor is azonosul azzal (október 17.), hogy ez nem cigányügy, hanem köztörvényes bűnügy, miközben írása azzal kezdődik, hogy a tragédia Olaszliszka cigánytelepén történt meg. Nem Olaszliszkán, nem a Kossuth utcában, hanem a cigánytelepen! (Két nappal később a nem jobboldali Délmagyarország is azt írta Szegeden: „A városi »cigánysoron« is megtörténhet az, ami Olaszliszkán.”) Ezek után az olvasó mit kezdjen azzal, hogy „a közvélemény … ezt egyértelműen cigány- ügyként azonosítja, és erre válaszolni kell”?
Bár a „cigányügy” Kolompár Orbán szájából hangzik el, a Népszabadság, másokhoz hasonlóan, úgy keni rá a rasszizmust és a cigányellenességet a Magyar Nemzetre, hogy közben csont ténynek láttatja azt, hogy a közvélemény szerint cigányügyről van szó, és a cigánytelep kifejezéssel tudatosan meg is erősíti a közvélemény eme hitét. Füzes Oszkár ezért hiába szögezi le (október 18.), hogy az olaszliszkai lincselés emberölés, és erkölcsileg és jogilag érdektelen, hogy elkövetői cigányok, áldozata meg nem cigány. Ráadásul olyan okokat fedez fel magyarázatul, amelyek – legyünk jóhiszeműek – akaratlanul is azt erősítik, hogy bizony cigányügyről van szó: „A nem cigányok nagy része nem ismeri vagy félreismeri a romák életét, gondolkodásmódját. A cigányok egy része nem érti, félreérti vagy ellenségesnek érti a »magyarok« hozzájuk való viszonyát.” A Népszabadság egy másik forrása szerint is elképzelhető, hogy a romák körében az átlagosnál többen követnek el önbíráskodást, de ez pusztán azért van, mert a cigányok közül jóval többen élnek kilátástalan helyzetben… Lévai Katalin európai parlamenti képviselő (MSZP) is nyilván a szociológiai tényeknek megfelelően nyilatkozta azt, hogy – idézem a Népszabadságot – ha az erőszak kultusza felüti a fejét egy közösségben, azt meg kell állítani: a roma értelmiségiek, a roma vezetők és mindazok, akikre a roma közösség hallgat, most ne hagyják magukra ezt a közösséget, amelynek több tagja is elkövette ezt a borzalmas bűntényt. (Sic!) Ez azt is jelenti – mondja –, hogy megpróbálják megakadályozni, hogy továbbterjedjen ez az erőszakos légkör, és segítenek a közösségnek abban, hogy visszatérjen egy normális erkölcsi rendhez.
Ha ezek a megállapítások olyan „csont” szociológiai tények, amelyek megmagyarázzák a lincselést, akkor bizony azt bizonyítják, hogy az elkövetők nemcsak hogy cigányok, hanem őket bizony motiválta az, hogy ők cigányként – és nem pusztán állampolgárokként – nem értik, félreértik vagy ellenségesnek érzik a magyarok hozzájuk való viszonyát. Ha viszont a lincselők nem cigányok, vagy nem a cigányok előbbiek szerinti részéhez tartoznak, Füzes Oszkárnak le sem szabadott volna írnia e sorokat. Cikke igenis sugallja, hogy a cigány lincselőknek számított az, hogy magyar az áldozat.
Amennyiben Szuhay Péternek igaza van abban, hogy normális esetben a lincselést köztörvényes bűncselekményként kellene értelmezni, de az ügy egyre inkább kezd etnikai színezetet ölteni, akkor abban mindenki ludas a baloldalon, aki az elkövetőket szociológiai (romanológiai) alapon akarja megérteni.
A Magyar Nemzet védelmében idézem Szuhay Péter cigányokról írt tanulmányát a Régió című folyóiratból (1993/4): „Minden alkalommal, amikor jogosítvány nélkül vagy ittasan ülnek az autóba, világosan felmérik az ezzel járó lehetséges következményeket, legyen az pénzbüntetés vagy akár börtönítélet. Ebben a megközelítésben a börtön egy lehetséges átmeneti terepe az életnek, melyben az emberi boldogság és önmegvalósítás ugyanúgy megtalálható, mint máshol. A jogkövetkezményeket a bosszúállás vagy a bosszúra felesküdés pillanatában is racionálisan végiggondolják. Nagyobb veszteség ugyanis az, ha valaki a hozzátartozója halála vagy jelentős megsértése esetén lelkét hoszszan tartó nyugtalanságban tartja, vagy a halott békéjét nem teremti meg, mint a bosszúén lehúzott tíz év.” A bosszú „a cigányok körében élő szokás”. „A bosszúnak és az átoknak kifelé a csoporton kívül a többség irányába van egy fenyegető, megrettentő jellege, ezzel próbálnak a másik félnél engedményeket elérni, illetve ezzel próbálják a másik felet önmérsékletre késztetni.”
Mi lehet hát a lincselés végső magyarázata? Szociális eredetű készség az erőszakra vagy szociálantropológiailag erőfitogtatásként értelmezhető bosszú? Mindkettő cigányüggyé teszi a tragédiát, tompítva ezzel a jobboldali sajtóra mért politikai csapást.
A politikai dilemma felismerését tükrözi Rab László politikailag uszító kérdésfeltevése (október 18.): „A kérdés most már az, hogy vajon a politikai erőfitogtatásnak, melyet az egész pályás letámadást és a két Magyarországgal az engesztelhetetlen szembenállást hirdető Fidesz honosított meg 1998-ban, van-e, lehet-e valami köze a hétköznapi erőszakhoz. Az utcai vandalizmushoz, vagy ahhoz, hogy összekoccanó autósok véresre verjék egymást a nyílt utcán. Ahhoz, hogy egy futballistát szabályosan kivégezzenek egy szórakozóhelyen. Esetleg ahhoz, ami Olaszliszkán történt.”
Olaszliszka nem Pócspetri. Az ötven éve alapított, de mégis a 64. évfolyamát jegyző Népszabadság szerzőjének nem kellene a Szabad Nép módszereihez folyamodnia. Ha lenyugszik, elgondolkodhatna azon, hogy Tanács István a Népszabadságban miért a fejbe vágó Lincselés címmel írt évekkel ezelőtt vezércikket arról, hogy verbálisan gorombáskodtak vele egy kisgazdagyűlésen. Aztán meditáljon el a fejbe vágó tényen, hogy a liberális Budapest liberális főpolgármesterének egyetlen liberális zokszava sem volt amiatt a fejbe vágó tény miatt, hogy az utcai vandalizmus felszámolásakor ártatlan emberek tucatjait hurcolták meg a rendőrök. A rendőrök úgy estek neki gumibottal a lefogott embereknek, mint a hiénák, és földre tepert, megbilincselt, már magatehetetlen embereket rúgtak egymás után fejbe.
Ha az olaszliszkai lincselőknek volt kiktől tanulniuk, akkor azok a csoportosan ütlegelő és szakszerűen fejbe rúgó rendőrök voltak. No meg Demszky Gáboréktól, akik máig tartó, politikailag cinkos hallgatásukkal szentesítik a Magyar Köztársaság rendőrségének egyébként a cigányok ellen is gyakorta alkalmazott fasisztoid módszereit.
A szerző politológus
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
