A civil társadalom, a demokrácia ismeretlen fogalmak a hazai közgondolkodásban. Nem a néppel van a baj, a történelem nem adta meg sohasem a lehetőséget, hogy a magyarság demokratikus viszonyok között éljen, hogy a magyar társadalom többsége tudjon és akarjon demokratikus jogaival élni. Sem a kiegyezés álvalósága, sem az 1918/19-es forradalmak borzalmai, sem a Horthy-rendszer neobarokk díszletei, sem a kommunista diktatúra, de a jogállami átmenet kollektív hazugsága sem teremtett Magyarországon demokráciát. Márpedig a civil társadalom és a demokrácia egymást kölcsönösen feltételező fogalmak.
A magyar nép egy jelentős része felfelé tekintett mindig, s onnan várta a közjó megteremtését. A mindenkori közjó pedig véletlenül valahogy mindig egybeesett a mindenkori vezér úr/elvtárs parancsszavával, az általa kijelölt üdvözítő úttal. Most éppen a reformok fényességes útján haladunk a Nagy Magyar Modern Baloldali Mennyországba. Arccal a vasút felé – ahogy egykoron az elődök mondták. Hogy eközben minden társadalmi réteg, foglalkozási csoport veszíteni fog, hogy egyelőre úgy néz ki, hogy a multinacionális tőke diktálta neoliberális irányvonal csak a Financial Times vezércikkíróinak tetszik, alig zavar valakit.
Gyönyörű összefoglalása volt ennek a csodaváró, hatalompárti életérzésnek az a nyugdíjas hölgy, aki „drága jó Németh Péternek” elmondta, hogy a reformokért akár a nyugdíját is felajánlja. A hölgy egykoron ugyanilyen csillogó szemmel ajánlhatta fel fizetését a vietnami baráti népnek. Ma saját érdekeiről is hajlandó lemondani, mert az aktuális cáratyuska reformokról álmodik. Ez a mentalitás uralta hosszú évtizedeken keresztül a magyar társadalmat. Mert mindig megvolt az illetékes cáratyuska (Ferenc Jóskától Kádár Jánosig), a maga illetékes álmaival.
Ha kellett, a csőcselék becsukta a szemét a zsidók Dunába lövetésekor; ha kellett, kulákokat jelentett fel; ha kellett, 1957. május 1-jén százezres nagyságban legitimálta a vérben fogant Kádár-diktatúrát; ha kellett, egy tál gulyáslevesért félretette minden erkölcsi aggályát. És ha kell, ez a népség betelefonál az ATV-be, a Klub Rádióba, és őrjöngve követeli a békésen tüntető fiatalok bebörtönzését. Ez hát az ő kontinuitásuk.
A civil társadalom pedig – ha volt is egyáltalán – félt, és csak néha mert szót kérni: 1956. október 23-án szót kért. És most is szót kér. Mert a civil társadalom a világ minden részén egy szűk kisebbség ellenállásával születik meg. A civil társadalom a fennálló rendszerrel szemben szerveződve jön létre – nem ritkán erőszak árán. A felvilágosodás csúcspontjának, betetőzésének tekintett Bastille ostroma sem nyugdíjas nyelvészprofesszorok teadélutánja volt, hanem harc. Ahogy a munkásság, a nők, a feketék, mind tüntetések, nemegyszer illegális demonstrációk révén vívták ki jogaikat. 1956-ban is törvényellenes cselekedeteket követtek el a forradalmárok. Mert néha (Magyarországon sajnos tényleg csak néha) erősebb az igazságérzetünk, mint a törvénytiszteletünk. De a törvény csak addig fogadható el, amíg az igazság a célja, s nem a gumibottal, vízágyúkkal fenntartott rendet, hanem az igazság és szabadság rendjét szolgálja. „A jog az igazság akarása” – írta a XX. század nagy jogfilozófusa, Gustav Radbruch.
Az ATV-be betelefonálók a rendet féltik. A hazugság csendes és félelmetes rendjét. A saját nyomorúságos életük rendjét. A Gyurcsány-kormány manipulatív rendjét. A saját érdekeiket felismerni képtelenek ezt a rendet akarják. Ők otthon örültek, amikor 1972-ben rendőrök verték az egyetemistákat, és most is otthon örülnek, amikor megvadult, önkontroll nélküli rendőrök rúgják ki fiatalok fogát. Ez a szánalmas réteg a sörszagú, a gulyásleves-szagú rendjéért aggódik – ahogy azt Kádár János alatt megszokhatta.
Ugyanez a népség eközben azon sír, hogy elvették az ünnepét, hogy tönkretették az állami megemlékezést. Pedig az ötvenhatos forradalomhoz lett volna méltatlan, ha a nép csendben végignézni, ahogy az MSZMP utódpártja, ahogy az Apró-klánba beházasodott egykori KISZ-titkár elhelyezi virágait az általuk vagy elődjeik által meggyilkoltak emlékművénél. Nem, 1956 a mai politikai helyzetben csak így volt a legméltóbban megünnepelhető. 1956 szellemisége vitte és viszi az embereket az utcára, mert mindig vannak pillanatok, amikor a pohár túlcsordul. Amikor a hazugság elviselhetetlenné válik, amikor a hazugok uralma megdönthetőnek látszik.
2006. szeptember 17-én este spontán módon több ezer ember gyűlt össze a Kossuth téren. Aznap megszületett a civil társadalom. Mert ez a tömeg nem valamelyik főisten (értsd: pártelnök) füttyentésére ment ki, nem pártjelszavakat skandált, és nem akkor ment haza, amikor azt felülről parancsba adták neki. Több mint egy hónapja az emberek az igazságért tüntetnek. Nem a hazug rendért. Aki rendet akar, költözzön Minszkbe vagy Phenjanba, ott minden negyedik embert őrnagy elvtársnak szólítanak. Ott ugyanúgy katolikus papot vernek, mint Budapesten.
A demokrácia nem feltétlenül a rendet, a mindenáron való rendet jelenti; a demokrácia azt jelenti, hogy néha utcán vannak az emberek, hogy néha barikádokat emelnek, hogy néha szemeteskukák lángolnak. 1968-ban, amikor megszülettek a mai SZDSZ-re állítólag oly nagy hatással bíró eszmék, nemde az utcán, a parlamenten kívül tüntetett Joschka Fischer vagy Daniel Cohn-Bendit? A nyugati baloldal valamennyi ideálját az utca nyomására érvényesítette. Választójog, női egyenjogúság, faji diszkrimináció eltörlése – mind illegális tüntetések eredményei. Tán akkor is gumibottal kellett volna szétverni a tüntetőket, kedves SZDSZ? Tán amikor Kis Jánost verték a rendőrök 1988-ban, akkor is igazuk volt a rendőröknek, elvégre is Kis János megsértette a rendet? (Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a rendszerváltáskori, még kommunista rendőrség sem lépett fel ilyen brutálisan az akkori ellenzékkel szemben, mint a mai magyar, jezsuita papot verő Gergényi-féle karhatalom.) A taxisblokád idején a pártkatona államfő, az akkori SZDSZ politikusai a tüntetőket támogatták, és a nép elidegeníthetetlen jogairól beszéltek. A taxisblokád idején nem volt fontos az SZDSZ-nek a rend, akkor még tudta, hogy mit jelent demokratának lenni? Mitől lett az egykori maoista Demszky Gábor oly nagy rendpárti, hogy a békésen hazafele tartó tüntetők ellen lovasrohamot indító rendőrségnek tapsol? Az akkori SZDSZ-ből csak néhányan őrizték meg egykori ideáljaikat: Hegedűs Zsuzsanna szociológus akkor is, ma is a tüntetők mellett állt. És a többiek? Kedves magyar liberálisok, meddig tűritek (tűrjük), hogy egy rend- és hatalompárti autokrata gárda kisajátítsa a liberalizmust Magyarországon? Messzire vezető kérdések, tudom.
A demokrácia tüntetést jelent, maga a demokrácia is így született, mindenütt. Tessék megnézni az újkori Franciaország történetét: barikádok, forradalmak, tüntetések. És a francia értelmiség nem önnön nyálában tobzódva követeli a rendőri fellépést, amikor a külvárosi szegény sorsú fiatalok fellázadnak, hanem melléjük áll. Ha Franciaországban a rendőrség olyan agresszivitással lépett volna fel a tüntetőkkel szemben, ahogy a magyar karhatalom tette, másnap százezrek követelnék az utcákon a kormány távozását. Mert a demokrácia arról szól, kedves szocialista és eszdéeszes (értsd: antiliberális) szavazók, hogy a politikát kivittük a szűk hátsó folyosókról az utcákra. Igen, az utcákra.
A budapesti tüntetők persze nem barikádokat építeni, nem kukákat felgyújtani indultak a Belvárosba, hanem az állami ünnepségeken akartak volna részt venni, a Kossuth téren. Hogy kifújolták volna Gyucsányt? Hát igen, megesik az ilyesmi demokráciákban. Ha a magyar rendőrség nem üríti ki a Kossuth teret, ha a magyar rendőrség jelenlétével és eltúlzott reakcióival nem provokál, ha a tüntetők rigmusaira nem gumilövedékkel válaszol, tán békésebb lehetett volna az október 23-ai este. Tán nem vakult volna meg két tüntető…
Persze nem kell szeretni a demokráciát – számos, akár megfontolandó érv szól ellene, de egyvalamit nem lehet tenni: a demokráciára hivatkozva nem verhet szét, nem lőhet szemen a rendőrség tüntetőket. Mert egy demokráciában tüntetni természetes dolog. De egy demokráciában kiverni valaki fogát, mert tüntetésről tart hazafele, megvakítani, mert tüntetésen vesz részt, véresre összeverni, mert tüntetésre indul – nem természetes, sőt elítélendő tett. A rendőrség, s nem a tüntetők viselkedtek hát antidemokratikusan.
A közvélemény demokráciaszeretetét fogja mutatni, hogy lesznek-e százezres tüntetések a rendőrségi központnál, hogy lesznek-e kiáltványok, petíciók, mozgalmak, perek és ítéletek a rendőri brutalitás ellen.
A magyar demokrácia most érik: vérrel áztatva, de megszülethet.
Ceterum censeo: a politikai okokból bebörtönzött és elítélt tüntetőket szabadon kell bocsátani, a magyar rendőrség áldozatait kártérítésben kell részesíteni.
A szerző egyetemi hallgató
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
