Gyurcsány nélkül is menne

Már eddig is sok mindent hallottunk a piacokról. Főleg SZDSZ-es legendáriumokban ismételgetik a vallási fanatikusok monotóniájával, hogy a piac semleges, s ha nem piszkálja a csúnya állam, akkor bizony szinte magától megold minden problémát. S miután maga a kormányfő is elismerte, hogy súlyos vereséget szenvedtek a koalíciós pártok az önkormányzati választásokon, most szinte az utolsó érv a Gyurcsány-kabinet maradása mellett „a pénzpiacok bizalma”. Szegény Petőfi, ha tizenkét pontja megfogalmazásakor tudta volna, hogy nem az a lényeges, mit kíván a magyar nemzet, hanem mit szeretnének a hitelezők!
A piac állítólagos szándékaival szemben, úgy tűnik, nincs apelláta. Érdemes lenne utánajárni, hogyan sikerült a szakértelem és szürkeállomány koalíciójának négy év alatt ennyire kiszolgáltatottá tenni, lenullázni az országot. Nehéz ugyanis elhessegetni a gyanút, hogy a határtalan privatizációs gerjedelem és hitelfelvételi mánia mögött az alkalmatlanságon és az egyéni vagyongyarapodás szándékán túl egyéb célok is meghúzódnak. Nevezetesen, az állam céltudatos meggyengítése, s ezzel egyfajta kényszerpályára állítása, ahol a közösség érdekeit valóban figyelembe vevő politika mozgástere immár nulla, ahol a társadalom további elszegényítését célzó megszorításoknak nincs alternatívája.
Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc és csapata számára a közvetlen anyagi hasznon, a további kényszerprivatizáción túl más okból is kifizetődő volt a pénzügyi-költségvetési válsághelyzet előidézése. Hiszen a pénzpiaci elvárások ma ugyanolyan politikai fegyelmező erőt, mindent eldöntő végső érvet jelentenek számára az MSZP-n belüli ellenállás csíráinak letörésére, amint Moszkva támogatása is ilyennek számított egykoron a kommunista pártok belső hatalmi harcaiban. A hitelezők, nem túl meglepő módon, csak szeretnének a pénzüknél lenni. A magyarok eddigi tapasztalataik szerint annyira lovagias népek, hogy bármi történjen, fizetnek, mint a katonatiszt. A szocialisták négyéves ámokfutásának a számláját éppen úgy minden további nélkül állják majd, mint ahogyan szó nélkül törlesztik a szocializmusnak nevezett társadalmi zsákutca évtizedei alatt felhalmozott adósságot is. Annak ellenére fizetünk majd, hogy hosszú távon az elmúlt négy évben ugyanúgy csak egy szűk kisebbség húzott hasznot a hitelfelvételekből, mint az Kádár idejében történt. Mellékesen persze az ország is belerokkanna abba, ha a Gyurcsány-csomag minden kiigazítás nélkül 2010-ig kifejthetné romboló hatását, de az ilyen olcsó demagógiára már Horn Gyula is tudta a választ: na és! Mert pontosan e kérdésben érhető tetten a különbség a közjót szolgáló kormány és a hitelezők felelőssége között; nem mindegy ugyanis, milyen elvek alapján osztják el a terheket.
Amíg a hitelezőnek/befektetőnek teljesen mindegy, hogyan termeli meg a fogyatkozó lélekszámú, romló egészségű magyar társadalom az ő hasznát, addig a felelős kormánynak számolnia kell lépései következményeivel. Ebben a drámai helyzetben, amikor a bizalmi szavazáson, majd Lamperth Mónika napvilágra került beszéde nyomán félreérthetetlenné vált, hogy a kormányt és a koalíciós pártokat csakis a hatalom és a pénz érdekli, annak megtartásáért semmi sem drága nekik, tovább hazudják azt a mesét, hogy az MSZP baloldali párt. Ha már Gyurcsány Ferencen kitört az őszinteségi roham, akkor bevallhatná jórészt inaktív támogatóinak, hogy az MSZP gyakorlata a legtisztább XIX. századi kapitalizmust képviseli, ahol a lemaradók fizikai fennmaradását sem garantálja már semmi sem.
Közben a köztársasági elnök kénytelen kijelenteni, hogy az alkotmány passzivitásra kényszeríti, ő az intő szavakon túl semmit sem tehet az erkölcsi válság feloldásáért. Eszerint ha egyszer bármilyen álnok hazugságokkal, trükkök százaival kicsalták a választók szavazatait, az érintetteket a következő négy évben akkor is csak tettestársaik válthatják le. Amikor a jelenlegi kormányzatot kitartó pénzpiacok a látszatra sem ügyelve diktálják elvárásaikat. Amikor a magát mértékadónak tekintő értelmiség az ellenzéken (!) kéri számon a megtakarítások pontos menetrendjét, miközben programként beszél a kormány megszorítási ötleteléseiről. Ekkor tényleg szinte reménytelen helyzetben vannak az országért valóban felelősséget érző politikai erők. Hiszen már azért elismerés illetné a Fideszt, hogy sikerült a miniszterelnöki lebukást követően kirobbanó felháborodást alkotmányos keretek közé terelnie és ott tartania.
A kiszivárgássorozat világossá teszi, az MSZP-ben akkora indulatok tornyosulnak, hogy azonnal egymás torkának esnek, ha csak egy kicsit is csökkenni érzik az utcai nyomást. Ezt a hitelezők számára is elfogadható forgatókönyvet – Gyurcsány lecserélése egy másik szocialista politikusra – vázolta fel a svájci pénzügyi körökkel kiváló kapcsolatokat ápoló Neue Zürcher Zeitung múltkori elemzésében; de már a Fitch Ratings hitelminősítő cég regionális igazgatója is kimondta egy lapinterjúban: „Akár Gyurcsány nélkül is megy.” Akkor meg?

A szerző történész