Kétfajta szenvedés

Napok óta kiemelt helyen foglalkozik a világsajtó egy kis nép nagy ügyével, s a nyomában támadt hatalmas diplomáciai csatározással. Nem, ezúttal nem az ’56-os magyar forradalomról van szó, hanem az örmény holokauszt tagadásának franciaországi jogkövetkezményeiről. Amint az ismert, a párizsi szenátus bűncselekményként bélyegezné meg a törökországi örmények 1915-ös lemészárlásának megkérdőjelezését. Nem mindenkinek tetszik a tervezet. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet sajtószabadság-felelőse azt kérte a francia szenátustól, hogy ne fogadják el a törvényt, hiszen az – legalábbis szerinte – „komoly kérdéseket vet föl a szólásszabadság érvényre jutásával kapcsolatban.”
Miután az illetőt Haraszti Miklósnak hívják, az ügyben hazánk is érintett. Arról nem is beszélve, hogy egy velünk szomszédos uniós országban, Ausztriában éppenséggel a zsidó holokauszt tagadása bűncselekmény, három évre jogerősen el is ítéltek egy brit történészt, aki kétségeit fejezte ki a hat évtizeddel ezelőtt történtekkel kapcsolatosan.
„A kijelentések büntethetővé nyilvánításának ténye, valamint a szankciók szigorúsága sérti a szerkesztőségi szabadságot… A törvény elfogadása veszélyes precedenst teremtene más országok számára” – írta Haraszti, fájdalom, nem az ausztriai törvényről és bebörtönzésről, hanem az örmény esetről. Ami azonban késik, nem múlik, reméljük, a bátor jogvédő mindennemű diszkrimináció ellen felemeli a szavát, ha már hivatásos embervédőnek szegődött. Harasztinak kötelessége – származás, vallás, nemi, szexuális hovatartozás nélkül – mindenki mellett kiállni, akit véleménye miatt száműztek a szabad emberek társadalmából. Mindenesetre a figyelmébe ajánljuk a cseppet sem logikátlan párhuzamot a két történelmi esemény megítélése között.
Időközben az ember eltűnődik, egyáltalán kinek jutott eszébe, hogy bárkit is börtönbe zárjanak, rendőrökkel zargassanak csak azért, mert könyvben vagy újságban, társaságban, esetleg a kocsmapulton egyik-másik krónika hitelességét megkérdőjelezi? Ha tagadom a szarajevói merénylet tényét, akkor jót nevetnek rajtam, ha kérdéseket teszek fel az örmény vagy a zsidó holokausztról, börtönben találhatom magam (hívják azt az országot Franciaországnak, Ausztriának vagy Németországnak)? Miért nem mondhat mindenki azt, amit akar, ha már szólásszabadsággal meg más effélékkel reklámozzuk az unió államait, és mélységesen megvetjük az ettől eltérően fejlődő társadalmakat?
Jelzem Haraszti Miklósnak és a többi emberbarátnak, hogy Magyarországon egyesek nem átallanak 1956 emlékével tréfálkozni. Tudom, hogy a Kádár Jánosról szóló, nyomtatott dicshimnuszok meg a köztünk élő gyilkosok kegyeletsértő nyilatkozatai – Harasztival szólva – ebben az országban a szerkesztői szabadság védelmét élvezik, de a magyar érzékenység is érzékenység, akárhogyan forgatjuk a szót.