Közgazdászok körében is általánosan elfogadott nézet, hogy a neoliberális gondolkodásmód egyre nagyobb teret hódít magának, méghozzá olyan tőkelogika alapján, mely – nagyon leegyszerűsítve – a társadalom egész újratermelési rendszerét a saját arcára próbálja átformálni. Egy csapásra olyan országgá válhatunk, ahol az állampolgárok túlnyomó többségének eleve esélye sincs az emberi életet elviselhetővé tevő – vagy éppenséggel megkönnyítő – javakhoz való hozzájutásra. Egyre több mindenért kell a szó szoros értelmében fizetni, vagyis az egyenlőtlenségek nyílttá, és a pénz által közvetítettekké válnak. Bárki bármi olyat akar, ami meghaladja a minimális ellátottság szintjét, azért múlhatatlanul fizetni kell, hiszen az állami erőforrásrendszer jelentős része – ha tetszik, ha nem – nem létezik többé. De arról sem feledkezhetünk meg, hogy a kormányzat legfeljebb csak elvileg tervezte úgy a megszorító intézkedéseket, mint amelyek igazságosan és arányosan terhelnék a különböző rétegeket és társadalmi csoportokat. Rendre érvényesül ugyanis intézkedéseinek kiszámíthatatlan inflációs és foglalkoztatási hatása.
Ami viszont ennél is nagyobb baj, hogy a neoliberális politika valójában teljesen figyelmen kívül hagyja az egyetemes emberi méltóság elérésének követelményét, melynek minimálisan alapvető feltétele lenne a munkahelyteremtés és a foglalkoztatottság növelése. Mert hiába erős Magyarországon a szolidaritás iránti igény, ha a valóságban semmi sem történik, mivel alig van olyan közösség, amely segítené a nyilvánvalóan hátrányos helyzetűeket, vagy megpróbálná integrálni azokat, akik nem átmenetileg, hanem tartósan kerültek deprivált helyzetbe. Mindaddig hiába ugyanis a gazdasági növekedés, egyesek számára hiába nő a jómód, míg nem segít azokon, akik a biztos megélhetés körén kívül rekednek: a neoliberális erőfeszítések semmit sem érnek. Ugyanakkor nem csupán a gazdasági és politikai elit mértéktelen mohósága, hanem a társadalmi többség minden tekintetben lemondó apátiája is meghatározó. Ezen az sem változtat, hogy egyre többen felismerik: nem pusztán a költségvetési hiány, nem az ellátórendszerek reformjának a hiánya okozza a legtöbb ellentmondást, hanem ugyanígy a nemzeti kulturális ethosz hiánya, amelyik feltételezné a hosszabb távon is tervezni képes, a bizalmi tőkét gyarapító értékrend és magatartás meggyökeresedését. A tőkelogika korlátlan érvényesülése csakis a szociális célok feláldozása árán lehetséges, mivel a valós cél a versenyképesség megőrzése – minden áron.
A metaforikusan Új egyensúlynak nevezett program hiába konkretizálja a kormányzati szándékokat és elképzeléseket, egészében nem mutat semmilyen távlatos megoldás felé. Az eladósítás tovább tart, mert az újraelosztás – ha bevallják, ha nem – állandó hitelfelvételi folyamatra épül. Miközben a tőkeérdekek mindenáron való érvényesülése mindennél kézzelfoghatóbb. Elegendő csak arra a közismert tényre utalni, hogy a tőkeerős külföldi vállalkozásokhoz a közpénzből történő fejlesztések hetven-nyolcvan százalékban jutnak el, vagyis nem kevesebb, mint ezerötszázmilliárd forintról van szó. A hazai teljes újratermelési rendszert nagyobbrészt a multinacionális érdekek határozzák meg. Emellett az érdekképviseletek, a társadalmi önszerveződések a nyilvánosság szintjén is egyre távolabb kerülnek a közpolitikától.
A mostani restrikció mindenekelőtt a gazdaság dinamikáját fékezi le, hiszen az országot elkerülhetetlenül egy csökkenő teljesítményű pályára állítja. Egyebek között a sokszor emlegetett GDP növekedése szembeötlően lassul, melynek következtében joggal fogalmazható meg: vajon mitől emelkedne a gazdaság? A túlhajtott piacelvű működés ugyanakkor azt is jelenti (vagy főként azt), hogy még differenciáltabb lesz a hozzáférés olyan javakhoz és szolgáltatásokhoz, amelyekben már idáig is roppant nagy társadalmi egyenlőtlenségek voltak. A magyar lakosságnak jóval több mint a fele szegénység közeli helyzetben él, így eleve reménytelen bármilyen pótlólagos szolgáltatás megfizetésében reménykedni. Amíg a társadalom egyharmada a munkaerőpiacra semmilyen módon nem tud bejutni (azaz segélyekre szorul), nincs miben bizakodni. Nemhogy polarizált és mélységesen töredezett a magyar társadalom, hanem immár azzal is számolni kell, hogy a többség eleve reménytelen helyzetben él.
Látszólag persze úgy tűnhet, hogy a tervezett egyenlegjavító intézkedések visszafogják a magán- és a közösségi fogyasztást, vagyis ezáltal javítják a gazdasági növekedés szerkezetét. Ám az egyáltalán nem kézenfekvő, hogy a növekedés mind nagyobb mértékben táplálkozik majd a beruházásokból és az importból. Legalábbis a kormányzat minden áron csökkenteni kívánja a költségvetési hiányt, azzal sem törődve, hogy az intézkedések hosszabb távon mennyiben eredményeznek fenntartható államigazgatási pozíciót.
Nem kétséges, hogy Magyarország legfeljebb időlegesen juthat túl a mély költségvetési válságon, kivált ha nincs semmilyen perspektíva, ami az országot új növekedési pályára juttatná. Már igen szembeszökő vonásként említhető az amúgy joggal igényelt jogbiztonság folyamatos romlása, amit az állam nemcsak jogalkalmazóként, hanem egyre gyakrabban mint piaci szereplő is előidéz. Az ország korrupciós helyzete is tovább romlott – ami mellesleg azért is veszélyes, mert a források jelentős részének az elszivárgása közvetlen növekedési veszteséget okoz. Másfelől napról napra bebizonyosodik, hogy a bizonytalan körülmények hatására, és a társadalmi rétegek közötti egyenlőtlenségek elképesztő növekedése miatt a társadalom háromnegyede vesztesnek érzi magát. A szűk társadalmi csoport által elért jóléti szinthez képest az állampolgárok túlnyomó többsége menthetetlenül lemaradásként éli meg helyzetét. Vagyis újra csak beigazolódik, hogy a neoliberális szemlélet és gazdasági gyakorlat igen keveseknek jelent bármilyen esélyt.
A szerző szociológus, egyetemi oktató
origo.hu
Kiugrott a kocsiból a pirosnál, és tiszta erővel kezdte ütni felesége autóját az elhagyott pécsi férj - videó
