Mostanában a Károly körúti villamos-végállomáson kora hajnalban már, és kevéssel éjfél előtt is egy hangszóró be-bemondja, mi jár aznap, mi nem. Október huszonharmadikán, még egészen sötét van, ismét a hangszóróra ébredek:
– A törvény nevében! P-p-p-p. A törvény nevében! P-p-p-p.
Meghibbantak ezek? A BKV is már? Az órára nézek, négy óra sincs még. Feleségem már ott is áll az ablakban, azonban semmit sem lát.
– Nyilván ezek az interaktív játékok kezdődtek el, amik be voltak ígérve – véli halkan.
Tényleg, még egy T–34-est is idevezettek már a Demszky-parkba.
Az interaktív játékok régóta folynak. A hajnali hang még csak a Kossuth téri oszlatást jelezte; délután fogom majd megérteni, hogy új szakaszukba léptek.
„A nyertesek közt értékes nemtudommiket sorsolunk ki.” Teli a város megfejtési kísérletekkel, többé-kevésbé hihető elméletekkel, amelyek részben Gyurcsány Ferenc, részben a gazdasági szuperhatalmak körül forognak. Vagyis, hogy pontosabb legyek, utóbbiak látszanak forogni (lengő teher alá ne állj!). Gyurcsány Ferenc mint magában véve érdektelen, de a világhatalmak által fejünk búbjára állított tengely körül az egész terhet ily mód nekünk kell majd viselnünk.
Most, midőn ezeket írom, még mindig nem vagyok túl az október huszonharmadikai, hétfői traumán. A rendőrség – vagyis hát ki tudja, kik, azonosíthatatlan, arctalan ufók – rátámadt a forradalom ötvenedik évfordulóját ünneplő sokaságra, engedélyezett és nem engedélyezett tüntetőkre (sokfélék voltak az utóbbiak is, távolról sem csak randalírozók, mint fennsőbbségesen elkezdték őket nevezni). Például az Astoriánál (én ott élvezhettem végig a dolgot, pontosan az ötvenéves tüntetői jubileumomon) a Fidesz emlékünnepélyének résztvevőire. Könnygáz, paprikaspray, gumilövedékek, gumibot, vipera, lovas roham, kardlap. Kilőtt szemek, törött csontok, fertelmes megaláztatások. A rendőrfőkapitány és a miniszterelnök elégedett, Vadai Ágnes fújtat. Mindez, a kormány szándékai szerint, az eddigi (látszat?) demokrácia végét jelentheti, a diktatúra újra bevezetését (egypárti diktatúra, amelyben az SZDSZ is boldogan benne van). Ha nem az lesz belőle (aminek érdekében mindent meg kell tennünk, lehetőt s lehetetlent), az egész borzalomnak semmi értelme nem volt, se füle, se farka.
Kárvallottja lesz a dolognak a rendőrség így is, úgyis, szégyenét semmi sem menti, a tv-székház felettébb gyanús körülmények közt lejátszott szeptember 18-i ostroma sem. Mielőtt az ország egész lakossága meggyűlölte volna érte, ki kellett volna vizsgálni ezeket a körülményeket, amelyek (sok minden erre vall) maguk is az interaktív játék részei voltak. Kik mozgatták a támadókat? E kérdések latolgatása (választ tán sohasem fogunk kapni rájuk) hozzátartozik ahhoz a morális bizonytalansághoz, mondhatni katasztrófához, amelyben ma nyakig ül az ország. Hogyan lehetett odavetni fiatal, tapasztalatlan rendőrök sorfalát a bőszült támadóknak? De hát, ha már bosszút akartak állni értük – szokás szerint ismét csak mások másokon, nem a sértettek az elkövetőkön –, elég lehetett volna arra a rákövetkező két nagykörúti nap. Huszonharmadika a magyar rendőrség erkölcsi megsemmisülésének napjaként jelenik meg.
Mindaz, amit 1989 óta nagy üggyel-bajjal sikerült reparálni, most újra, s úgy tetszik, végképp összeomlott. S ez cseppet sincs a miniszterelnök ellenére: mint a XX. század gyászos történelme tanúsítja, egy erkölcsi tartását vesztett testületnél engedelmesebb politikai eszköz el sem képzelhető.
Délelőtt, az írószövetség emlékülésén már érezhető volt a növekvő feszültség: kezdtek befutni a hírek, a városban tüntetések folynak. Négy órára mentem le a Fidesz rendezte emlékünnepélyre, a Károly körútra – hatalmas tömeg hömpölygött az Astoria felé. Szemből, keskenyebben csörgedező patakban, gondolom, a Corvin köz felől más tüntetők közeledtek, nyilván a Kossuth tér felé igyekezőben. Az erőknek ez a hol széttartó, hol összehúzódó játéka – ahogy utólag, lassan kezd összeállni a kép – az egész napot jellemezte, helyszínekben, s a résztvevők radikalizmusában egyaránt, addig is már, s onnantól fogva végig.
A szabad véleménynyilvánítás jogának ki nem mondott, de brutálisan érvényesített tilalma viszont kisvártatva már mindenkire vonatkozott az egész városban.
Ebben a képben, ebben az utólagosságban minden együtt áll, kíméletlen egyidejűségben. Az eseményeket ma már mindenki ismeri, hogyan támadtak rá az ufók – alighogy az ünnepség végeztével himnuszainkat még elénekeltük – az ünneplő tömegre is. A csata (nem az a legény, aki adja, hanem aki állja), hullámozva előre-hátra, még hoszszan elhúzódott; nem tudtak kiszorítani minket egyetlen rohammal az Astoriától. Á-vé-há! Á-vé-há! – kiabáltuk, ők pedig bármiféle oszlató felszólítás nélkül – gondolták, úgyis értjük, a jogállamnak vége –, egyre hevesebben szórták ránk a bűzbombáikat, paprika- és gumilövedékeiket.
– Vigyázz! – kiáltja valaki, feltekintek, három lövedék is emelkedik fölöttünk, sisteregve a magasban. Mélyen előrehajolva menekülök, szikraeső, parázs hull a fejemre. Az egyidejűségek csúcspontja számomra éppen ez volt, ahogy futás közben eszembe jut: hopplá, engem hét órára várnak az Info Rádióba, meséljek valamit az ötven évvel ezelőtti napról. Jó, hogy emlékeztetett rá az ÁVO, ez a mostani, még éppen odaértem: előadhattam,
mennyivel rendesebb volt Gerő rendőrsége Gyurcsányénál. Amíg a rádió ostroma el nem kezdődött, tüntethettünk nyugodtan, egy árva szót sem szólt hozzánk senki, s az ÁVO-val – az akkorival – gyűlt csak meg a bajunk aztán.
Régi idők? S ennek a mai napnak a feszültsége akkor honnan eredeztethető? Szeptember 17-ének délutánjából talán, midőn a Kossuth rádióból délután ötkor süvöltve tört ki az addig titokban tartott – meg kell hagyni, ronda – miniszterelnöki beszéd, akkora metafizikai ellentétbe kerülve Salkaházi Sára boldoggá avatásának tiszta fényű szertartásával, hogy a szellemi tartományban már csak annak is robbannia kellett, mert a lélek nem tűrheti meg együtt a kettőt. Ha utcai tüntetésekhez ez még önmagában nem is vezethetett. Vagy az augusztus huszadikai szélviharból, amely ugyanilyen süvöltve tört rá a gyanútlan embersokaságra (úgy ültek ott a Duna két partján, akár a gyermekek, a tűzijáték csodájára várva). A józan ész nem tételezhet fel
összefüggést a kettő között? Hát dehogynem. A szimbolikus-metaforikus hasonlóságon túl – Shakespeare, ha drámát kellene írnia rólunk, aligha hagyná kihasználatlanul – forrásaik is hasonló tartományokban keresendők. Merről fúj a szél? Az ökológiai krízisből előtörő orkán, s a társadalmi robbanás vihara ugyanonnan, azon személyek és erők felől, akik és amelyek nem hagynak minket az égi-földi törvények szerint létezni és élni.
Ott rejlik a képben egy további, igen fontos csomópont is. Nem is annyira pont, inkább csomósodás: a módszerváltozás éveié, mint alapvető, kiinduló hazugság, benne az MSZP és az SZDSZ keletkezése – mint boszorkánytojásoké. Vitatható, az 1947 és 1989 közötti időszak a szó hagyományos értelmében mennyiben tekinthető baloldalinak, a Dózsa-felkelés vagy Táncsics örökösének (eleinte is csak kevéssé, később pedig már semennyire), de akármilyen volt a ’89-es változás, ideológiailag is, a tulajdonviszonyok tekintetében is teljes fordulatot hozott. Olyat, amelyet halálbüntetéssel sújtottak volna egykor a mai hatalom képviselői, vagy ezek ősei. Szovjetunió helyett az USA, szocializmus helyett globálkapitalizmus, állami tulajdon helyett a pártvezetők kezére játszott milliárdos magántulajdonok. És mintha mi sem történt volna, mindezt továbbra is haladó baloldaliságnak nevezik, kilátástalan zűrzavart honosítva meg ezzel a politikai közbeszédben, kellő alibit szolgáltatva hatalmas nemzetközi érdekcsoportoknak, hogy – állítólag hagyományos vonzalmaik szerint – ezt a „haladó baloldalt” támogassák, valójában persze a saját profitszedő erőszaktételeiket biztosítva csak be. A sekélyes szómágia sikere hosszú időkre szólt, s a választók nem csekély részére még ma is hat, mint a nagy hitető erejű ontológiai hazugság, szilárdan megtámogatva a teljes modern élet léthazugsága által, s a hatalomgazdasági erők interaktív játékainak döntő stratégiai pontjaként.
De egyszerre történik valóban minden, az ötvenhatos október huszonharmadika és ez az idei, ahogy – még mindig kissé izgatottan – legújabb élményeimet mesélem az Info Rádióban. Elfelejtettük volna tényleg a „se kommunizmust, se kapitalizmust” ötvenhatos jelszavát? Nehéz megfogalmazni a hazugság világrendszere elleni lázadást, de a legújabb október 23. ugyanúgy rést ütött itteni, mostani falán, mint az a dicső, ötven évvel ezelőtti a kommunizmusén. Kisebbet, az igaz, de várjuk ki a végét. Célkitűzéseinkből nem valósult meg egyelőre semmi: gyalázat lett volna álszent fegyelmezettséggel ünnepelni. Átszólni Nagy Imréhez az Apró-villa falai alól? Ez a gyötrelmes, zűrzavaros nap nagyon is illett mai helyzetünkhöz. Hosszú út vezetett attól a régi huszonharmadikától az erdélyi tüntetésen és a nagy dunai tüntetéseken át a mostani huszonharmadikáig, s én hálát adok a sorsnak, hogy mindegyiken jelen lehettem. De attól tartok, még hosszabb lesz majd az út addig a tájig, ahol a magyar szabadság, az ökológiai tudatosság és a hazugságtól való idegenkedés már ugyanazt jelenti.
Áll egy ember a Madách téren, magyar zászlóval a kezében. Arra lohol hat-nyolc ufó, leteperik, püfölni kezdik. Tulajdonképp miért? Ez mégiscsak ennek az országnak a zászlaja, nem? Mit szól ehhez Gergényi rendőrfőkapitány? Nem kellett volna megismertetnie őket ennek az országnak a törvényeivel és szokásaival?
Gergényi talán távozik, de itt marad Gyurcsány Ferenc. S ha távozni találna egyszer ő is, az alaphazugságokon túl hogy jutunk?
A szerző író
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
