Gyurcsány-csomag: zuhanó életszínvonal

Magyarország mostani kormányának politikája nem a jó döntéseket választja a lehetségesek közül. Döntései valódi katasztrófát vetítenek előre emberöltőnyi távlatokra is. Azt ugyanis nem lehet megtenni büntetlenül, hogy egyszerűen tragédiába lökünk egy nemzetet bármilyen gazdasági-racionalizációs megfontolásból. A tét pedig most már ez.
Egy átlagos, kétszázezer forint nettó jövedelemmel rendelkező magyar család kiadásai, miközben bérük reálértékben nem nő, egy kétéves időtartam alatt az alábbi tételekkel nőnek: gázfogyasztás
10 000 forint; villany: 3000; ingatlanadó: 10 000; egészségügyi pluszkiadások: 8000; adóváltozások: 3000; tandíj: 6000 forint. De leginkább talán az egészségügyi kiadások várható növekedését becsülöm alá. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy egy szűkülő szolgáltatási piacon jelentősen meg fog nőni a kiemelt intézményekben a hálapénz, s hogy a sorban állás sokakat kényszerít majd arra, hogy inkább pénzért hamarabb magánorvost keressenek meg. Lehetne persze azt mondani, hogy a nyugdíjasokat is beszámolva egy kicsit szebbek a számok, de szándékosan nem kalkulálok ezzel több ok miatt is. A társadalom jövője szempontjából ugyanis a tenni akaró és tudó, gyerekeket vállaló középrétegeket tekintem mérvadónak.
Ez a teljesség igénye nélkül felsorolt, alábecsült néhány fenti tétel önmagában mintegy húsz százalékkal csökkenti az átlag életszínvonalát. Szándékosan nem veszem figyelembe az inflációt meg nem haladó várható béremelkedéseket, mert azokat többszörösen elviszik az áfaemelésből és a drágulásból származó élelmiszer- és egyéb ruházati stb. cikkek, beszerzések. Hiszen egy 6 százalékos béremelés is csak 12 ezer forint pluszjövedelmet jelentene havonta, amit már egy két-három fős családban is felemészt az élelmiszerárak és egyéb termékek árának megugrása. Vagy spóroljanak a családok, és vegyék a rákkeltő olcsó étolajat, a műtejet vagy a romlott szlovák húst?
Ekkora életszínvonal-romlást nem köteles elviselni egy társadalom, ha nincsen háborús helyzet. Az életszínvonal romlása csak egy elsőre is szembetűnő, markáns, számszerűsíthető, drámai tény. A folyamat mögött még veszélyesebb, ma még nehezen számszerűsíthető tendenciák húzódnak meg.
A tandíj miatt csökken majd a felsőfokú oktatásban részt vevők nemzetközi összehasonlításban amúgy sem magas száma, a közszféra leépítése és a vállalatok megsanyargatása miatt drámaian nő a munkanélküliség, a csellengő, életcél nélküli emberek száma. Csökken a lakosság gyermekvállalási hajlandósága, újabb demográfiai mélyhullám fenyeget, amely több ezer milliárdos hiányt is megelőlegez az amúgy is deficites nyugdíjrendszerben a 2025–30-as évekre. Ez utóbbi tétel és szempont egyáltalán nem lebecsülendő, mert egyfelől a lakosság elöregedése miatt már állandósult a nyugdíjrendszer válsága, másfelől a 2012-ben első kifizetésre készülő, 1997 óta csak begyűjtő magánnyugdíjalapok is okozhatnak még kellemetlen meglepetéseket.
Az egészségügy jelenlegi átszervezése egyszerre vezet a lakosság egészségügyi állapotának romlásához és a fennmaradó szolgáltatások drágulásához. Ezt a másik drámai lépést nem szabadott volna időben összekötni az energiaárak kompenzálásával és az ingatlanadóval. Ha az energiaárakat mondjuk 2006 és 2009 között tesszük a helyére, akkor most legfeljebb a „mindenki fizessen hozzájárulást!” lehetett volna megvalósítani némi gyógyszerfelhasználás-racionalizálással. Utána, 2009–2012 között jöhetett volna a következő lépés, az ellátás területi és szerkezeti reformja. A lakosság egy adott időszakban nem bír el több terhet, sehol a világon ilyen drasztikusan, egyik napról a másikra nem próbálták megreformálni az egészségügyet. Nem véletlenül.
A 2009-ig tervezett évi 700-800 milliárd forintnyi megszorításokat nyugodtan át lehetett volna ütemezni egy 2012-ig tartó, évi 300 milliárdos megszorítási tervvé, ráadásul ebben az esetben nem kellene a vállalati terheket sem annyira növelni. Így megmaradna a lehetősége annak, hogy helyes gazdaságpolitikával a vállalati szféra nagyobb mértékben tudna hozzájárulni a terhek csökkentéséhez. De nem tesszük.
Amit sokat hangoztatnak, az mindig gyanús. Tény, hogy az Európai Uniótól pénz érkezik, és tény, hogy jó volna sok pénzt kapni. De milyen áron és mennyit kaphatunk, és vajon tényleg nem kapjuk meg ezeket a pénzeket, ha nem ilyen drasztikusan vonunk el a lakosságtól? Az EU-nak előbb-utóbb be kell látnia, hogy nem kényszerítheti egyetlen tagját sem arra, hogy saját nemzete ellen ilyen drámai megszorításokat hozzon. Ezekhez nem kötheti hosszabb távon a segélyezést, a lehívható pénzeket. Az ilyen megszorítások (nem csak Magyarországon várható) súlyos társadalmi elégedetlenséget és instabilitást váltanak ki az érintett országokban, és ezáltal az egész unióban is. Semmitől nem félhet jobban az Európai Unió, mint attól, hogy valahol elpattanjon a húr, hogy beinduljon a bomlás, amire amúgy is spekulálnak nem is jelentéktelen erők az EU-ban is. Az unió egyetlen dolgot tehet: saját biztonsága érdekében is nagyobb mértékben veszi figyelembe az egyes országok teherbíró képességét, és ez alapján állapítja meg a felzárkóztatási programját. Magyarország ketyegő bomba lehet számára, ha nem változtat politikáján.
Nem vitás, hogy ha meglenne a saját erő, és ehhez megkapnánk az EU-s pénzeket, akkor hamarabb és több tőke jönne be az országba. De mennyit ér ez meg nekünk? Megér-e annyit, hogy egy generáció egészsége és élete rámenjen? Nem az emberi élet a legnagyobb értékünk? Nem azért van a politika is, hogy az emberek érdekeit, boldogulását szolgálja? Kiknek építünk mi rohamtempóban autópályákat, logisztikai központokat stb.? Az elöregedő, előre jelezhetően várható 4,5 millió nyugdíjasnak, egymillió munkanélkülinek, majd fogyasztásra képtelen, elszegényedett nemzetnek? Minek? Nem ér rá minden lassabban, csak hogy tudjon élni ez a generáció is?
Egyáltalán honnan lesz a költségvetésnek és a lepusztított vállalati szférának saját ereje, hogy pályázzon az uniós fejlesztési pénzekre? Ki a fenének kell sok száz milliárdért gáztározó? Olyan helyzet nem lehet, hogy az EU és Oroszország ne tudjon megegyezni a gázszállításban, ha meg mégis adódik ilyen, akkor már akkora a baj, hogy mit számít az, hogy két hónappal tovább van gáz vagy nincsen? Minek most foglalkozni a kormányzati negyed áthelyezésével, amikor éppen likviditási gondja van az országnak, és ez a projekt éppen most minimum százmilliárd forinttal a likviditást rontaná?
Ha egy családban már arra sincsen pénz, hogy a törlesztőrészleteket fizessék, akkor majd vesz egy drága mosógépet a család, mert mondjuk az takarékosabb? A kormányzati negyed kérdése is ráérne 2012 után, amikor esetleg jobb lesz az ország pénzügyi helyzete. De itthon és az EU-ban a jelek szerint még a régi szelek fújnak. Hol hát akkor a hivatkozási alap? Vagy csak úgy játszadozunk tízmillió ember sorsával? Az EU-val meg lehet és meg kell egyezni arról, hogy Magyarország hogyan és mennyi pénzhez tud hozzájutni a felzárkóztatáshoz úgy, hogy közben tekintettel vagyunk a lakosság teherviselő képességére és az élet minimális méltóságára. Mert úgy nem kell egy fillér sem és talán az EU sem, ha ennek ára egy nemzedék katasztrófája. Ha az EU fejlett tagállamainak elnézi az egy-két százalékos hiánytúllépést, akkor miért ne lehetne megértő a most csatlakozott, lényegesen szegényebb országok helyzete iránt?
Senkit ne tévesszen meg a sokak által hangoztatott 8000 milliárd forint, amit az EU-tól remélnénk sok év alatt optimális esetben. Ebbe egyrészt bele kell számolnunk saját befizetéseinket is, másrészt egy gazdaságellenes szabályozó környezetben még az egész összeg nyom nélküli elköltése is gyerekjáték az állam, illetve annak holdudvara és a vállalkozások számára. Itt nem is az a kérdés, hogy a jelenlegi kormány, tiszteletben tartva az önkormányzati eredményeket, részben fideszesíti-e a várható EU-s pénzeket, hanem az, hogy egy elszegényedő, leépülő, életkedvében megroggyant országban lehet-e pénzzel egyáltalán a felemelkedés felé elindulni, vagy csak pár száz vállalkozó tömi meg a zsebét, hogy ne ők legyenek már a sereghajtók az európai milliárdosok listáján.
A lakossági hitelállomány rekordot ért el a harmadik negyedévben. A társadalom nagy része fel sem tudja fogni még, hogy mire akarja a kormányzat kényszeríteni. Mert az emberek egyszerűen nem akarják elhinni, hogy majd 2008-tól 15-20 ezer forintot fizethetnek havonta a keserves munkával megszerzett ingatlanjuk után pluszban. Mit akar a kormány? Hogy egyik napról a másikra emberek százezrei fizetésképtelenné váljanak és csődöt jelentsenek? Hogy családok ezrei kerüljenek az utcára, nyomortelepekre, hogy az öngyilkosok száma még tovább emelkedjen (lásd Hajdúbét)? Miért nem lehet az ingatlanadót ötéves részletekben bevezetni és a jövedelmeket is figyelembe venni? Ki sürget, kinek az érdeke ez az eszement tempó és szakszerűtlenség? Meddig köteles és/vagy jogszerű, hogy egy nép eltűrje, hogy ezt tegyék vele?
Lassítani kellene és átgondolni mindent, míg nem késő. A magánszemélyek, ameddig lehet, abban lesznek érdekeltek, mert rá is kényszerülnek, hogy még jobban eltitkolják amúgy is fogyó jövedelmüket. A cégek pedig vagy ugyanezt teszik, vagy bezárnak. Márpedig bevétele a költségvetésnek ilyen-olyan formában csak ezektől lehet. Lassan burleszkbe illő, ahogy évente 10-15 ponton változik az adótörvény: elvonnak, majd ugyanazt kompenzálják stb. Ez is jól mutatja, hogy nincsen hosszú távú, de még csak éves távlatú gazdaságpolitika sem, nincsenek elvek, nincsen kiszámíthatóság. Most elbocsátunk a közszférából, elbocsátanak és leépülnek a vállalatok, működésképtelenné tesszük az egészségügyet, hogy ezután pénzt vegyünk fel és költsünk a munkaerő elhelyezésére, a vállalatok feljavítására és az egészségügy működőképessé tételére. Hogyan van ez?
A kormány végzetes tévedés áldozata.

A szerző üzletember, elemző,
1990-ben az MDF kampányfőnöke