Pótcselekvés a vizitdíj bevezetése

Augusztus 25-én jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain Vizitdíj, ágydíj és a táppénz-biztosítási díj című írásom, amelyben arra hívtam fel a figyelmet, hogy amíg a kilátásba helyezett egészségügyi reform nem rendezi megnyugtatóan az Országos Egészségbiztosítási Pénztárhoz (OEP) be nem folyó egészségügyi járulékok ügyét, magyarul: amíg 3,5 millió állampolgár fizeti csak az egészségügyi járadékot, addig nem vizitdíjat, ágydíjat, táppénz-biztosítási díjat kellene bevezetni, hanem az Országos Egészségbiztosítási Pénztárba be nem folyó járulékokat kellene behajtani. Az úgynevezett potyázók számát a Zöld könyv félmillióra becsüli, de még akkor sem tudjuk, hogy a fennmaradó hatmillió magyar állampolgár után kinek kellene járulékot fizetnie. Természetesen az eltartottak, rászorulók, hajléktalanok járulékát szolidaritásból vállalnia kell mindnyájunknak, a társadalomnak, de még azt sem tudjuk, kik azok, hányan is vannak. Megírtam azt is, hogy a nyugdíjasok után az országos nyugdíjpénztár 1998 óta nem fizet járulékot. Újabban Bokros Lajos volt pénzügyminisztertől hallottuk, hogy bizony a nyugdíjasoknak is fizetniük kellene egészségbiztosítási járulékot, amit azért tartok igazságtalannak, mert a nyugdíjasok aktív korukban befizették azt, abban a tudatban, hogy ez biztosítja részükre nyugdíjaséveikre a megfelelő egészségügyi ellátást.
Azt, hogy ez nem lesz elegendő, még akkor sem, ha ezt az összeget megfelelően kamatoztatná a nyugdíjpénztár, tudtuk húsz évvel ezelőtt is, de sok mindent lehetett volna tenni azért, hogy legalább majdnem elegendő legyen. Most ezt a terhet a nyugdíjasokra hárítani rendkívül igazságtalan lenne, és nagy részüknek elviselhetetlen terhet jelentene. Szóval a reform nem tisztázza továbbra sem az állami társadalombiztosítás forrását, miközben már több-biztosítós rendszerről beszél. E biztosítók vajon hogy fognak forráshoz jutni? – tehető fel a kérdés, amelyre jó lenne, ha mielőbb választ kapnánk.
A hiányzó társadalombiztosítási pénzek ügyében két hónap alatt még annyi sem történt, hogy megtudtuk volna, ki az a hatmillió állampolgár, akinek a járuléka hiányzik, s ez a hiány hogyan pótolható. A vizitdíjról és az ágydíjról azonban már döntés született. Vegyük számba, hogy ennek milyen buktatói lehetnek, még ha a vizitdíj-elszámolás, -könyvelés költségeiről nem szeretnék is írni. Nálunk úgy szól a tervezet, hogy ha beutalóval érkezik a beteg, 300 forintot fizet a szakorvosi vizsgálatért, ha beutaló nélkül, akkor 600 forintot. Mindenki tudja, hogy vannak olyan szakterületek, amelyeknek az orvosaihoz háziorvosi beutaló nélkül fordulhat a beteg (például nőgyógyászhoz), másokhoz csak beutalóval (például reumatológushoz). Nem hallottam arról, hogy ezt a rendszert megváltoztatnák. Így az első esetben a beteg a szakorvosi vizsgálatért 300 forintot fizetne, míg a második esetben kétszer 300-at, hisz először a háziorvoshoz fordulásért kellene 300-at fizetnie, majd a háziorvosi beutalóval a szakorvoshoz megy, s újabb 300 forintot fizet. Így aztán érdemesebbnek látszik a beteg részére, hogy ne forduljon háziorvosához, hanem egyenesen a szakorvoshoz, hisz így sem fizet többet, de időt takarít meg. Rosszul teszi persze a beteg, ha így tesz, hisz a háziorvos fontos szűrő, „kapuőr” szerepe kimarad, de félek, hogy a beteg sok esetben nem fogja ezt figyelembe venni. Nem világos, hogy is lesz tovább: ha a szakorvos küldi újabb konzíliumba, mondjuk a röntgenbe vagy a reumatológus ortopéd szakorvoshoz, ideggyógyászhoz, majd persze vissza is kéri a beteget az eredménnyel, még ellenőrizni is szeretné a kezelés eredményét. Ez mind külön-külön 300 forint lesz? És ha a beteget például hetente két alkalommal óhajtom látni, mert az állapota indokolja, nem fogja a beteg azt mondani: dehogy megyek! Ennyi pénzt nem tudok kiadni! Nos, az előbbi példát véve ez újabb négyszer 300 forint. Ha a betegnek több betegsége van, több szakorvoshoz kell járnia, sőt esetleg ebben az évben kórházba is be kell feküdnie, s ez bizony elég tetemes kiadás.
Hallottam olyat is, hogy a receptért orvoshoz fordulás nem számít majd be a vizitdíjba, mert a receptet a nővér írja. Van ilyen a világon, például Nagy-Britanniában, ahol magasan kvalifikált nővér ellenőrizheti a krónikus beteget, sőt ha nincs szükség gyógyszerváltoztatásra, fel is írhatja a gyógyszert. De hol vagyunk mi ettől? A receptfelírás ugyanis nem egyszerű, mechanikus feladat; látnia kell a beteget az orvosnak, s legalább egy kérdést fel kell tennie: „Hogy van, kedves uram/ asszonyom?”, amire bizony gyakran fontos és hasznos választ kapunk.
Azt is hallottuk, a vizitdíj majd a megfelelő egészségügyi intézménynél marad. Félő, hogy a szakmák között verseny alakul ki a beteg vizitdíjaiért, ami szintén nem szülne jó vért. Azt is hallottam azonban, hogy a vizitdíj az intézménynél marad ugyan, de az OEP-finanszírozás ugyanannyival csökken. Sok a felröppentett hír. Várjuk, melyik lesz igaz végül.
Megszavazta az Országgyűlés a patikaliberalizációs törvényt is. Ennek csak egy részletével foglalkoznék. A Csont és Ízület Évtizede 2000–2010 nemzeti koordinátoraként levélben hívtam fel dr. Molnár Lajos miniszter úr figyelmét, hogy a recept nélkül kapható fájdalomcsillapítók szupermarketekben, benzinkutaknál árusításának milyen veszélyei vannak. A tárcától kaptam levélben választ, hogy aggályaimat, illetve javaslataimat megfogadják. Most nyilvánossá teszem, mitől is félek. Nos, nem tudjuk, kötelezi-e majd az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat a benzinkutakat, bevásárlóközpontokat, hogy minden fájdalomcsillapítót tartsanak lehetőleg jól látható helyen és tanulmányozható módon. Félek, hogy nem. Így megtörténhet, hogy a beteg jól ismert Algopyrinjét keresi, de csak Algoflexet talál helyette: Algo-Algo, gondolja, elviszi azt, és persze nem tudja, hogy az Algoflex egész más hatóanyagot tartalmaz, amire például allergiás lehet, vagy gyomorvérzést kaphat tőle.
Az Egyesült Államokban a szabadon kapható fájdalomcsillapítók nagyon sokszor okoznak súlyos vesekárosodást. Ez a probléma eddig nálunk nem merült fel. Lehet, hogy ezután ezzel is szembe kell néznünk? Megint csak azt írhatom cikkem végére, hogy az orvosnak fel kell világosítania betegét betegsége és kezelése várható hatásairól, hogy dönteni tudjon, ezt társadalmi méretekben, a még nem betegek számára is megtesszük a bevezetendő megszorító és reformintézkedések esetében. Ha a kormányzat nem konzultál a szakmával, a szakmának kell felkészítenie a társadalmat. Szakmai ügyekben nincs jobb- és baloldal.
Sajnos az új törvényekkel az a baj, hogy nincsenek kellően végiggondolva, megvitatva. Egészségügyi reformot sem lehet feldobott ötletekből, rögeszmékből, rögeszmecserével sebtiben kidolgozni, s megpróbálni azt keresztülerőszakolni. Ennek két kimenetele lehetséges: vagy társadalmi ellenállásba ütközik, s még a jó reformlépések is végrehajthatatlanok lesznek, mint az a Horn-kormány alatt a kis, szakmailag sem hatékonyan működő kórházak bezárási kísérletével történt. A másik lehetséges kimenetel, hogy a ki nem érlelt, végig nem gondolt változtatást keresztülerőszakolva, az nem megoldást hoz, hanem újabb és újabb problémákat okoz, mint ahogy a jelenlegi finanszírozási rendszer. Lehet, hogy az egészségügy reformját mégis hozzáértőkre kellene bízni?

A szerző reumatológus, az MTA doktora,
a Csont és Ízület Évtizede 2000–2010 hazai koordinátora