A modern demokrácia alkonya?

Az első eset
Kofi Annan december 11-én a Missouri szövetségi államban lévő Independence-ben, a Harry Truman elnökről elnevezett könyvtárban tartott beszédében búcsúzott az ENSZ-főtitkári posztjától. Érezhetően „kiadta” magából mindazt, amit a világszervezet vezetőjeként kockázatok nélkül ilyen leplezetlenül nemigen mondhatott el, hiszen – egyebek között –, az Egyesült Államok fizeti az ENSZ költségeinek tetemes részét.
Annan – aki három éven át ellenezte Bush elnök illegális iraki háborúját – „hadihajója” fedélzetének minden ágyújával lőtt arra a – mint hangsúlyozták beszédének elsősorban angolszász elemzői – neokonzervatív ideológiára, ami az amerikai elnök egyoldalú külpolitikáját jellemezte. Főként azt támadta, hogy Amerika az emberi jogok terén korábbi vezető szerepét a „terror elleni háború” módszerei miatt feladta. Azzal is vádolta a Fehér Házat, hogy saját ideáljait áldozza fel ezzel, ami „külföldi barátait természetesen felkavarja és öszszezavarja”. A főtitkártól ugyanakkor nem lehet elvitatni, hogy kritikus hangja korábban is erősen ingerelte az amerikai adminisztrációt. Legutoljára akkor, amikor kijelentette: sok iraki véleménye szerint Szaddám Huszein idején jobban éltek, mint ma, vagyis az amerikai invázióval megteremtetett „demokrácia” idején.
Annan kijelentése Amerika „összezavart” külföldi barátairól megér egy kitérőt. Ezek száma ugyanis George W. Bush elnöksége óta világszerte látványosan – és Amerika számára nem veszélytelenül – csökkent. Magyarországon nem egészen ez a helyzet. Az Egyesült Államok itteni támogatóit Amerika emberjogi politikájának feladása a jelek szerint egyáltalában nem zavarja, és Washington iránti hűségükben sem ez, sem bármilyen, akár a legelőreláthatatlanabb esemény nem zavarja meg. Itt elsősorban a neoliberális/neokonzervatív ideológiához igazodó kormánykoalícióról és annak holdudvaráról van szó, valamint a jobboldal maroknyi, de pozíciójánál fogva hangos csoportjáról, amely periodikusan tesz hűségesküt a neokonzervatív amerikai politika mellett, arra sem figyelve, hogy egy vészes gyorsasággal süllyedő hajó tatjához kötnék a magyar politikát és a nemzeti érdekeket.
A kormánynak természetesen különösen hasznos Amerika szelektív figyelme az emberi jogokra. Hiszen elérkeztünk ahhoz az 1990-es fordulat előtt nem is álmodott korszakhoz, amikor a világ jelenlegi, már nem sokáig egyetlen szuperhatalma pontosan olyan szelektíven alkalmazza a demokrácia koncepcióját és politikáját, amely a magyar jobboldali választók és a jobboldali sajtó körében elemi felháborodást okozott és okoz. Arról az Egyesült Államokról van szó, amelynek itteni képviselője a Szabadság téren néma maradt az Amerikában is a hidegháború egyik legnagyobb eseményeként ünnepelt magyar forradalom ötvenedik évfordulóján a békés tüntetők ellen bevetett brutális rendőrterror láttán, beleértve szemek kilövését, várandós anyák és nyugdíjasok kardlapozását, papok és egy országgyűlési képviselő brutális megverését. Ugyanakkor arról az amerikai kormányról van szó, amelynek egy korábbi budapesti képviselője még az Orbán-kormány idején a legalantasabb politikai indokokból rángatta elő a jobbközép kormány ellen az antiszemitizmus hazug vádját. Miközben – ezt már Huntingtonnak a civilizációk összecsapásáról megjelent könyve óta kiskorúak is tudják – világméretű kulturális és ideológiai harc folyik a Nyugat és a muzulmán Kelet között. Sokak szerint pontosan az Egyesült Államok egyoldalú közel-keleti politikája miatt.
Ami az eszmék összecsapását illeti, kérdés, hogy miként léphet a nyugati világ és így a demokrácia, valamint a szabadságjogok bajnokaként az az Amerika, amelynek iraki inváziója eredményeként 655 000 ember vesztette életét erőszakos halállal úgy, hogy ők ma is élnének, ha Irakot nem rohanják le hamis indokokkal. Azt követően persze, hogy a Washington által az Irak ellen erőltetett ENSZ-szankcióknak hatszázezer gyermek esett áldozatul („megérte” – nyilatkozta erről Albright volt amerikai külügyminiszter asszony). Nem is szólva az országból főleg a szomszédos Szíriába elmenekülő milliókról, akikről a BBC világszolgálata december 11-én sugárzott megrázó dokumentumműsort.
A republikánusok a törvényhozási választásokon Irak miatt buktak. A neokonzervatívok iraki politikájának – és vele maguknak a neokonzervatívoknak – a kegyelemdöfést a napokban elkészült Baker–Hamilton-jelentés adta. Jellemző, hogy Baker volt amerikai külügyminiszter csapata több száz szakértővel konzultált jelentése elkészítésekor, de egyetlen neokonzervatívot sem kerestek meg.
Jellemző magára a neokonzervatív ideológia „őszinteségére”, azaz arra, hogy Amerika iraki megszállásának elsődleges célja állítólag a „demokrácia” importja volt a Közel-Kelet országaiba, a neokonzervatívokat leginkább támogató Washington Times című napilap december 12-i cikke. Ez, a Baker–Hamilton-jelentést támadva, azt az önleleplező sort is megengedte magának, hogy ma a legjobb megoldás Bagdadban – szaúdi mintára – egy Amerika-barát diktatúra lenne.
Ez lenne vajon a Nyugat felsőbbrendűsége az eszmék harcában? És – újabb kérdés, ismét hazai tájakra evezve – vajon miként védekezhetne a mai Magyarország a demokráciáról és a szabadságjogokról a mozlim világgal rendezett képzeletbeli vitán akkor, amikor az ellenfélnek csupán azt a kérdést kellene feltennie, vajon milyen demokrácia az, amelyben azonnal bűnvádi eljárást indítanak történelmi maskarákba bújó emberek ellen, de a tömegre gumilövedékkel célzottan lövő, örök rokkantságot és látásvesztést okozó rendőrök büntetlenek maradnak, parancskiadóikkal együtt?
A második eset
Talán vannak, akik emlékeznek arra, hogy milyen vehemensen támadta a balliberális sajtó – beleértve a világsajtót is – Szingapúr jobboldali, tekintélyuralmi rendszerét, amiért ott nincs demokrácia. Amely támadás akkor érte el crescendóját, amikor az ottani bíróság egy ott dolgozó romániai–amerikai házaspár gyermekét botütésekre ítélte, amiért vandál módon mázolt össze autókat. Régi idők mozija.
Ma már senki nem támadja Szingapúrt. Holott ott a demokrácia és a szabadságjogok terén semmi nem változott. Sőt: jóval keményebb dolgok történnek. Mint a múlt hónap vége felé, amikor egy ottani bíróság Csi Szun Küant, a Szingapúri Demokratikus Párt főtitkárát öt hét börtönre ítélte, amiért a kormány engedélye nélkül tartott májusban kampánybeszédet (amikor a folyamatosan uralmon lévő Népi Akciópárt a 84 parlamenti helyből 82-őt szerzett meg). Csit és pártját csődeljárás alá vonták, mert nem volt miből kifizetniük azt a 322 000 amerikai dollárnak megfelelő bírságot, amelyet kiszabtak rá és pártjára, amiért Li Kuan Jú és Go Csok Tong volt miniszterelnököt rágalmazták.
A világsajtó és a helyi balliberális sajtó ugyanilyen néma maradt, amikor egyébként a földkerekség gazdaságilag legsikeresebb államában két évvel ezelőtt a Li család a brit Economist folyóiratot sikeresen 230 000 amerikai dollár összegre perelte egy szingapúri bíróságon, ugyancsak rágalmazás miatt. Akik nem emlékeznek rá: a világsajtó évekkel ezelőtt tele volt elítélő cikkekkel, amikor Li Kuan Jú a Dow Jones kiadó tulajdonában lévő Far Eastern Economic Review hetilap, az ázsiai Wall Street Journal, valamint az International Herald Tribune napilapok ellen járt el drasztikus példányszám-csökkentéssel, amiért Li rágalmazására adott válaszát nem akarták teljes terjedelemben kinyomtatni. (E hatalmas lapbirodalmak mindegyike egyébként kapitulált a 3,2 milliós városállam vezetőjének követelése előtt.)
Hogy mi változott azóta, amióta Szingapúrt az utóbbi években egyetlen szó bírálat nem éri? Anynyi, hogy az – a tőle megszokott roppant racionális, az érzelmeket teljesen kizáró, csak és kizárólag a szingapúri érdekek alapján hozott döntés eredményeként – csatlakozott az Egyesült Államok által meghirdetett „terror elleni háborúhoz”, miközben polgárait nem küldte a frontvonalba.
A harmadik eset
Jimmy Carter december 8-án cikket jelentetett meg a Los Angeles Timesban, amely világszerte olyan feltűnést keltett, hogy az utánközlésre csak kivételes esetekben hajlamos brit Guardian december 12-én közölte azt rövidített formában. Ha Amerikának volt vezetője, akit mély meggyőződéséből fakadóan az emberi jogok vezéreltek, az James Carter volt, az Egyesült Államok 39. elnöke. Írásának témája a Palesztina: béke, nem apartheid címen most megjelent könyve volt, amely a Carter Központ helyszíni monitoring tevékenységéből levont tapasztalataira alapul. Carter ezt írta az izraeli–palesztin valóságról: „Az elmúlt harminc évben személyesen azt tapasztaltam, hogy a tények bármilyen szabad és kiegyensúlyozott vitáját súlyosan korlátozzák. Az izraeli kormány bármilyen politikájának bírálatával szembeni húzódozás oka az Amerikai–Izrael Politikai Akcióbizottság rendkívüli lobbitevékenysége és bármiféle jelentős, ellentétes hangok hiánya.” Carter szerint „Csaknem politikai öngyilkossággal egyenértékű, ha a kongreszszus tagjai kiegyensúlyozott álláspontot foglalnak el Izrael és Palesztina vitájában; ha azt javasolják, hogy Izrael tartsa be a nemzetközi törvényeket vagy ha szót emelnek a palesztinok igazságának vagy emberi jogainak védelmében”. Carter megdöbbentőnek találja, hogy az amerikai sajtó e kérdésekről hallgat, noha a palesztinokat „jobban elnyomják, mint a feketéket Dél-Afrikában az apartheid idején”.
Az eszmék harcára visszatérve: vajon milyen válasz adható azon muzulmánoknak, akik megkérdőjelezik az Egyesült Államok és Izrael demokratikus rendjét, valamint a szabadságjogok őszinte tiszteletét? Arról az Egyesült Államokról is szó van, amely éppen aktuális ellenségei szemében – legyen az a minszki vagy a moszkvai kormány, vagy a magyar jobboldali politikai pártok, illetve kormányok – a szálkát meglátja, de hallgat egy gyerekeket rendszeresen távvezérelt rakétákkal, bombákkal vagy páncélzat mögé bújt katonák golyóival meggyilkoló, őket börtönben is tartó országról, amely északi szomszédját, Libanont hol bombázza, hol elfoglalja. És arról, amely hallgat egy másik stratégiai szövetségese, Szaúd-Arábia azon „szépséghibájáról”, hogy ott az emberi jogok ismeretlen fogalmak. Jefferson és Washington Amerikájának a demokrácia szent ügye egyre olcsóbb ürüggyé válik politikai céljai elérésében és a belső rend biztosításában.
E folyamat igazán látványosan 2001. szeptember 11-e után vett lendületet, amióta az amerikai sajtó – a Határok Nélküli Tudósítók globális szabadságskáláján – lecsúszott az 53. helyre. Közben pedig létrejött az amerikai polgárokat figyelő belbiztonsági minisztérium; az Amerikába utazó külföldieket árgus szemekkel figyelik és gyűjtenek róluk adatokat, vagy pedig legtöbbször minden alap nélkül gyanúsítottakat kínoznak meg vagy adnak ki bérkínzásra.
A megkezdődött jövő
Se szeri, se száma azon könyveknek, amelyek az elmúlt években megjövendölték az amerikai birodalom bukását. Köztük az elsőt Paul Kennedy, a Yale Egyetem történésze írta, akinek tézise egy mondatban összefoglalva az volt, hogy az Egyesült Államok „birodalmi túlnyújtózkodása” miatt omlik majd össze. Az, hogy ez a jövendölés előttünk játszódik le, az az élesebb szeműek számára nem kétséges. A totális kudarcot vallott iraki háborúból (amelynek egyik mögöttes szándéka az volt, hogy a Közel-Keletet Amerika a saját képére alakítsa át), kiutat kereső, már idézett Baker–Hamilton-jelentésnek a lényegét így foglalta össze a tudósítók legjobbikának tartott Robert Fisk lapjában, a brit Independentben: „A Római Birodalom szétesőben van… A légiók nem tudják akaratukat Mezopotámiára kényszeríteni.” Fisk ítélete nemcsak az Eufrátész és a Tigris vidékére, hanem az egész Közel-Keletre érvényes: ott, ahol amerikai sürgetésre demokratikus választásokat tartottak – a kegyetlen megszállás ellenére is példásan megrendezett palesztin voksolás vagy az egyiptomi választás a példa –, olyan eredmények születtek, amelyeket Washington, elveit feladva, félresöpört. A Palesztinában győztes Hamászt éppen úgy meg akarja buktatni, mint ahogyan saját hátsó udvarában a már ki tudja, hányadik alkalommal demokratikusan megválasztott Hugo Chávez venezuelai elnök ellen megkísérelt puccsban is nyakig benne volt.
Amerika közel-keleti kivonulás előtt áll. Az arab világban elfogult politikája miatt világszerte tekintélye a nadírján áll. De világpolitikai hatalmának csökkenésével együtt az Egyesült Államok pénzügyi hatalma is hanyatlóban van a Kelet, elsősorban Kína, Oroszország és részben India emelkedésével egyidejűleg.
Henry Paulson amerikai pénzügyminiszter szuper tisztviselői csapatával ma, december 14-én érkezik Pekingbe. Mondhatnánk, levett kalappal: a gigantikus költségvetési hiánnyal küszködő Amerika pénzügyi előőrse egy olyan fővárosba utazik, amelynek a Nemzetközi Valutaalap előrejelzése szerint 2002–2007 között a kereskedelmi többlete 700 milliárd dollár lesz. Amit – tegyük hozzá – egyébként eltörpít az olajexportáló országok ugyanezen időszak alatt felhalmozott 1,7 billió dollár többlete. Azon olajexportálókról van szó, amelyek áraikat egyre inkább a dollárról más valutákban jegyzik, ami a dollár értékének lejtmenetéhez vezet.
Minden jel arra mutat, hogy a világ váratlan sebességgel közelít a történelmileg szemvillanásnyi ideig tartó egypólusú berendezkedésből a többpólusú világrend eljöveteléig. Amerika egyre inkább érzi a szorítást és mind idegesebben viselkedik. Mint a kereskedelem terén. Addig, ameddig abban a helyzetben volt, hogy játszi könnyedséggel vásárolja fel a világot, a szinte korlátlan szabad kereskedelmet támogatta harcosan és agresszíven, olyan nevezetes megszorításokkal, mint például a saját farmerjeinek juttatott támogatás. Most azonban, amikor már a kínaiak, a közel-keleti monarchiák és az oroszok is vásárlóként jelennek meg az amerikai piacokon dollár tízmilliárdokkal, Washington egyre másra „nemzetbiztonsági” okokra hivatkozva utasítja el az eddig vallott szabad kereskedelmi elveket, vagyis azt, hogy óriáscégei külföldi kézre kerüljenek.
Ugyanakkor a történelem fintora, hogy kiderült: a „tömegeket” a demokrácia jóval kevésbé érdekli, mint a gazdasági prosperitás, a biztonság, egészségük, családjuk, a közösséghez tartozás, a vallás vagy a nacionalizmus (a fontossági sorrend országonként változik). Keleten és Nyugaton egyaránt. Európában is terjed a gazdasági patriotizmus, a rendpártiság és a bevándorlásellenesség, a liberális dogmák – beleértve a multikulturalizmust – pedig aszalódnak.
De ma már ez sem számít, hiszen a neokonzervatív utóvédharc sokkal nagyobb veszélyekkel ijesztget bennünket. Az amerikai neokonzervatívok kéthavonta megjelenő folyóirata, a Foreign Policy legfrissebb száma címlapsztorijában már nem azt latolgatja, hogy Oszama bin Laden robbant-e atombombát, hanem azt, hogy mikor teszi azt. Újabb „ok” még százezer térfigyelő kamera elhelyezésére, a szabadságjogok további korlátozására. Csak éppen nem a bajok gyökerének orvoslására: a Nyugat katonai kivonulására a muzulmán térségből és az erőszakkal megszállt területek felszabadítására. A terrorizmus reakció volt, nem pedig a vákuumból létrejött gonosz. Elkövetői ezt váltig ismétlik. Netán érdemes lenne egyszer szavukon fogni őket – saját életünk érdekében.
Ha vannak országok, ahol a legjobb értelemben felfogott nemzeti érdekek szolgálatára, a globális gondolkodásra nem igazán hajlamosak, Magyarország ide sorolható. Siralmas látni, ahogyan például a neokonzervativizmus amerikai bukásának évadján a magyar jobboldalon egyesek az amerikai neokonzervativizmus botcsinálta híveként egy szavatosságát vesztett ideológia melletti tragikomikus hűségnyilatkozatokkal igyekeznek az amúgy is „barátaink” aktív asszisztálásával tökéletesen kiszolgáltatottá tett Magyarországot a cselédek országából a vesztes cselédek vesztes cselédjévé degradálni.