A kormány átnevelő tréningje

Országos átnevelő tréningeken veszünk részt mindannyian. Nézzünk néhányat közülük. Az SZDSZ vezetésére készülő Kóka János kijelenti, hogy a társadalmat rá kell szoktatni az öngondoskodásra. Mit jelent ez? Azt üzeni a társadalomnak, hogy egyedül vagytok, ne várjatok senkitől segítséget, támogatást. Mindenki egyénileg felelős mindenért; olyan, hogy közösség, társadalom és nemzet, tulajdonképpen nem is létezik. Mindenki viselkedjék úgy, mint egy egyéni vállalkozó, ha meg akar gyógyulni, vegye meg a szolgáltatást a piacon. Ha tanulni akar, az egyedül az ő magánügye, ezért kerítsen rá pénzt, tőkét, és fektesse be ezt a tőkét saját magába: vagyis vegyen oktatási terméket a piacon. Ezért kellett bevezetni például a vizitdíjat meg a dobozpénzt is. Nem azért, mert ennek gazdasági racionalitása van. Hogyan is lenne, hiszen többe fog kerülni az ezekkel kapcsolatos bürokrácia és a szükséges berendezések beszerzése, ráadásul tovább fognak nőni a várakozó sorok a rendelőkben és a patikákban.
Mindez nem számít. Ami számít, az az, hogy viselkedjen befektetőként az egyén, azaz fizessen valamennyit minden szolgáltatásért. Valószínűleg úgy gondolja Kóka János, hogy ezzel egyben sikerül a lakosság pénzügyek iránti érdeklődését is felkeltenie. Hiszen nemrégiben úgy fakadt ki, hogy a magyarok pénzügyi analfabéták. Ezt a pénzügyi logikát idézi az a kókai mondás is, amely szerint felnőtt már egy olyan új generáció, amely szomjazza a sikert, ezért harcolni, versenyezni is kell. Ez az üzenet egyrészt visszataszító, mert magában foglalja azt a társadalomnak küldött átnevelő célzatú üzenetet, hogy az életben csak egy dolog fontos: a pénzben, vagyonban mért siker. Másrészt erkölcstelen és hazug is. Hiszen jól tudjuk, hogy a csillagászati vagyonokat rövid idő alatt összeharácsolók nem kemény munkával, piaci versenyben helytállva szerezték, hanem egyszerű kapcsolatok révén. Vagyis úgy, hogy a megfelelő párt, megfelelő kör vagy család tagjai voltak, és mai is azok. Egyébként ezért nevetséges az az gyurcsányi fenyegetés is, amely szerint itt az ideje, hogy véget vessünk az uram-bátyám világnak.
A neoliberális átnevelés tökéletes példája az is, amikor Horváth Ágnes egészségügyi államtitkár az egészségügyről, mint szolgáltatási vállalkozásról vállalatvezetési szakszavakat használva beszél. Kedvenc mondása, hogy a kórházak működése szempontjából legfontosabb dolog az „optimális üzemméret” kialakítása. Vagyis nem a gyógyítás. Az átnevelésnek és egyben a lakosság cinikus lekezelésének jele az, amikor azt mondja, hogy igazán mindegy, hogy piros vagy kék színű bogyót vesz-e be valaki, ha a „hatóanyag ugyanaz”. Erre rímel az az egészségügyi minisztériumi szégyenletes reklám is, amely így szól: ne a mellékhatást, az árat nézze. Mert mit is jelent ez? Azt, hogy nem számít, ha a mellékhatások több egészségkárosodást okoznak, mint amennyi jót a hatóanyag, a lényeg az, hogy a kezelés ne kerüljön sokba. Vagyis nem a teljes gyógyulás a cél, hanem a költségmegtakarítás, akár további egészségromlás árán is.
A „Gondolkozz mindenről vállalkozóként, ha egészséges és tanult akarsz lenni, vedd meg ezeket a szolgáltatásokat” szélsőségesen neoliberális nézetrendszert úgy lehet jól eladni az embereknek, ha tökéletesen összekeverik értékrendjüket. Ha elérik azt, hogy már nem tudnak eligazodni abban, hogy mi a helyes és a helytelen, mi az igazi és mi az álságos. Ezért a tökéletesen vazallus balmédia segítségével folyik a lakosság erkölcsi, értékrendbeli átnevelése és megosztása. A miniszterelnök nyilatkozik, hogy a megszorítások és a reformok „visszatérést jelentenek a baloldali értékekhez”. De egyetlen riporter sem kérdezi meg tőle, mi köze van a megszorításoknak a baloldali értékekhez? A történelmi példákat tekintve a megszorítások alkalmazása legtöbbször ugyanis a szélsőjobboldali kormányok módszere. A chilei Pinochet tábornok pontosan azt tette, ami ma Magyarországon történik. Ennek a gazdaságpolitikának a lényege az átlagember víz alá nyomása, maradék kis pénzének, vagyonának elorozása, átjátszása egy szűk kör: a tőke, a nagy cégek, a bankok, a biztosítók és az általuk támogatott politikusi klán zsebébe. (A valódi baloldali értékek éppen a kisembert védik a tőkével szemben!) Továbbá az individualizmussal, a mindenki mindenki más farkasa elvvel, a pénz, mint legfontosabb sikermércével szemben az emberi szolidaritás, a közösség fontosságát hangsúlyozzák.
Nemcsak a valódi baloldali értékek mások, mint amit a magát baloldalinak nevező csapat gyakorlata mutat, de a valódi liberalizmus sem az, mint amit a magát liberálisnak nevező párt képvisel Magyarországon. Például a liberális piacgazdaság elveit folyamatosan sérti meg a kormány akkor, amikor a külföldi cégek adókedvezményeit fenntartja, miközben a hazai cégeket többletadókkal és terhekkel sújtja. A piaci verseny durva korlátozása az is, amikor állami megrendeléseket nem azok a cégek kapnak, amelyek a munkát a legjobb minőségben és a legolcsóbban tudják elvégezni, hanem azok, amelyek közel állnak az uralkodó politikusi körhöz. Vagy úgy, hogy ennek a körnek a vállalkozásai, vagy úgy, hogy pénzelik a politikusokat, illetve pártjukat. Jó példa erre a PPP-jelenség, vagyis az állami-magán összefonódással megvalósuló beruházások többsége. Ezért drágább nálunk az útépítés, és ezért kötelezhetik az egyetemeket olyan számítógépes programok megvásárlására, amelyek rosszul működnek és nagyon drágák, de biztosan extraüzletet jelentenek valakiknek, mégpedig olyat, amelyért nem kellett valódi piaci versenyben megküzdeni. Ugyanez a helyzet az orvosokra kényszerített vizitdíj-automatákkal és a gyógyszer-gazdaságossági számításokat végző programokkal is. Ezek megvásároltatása szűk üzleti érdekek által vezérelt, piacidegen eljárás, ami ellen egy magát liberálisnak nevező csapatnak tiltakoznia kellene. Ehelyett viszont egészségügyi reform köpenybe bujtatva, élen járnak ezek diktatórikus, a szakemberek és a társadalom ellenállását semmibe vevő bevezetésében.
Ami nálunk reform címszó alatt történik, az valójában rombolás. A reform ugyanis megújulást, fejlesztést, és nem szétverést, lezüllesztést és értékkivonást jelent. Ez is – a baloldali értékekhez hasonlóan – példa arra, hogy a szavak értelmét tudatosan kicsavarják, elbizonytalanítva, megzavarva ezzel az embereket. Mindez hozzájárul a társadalom szétzilálásához, megosztásához éppen úgy, mint az emberek szándékos egymás ellen fordítása. Erre példa a teljesen igazságtalan új gázár-támogatási rendszer, vagy az, ahogyan legutóbb a tudós társadalmat osztotta meg a hatalom. Diktatórikus módon, mindenféle érdemi egyeztetés nélkül, tíz százalékkal csökkentette az akadémiai doktorok tiszteletdíját, de nem nyúlt hozzá az akadémikusok tiszteletdíjához. Ennek a lépésnek természetesen semmilyen szakmai indoka nincs, de még anyagi sem, hiszen az így megtakarított összeg a költségvetés szempontjából nevetségesen kicsi. Viszont ezzel elérték azt, hogy a tudóstársadalom két rétege ferde szemmel néz egymásra, hiszen egyrészről a doktorok – joggal – igazságtalannak tartják, hogy ha tőlük elvesznek korábban megszerzett jogokat, akkor azt miért tarthatják meg az akadémikusok. Az utóbbiak pedig nyilvánvalóan tudják, hogy igazságtalanul kivételezett helyzetben hagyták őket, ezért magyarázatokat, önigazolásokat keresnek saját lelkiismeretük megnyugtatására.
A szélsőségesen neoliberális nézetek képviselői számára természetes, hogy a piaci torzulások, a kapcsolati gazdaság következtében szétszakad a társadalom: nő a szakadék a nagyon gazdagok és a nagyon szegények között, a középosztály pedig növekvő sebességgel csúszik lefelé az elszegényedés lejtőjén. De hogy az emberek ne értsenek ebből az egészből semmit, ne növekvő nyomorukra, hanem inkább megmaradt anyagi morzsáik megtartására figyeljenek, jól jön az amerikai terroristamánia magyar változata: a „szélsőjobboldali veszélyre” hivatkozás, ami miatt fenn lehet tartani az Országgyűlés körüli berlini falat, meggazdagodási vizsgálattal lehet fenyegetni a társadalmat, rászabadítva az emberekre az 500 fővel megerősített, az elnyomógépezet csavarjává vált APEH-et, és még korszerűbb verőeszközökkel lehet felszerelni a rendőrséget, amely már régen nem az állampolgárt őrzi és védi.
Miközben az ország egyre kevésbé demokratikus, és egyre inkább kapcsolati és nem piacgazdaság. A világ eközben elfut mellettünk. Máshol természetes, hogy a kormány elsőrendű feladatának tekinti az egészségügy és az oktatás megerősítését és támogatását, a kutatás-fejlesztésbe való beruházást. Végül is éppen ezektől a lépésektől várható az ország versenyképességének tartós javulása. A valóban demokratikus piacgazdaságokban nincs korrupció, és a kormányok a lakosság életszínvonalának és életminőségének javítását tartják legfontosabb feladatuknak. Máshol a kormány kíváncsi a társadalom véleményére, és nem csak saját szakmai holdudvarának egyébként jól ismert, az igényekhez igazodó véleményét kérdezi meg akkor, amikor valamilyen változtatást akar bevezetni. Ezért más országok (közöttük a volt szocialista országok többsége is) jobban működnek, az emberek jobban érzik magukat a bőrükben, nem elégedetlenek, nő a várható élettartamuk, és – nem véletlenül – javulnak az ország gazdasági eredményei is.
Hazánk minden gazdasági és társadalmi mutatója valamennyi elemzés szerint egyre siralmasabb képet mutat. Romlik a lakosság egészségi állapota, gyengül a társadalmi tőke, foszladozik a társadalom szövete. A gazdasági versenyképesség tekintetében a Világgazdasági Fórum legfrissebb tanulmánya szerint 2005-ről 2006-ra hat hellyel zuhantunk vissza.
Mi is történik egy céggel akkor, amikor, a rossz vezetés következtében csődhelyzetbe kerül? Az történik, hogy a cég értéke zuhan, ezért jöhetnek a felvásárlók, és nagyon olcsón széthordhatják, felvásárolhatják a megmaradt értékeket. Persze van egy másik megoldás is: tiszta vizet önteni a pohárba, elszámoltatni és felelősségre vonni a vezetést a hibás döntések, a pocsékolás és az értékrend szétverése miatt. Majd új vezetéssel rendbe hozni a céget.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár