Gyurcsány és a kiegyezés szelleme

Bizony, nemcsak e sorok írója, hanem a parlament sajtópáholyának többi szakértője is mosolyogva kapta fel fejét Gyurcsány Ferenc múlt heti évértékelőjének első perceiben, amikor – a rendszerváltozás és parlamentarizmus melletti hittevése után – a miniszterelnök a XIX. század legnagyobb államférfijainak reformjához hasonlította kormányának tevékenységét. A kormányfőnek igaza van abban, hogy Kossuth, Eötvös, Deák világos példát mutatnak, és erőt is adnak a mai politikai cselekvéshez. Csakhogy Gyurcsány Ferencnek eddig talán nem volt elég ideje arra, hogy ne csak jól hangzó nevekként használja beszédéhez a reformkor és kiegyezés legnagyobbjait, hanem tanulmányozza is munkásságukat.
Mielőtt a hasonló és hasonlított összevetésének nekikezdenénk, mindjárt egy fontos erkölcsi premisszát ajánlanánk a miniszterelnöknek attól a Deák Ferenctől, aki egy életen át vallotta, téves a modernitásnak az a felfogása, hogy a politika és az erkölcs elkülönült kategóriák. Nos, tőle ajánlanánk a „Hazudni márpedig nem szabad!” parancsát, amelyet a haza bölcse a – nyilvánosságot tájékoztató és befolyásoló – sajtó törvényi szabályozásának vitájában javasolt egyetlen paragrafusnak.
Talán már ezen a ponton is befejezhetnénk a bizonyítását annak, hogy joggal nevette ki a kormányfőt – pártállásra való tekintet nélkül – az egész szakértői páholy, de mégis érdemes elidőzni az évértékelő beszéd e mondatainál. Hiszen Gyurcsány Ferenc tényleg beleélte magát a nagy államférfi szerepkörébe, magát ekként pozicionálva: „Szenvedély van bennem, (…) Hazafi vagyok, demokrata és reformer!” a nagy tettekhez pedig „Szenvedély, tehetség és erő” kell.
Valóban igazak ezek a gondolatok is. A szenvedélyességet senki nem vitatja el a miniszterelnöktől, ahogyan azt sem, hogy a politika világában leginkább ereje, személyes ambíciója és anyagi erő által jutott előre. Ám a tehetség megítélése nehezebb feladat. Ha a kormányfő nem az említett nagyságokat hozza fel mintaadójaként, ezt is könnyen elintézhetnénk azzal, hogy igen, a tehetsége is megvan, hiszen önmagában, hogy elérte a miniszterelnöki pozíciót, ezt kell feltételezze. Csakhogy felszínes és elégtelen ez az érv, ha nemzeti nagyjainkkal vetjük egybe. Talán érdemes lenne kikérnie a miniszterelnöknek a parlamenti könyvtárból Beksics Gusztáv A magyar doktrinerek című munkáját. Beksics írja – aki történész és a XIX. század nagy tudós-politikusainak jelentőségét mutatja be ebben a munkájában –, hogy nem ugyanaz a tehetség kell rendszerek lebontásához, mint rendszerek felépítéséhez. Ám rendszerek lebontása sem nélkülözheti a tehetséget, ugyanis ennek hiányában minden változtatás a társadalomban ellenállást fog kiváltani, ami biztos jele a rombolásnak. Ez a gondolatsor villant be e sorok írójának Beksicstől, amikor a miniszterelnök azt mondta: „A lebontás és az építés nagyon nehéz!” – különösen, ha a közjót szolgáló talentum hiányzik belőle.
Gyurcsány Ferenc, ha ismeri is Beksicset, biztos, hogy nem olvasta A magyar doktrinereket. Ahogyan az Eötvös József által beterjesztett és a képviselőház által elfogadott 1868. évi XXXVIII. törvénycikket a népiskolai közoktatás tárgyábant sem. Eötvös József ebben az évben az Akadémia közgyűlésén mondott beszédében igazi reformerként méltatta, hogy végre minden gyermek számára ingyenesen lesz elérhető a tudás. Nem tandíjreformról gondolkodott, hanem minden magyar és nem magyar gyermek számára ingyenesen elérhető anyanyelvi tudás intézményeinek a megreformálásáról. „Nyugodt légkörben zajlik az oktatás reformja” – mondta a miniszterelnök, miközben szülők ezrei rettegnek, hogy nemet kell mondaniuk gyermekük továbbtanulási szándékára a családi kassza reformkifosztása miatt. Eötvöst is többet kellene olvasni, miniszterelnök úr.
„Hazafias ez a program” – mondta, és megköszönte a türelmet a megszorítások iránt. De melyik türelmet? Hiszen nincs szektora a magyar társadalomnak, amelyik úgy érezné, hogy tehetséggel változtatnák meg helyzetét, hogy javulás áll be körülményeiben. A szenvedéllyel és erővel, de a közjót teremtő tehetség hiányában lehet a legnagyobb rombolást elvégezni.
Végül egy tipikus állogikus érvelést említenénk, amely az utóbbi időben rendre a miniszterelnöki retorika hasonlatai között van. A házfelújítás és a vele járó kellemetlenség ugyanolyan, mint a reform és a vele járó megszorítás, amely szintén kellemetlen, de a végén mindenki jóérzéssel hátradőlhet, és azt mondhatja: megérte. Csakhogy míg a házfelújítás pozitív eredményében bizonyos lehet az ember, addig a reformok jellegében és végkimeneteléről alkotott álláspontokban nincs közmegegyezés.
Méghozzá annyira nincs, hogy Orbán Viktor – mindeddig legmarkánsabb – évértékelő beszédében az elhibázott kormánypolitika és az eltűnt pénzek miatt új jelszót adott az „új többségnek”: „Fizessenek a hazugok”, a „húsevők”, „az új arisztokraták”.
– Jó, de hogyan? – kérdezheti a lelkes Fidesz-szavazó, miután kiheverte az Astoriánal ősszel szerzett bordatörését. Azt is megértette a Fidesz elnökének szavaiból, hogy ha négy év alatt tizenkettőt mentünk hátra Gyurcsány vezetésével, akkor minél több ideig van hatalmon a kormánya, annál több évünk megy rá a kilábalásra. – És akkor mit tegyünk? – kérdezheti egy másik Kossuth téri tüntető, aki még ma is minden nap kimenne meghallgatni a Fidesz száztizennyolcadik szónokát, amihez még októberben kérték a kitartását.
Az is világos, hogy van alternatívája a polgári oldalnak a jelenlegi talentum nélküliek lecserélésére, de ha ez 2010-ben lesz, akkor már huszonnégy évvel leszünk hátrább mai helyzetünkhöz képest, és akkor mi lesz?
– Igen, mi lesz? – kérdezheti az „új nemzedék”.
A politikai évadnyitó beszédek lementek, a szereplők ismertek, mondandójukat értjük, látjuk, hogy 2006-ban az erkölcsi vesztes győzött, az erkölcsi győztes meg vesztett a választásokon. Az első hiteltelen, a második tehetetlen. Az elemző pedig nem mondhat mást az évértékelő beszédek után, csak amit már többször is jelzett: csapdába került demokráciánk.

A szerző politológus