Nem republikánus, hanem amerikai

Ronald Reagan a reneszánszát éli. Politikusi pályafutása alatt inkább éles kritikákban volt része: felületesnek, szellemileg lustának, a bonyolult kérdéseket túlságosan leegyszerűsítőnek láttatták ellenfelei. Igaz, bírálói nagyrészt a politológusok és a történészek, valamint a liberális média képviselői közül kerültek ki. Az, hogy milyen hatásfokkal támadták, más kérdés: 1980-ban az 50 amerikai államból 45-ben megverte Jimmy Cartert, míg 1984-ben az amerikai történelemben az elektori szavazatokat tekintve a legnagyobb győzelmet aratta demokrata kihívója, Walter Mondale ellen. Ekkor 49 államban győzött, és a lehetséges 538 elektori szavazatból 525-öt szerzett meg. Mondale mindössze saját államában (Minnesota) és a fővárosban győzött; Washington hagyományosan a liberálisok erős bástyája: például az itt dolgozó több ezer médiamunkás nagyjából háromnegyede demokrata párti szimpatizáns. Az 1990-es években azonban megkezdődött kaliforniai kormányzóságának és elnökségének újraértékelése. Bill Clinton Fehér Házának zűrzavaros ügyei egyre kedvezőbb színben tüntették fel Reagan rendkívül tehetséges emberekből álló stábját és kabinetjét.
George W. Bush Reagan szellemi örökösének vallotta magát, elsősorban a 2000-es elnökválasztás során, annak érdekében, hogy minél nagyobb számban állítsa maga mögé egyrészt a konzervatív beállítottságú szavazókat, másrészt az ún. Reagan-demokratákat, akik az 1980-as években pártoltak át a republikánus táborba.
A korábbi másodvonalbeli hollywoodi színész, Ronald Reagan politikai pályája lényegében 1964-ben kezdett felfelé ívelni, amikor határozottan kiállt a konzervatív politikai elvekbe új életet lehelő Barry Goldwater republikánus párti elnökjelölt mellett. Igaz, Lyndon B. Johnson az utolsó New Deal-elnökként könnyű győzelmet aratott Goldwater felett, és tovább erősítette az állam szerepét gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Röviden: a jóléti államot terjesztette ki, például átfogó egészségügyi programokkal (Medicaid, Medicare), vagy az ún. pozitív diszkrimináció bevezetésével (amikor a különböző kisebbségekhez tartozók előnyt élveznek egyetemi és főiskolai felvételnél, illetve a munkahelyeken); azaz európai értelemben olyan szociáldemokrata politikát folytatott, amelyben az egyenlőség nagyobb hangsúlyt kapott az angolszász politikai rendszerekben inkább előnyben részesített szabadsággal szemben. Goldwater és Ronald Reagan ellenben mélyen hitt a személyes szabadság üdvözítő erejében, és az állami gondoskodással szemben az egyéni vállalkozást és felelősséget helyezték gazdasági és társadalmi filozófiájuk középpontjába.
Az 1964-ben országos ismertséget szerző Reagan első jelentős politikai győzelmét két évvel később Kaliforniában aratta, ahol a várakozásokkal ellentétben legyőzte a kormányzóválasztáson a hivatalban lévő demokrata kormányzót, Jerry Brownt. Reagan sikerét többek közt az tette lehetővé, hogy a kaliforniaiak elsősorban az emberre, s nem a pártra szavaztak, másodsorban Reagan a nép egyszerű fiaként állt a választók elé, harmadsorban határozottan kiállt az amerikai egyetemeken ekkor végigsöprő tüntetések, sőt zavargások ellen. A hatvanas évek második felére a választópolgárok közül egyre többnek lett elege a szinte állandósuló társadalmi zűrzavarból, a demokrata kormányzatok egymást követő társadalomépítési kísérleteiből és az egyre inkább kilátástalanná váló vietnami háborúból. A korábban bő három évtizedig szinte kizárólag liberális demokrata elnököket választó többség kezdett szétesni, s lassan alakot öltött az a konzervatív többség, amely 1968-tól napjainkig, Bill Clinton kivételével, konzervatív társadalmi és politikai beállítottságú politikusokat juttat a Fehér Házba.
Ronald Reagan ezt a konzervatív hullámot lovagolta meg, s ez emelte a legmagasabb közjogi méltóságba az Egyesült Államokban. A demokrata elnökök és demokrata többségű törvényhozások a jóléti állam felépítéséhez és működtetéséhez egyre magasabb adókat vetettek ki. Ronald Reagan egyik fő célja nyolcéves kaliforniai kormányzósága, valamint ugyancsak nyolcéves elnöksége alatt az adóterhek csökkentése volt. Az elképzelések közgazdasági alapját elsősorban a Milton Friedman nevével fémjelzett, neoliberálisnak nevezett irányzat adta. A neoliberálisok adópolitikáját az a gondolat motiválta, hogy az állam nem hatékony intézmény. A gazdaság jobban jár, ha a pénzt azoknál az embereknél hagyja, akik megdolgoztak érte (ezt az elvet a konzervatívok erkölcsi alapon is támogatták), mert így többet tudnak befektetni és több munkahelyet tudnak teremteni. Ennek az egyik következménye az, hogy kevesebb embernek kell munkanélküli-segélyt adni, s ezáltal az államra nehezedő terhek is csökkennek. Reagan azonban nem csupán a bevételi oldalt kívánta redukálni, hanem a kiadási oldalt is. Ez gyakorlatilag egyet jelentett a meglévő jóléti kiadások csökkentésével. Reagan több beszédében hozta fel elrettentő példaként a társadalombiztosítás első kedvezményezettjének, egy bizonyos Ida Fullernek az esetét, aki összesen 22 dollárt fizetett be a társadalombiztosítási alapba, de hosszú élete folyamán 20 994 dollárt vett fel ugyaninnen. (A konzervatívok közül többen piramisjátéknak tartják az egész társadalombiztosítási rendszert.) A jóléti kiadások megnyirbálásának viszont komoly politikai akadályai voltak: egyszerűen népszerűtlenek voltak sok ember számára. Így a republikánusok a jól felfogott politikai érdekeik miatt jobbára csak szóban követeltek (és követelnek) csökkentéseket ezen a téren.
A jóléti állam egyben nagy állam is, amelyet a konzervatívok elvi alapon utasítanak el. A modern konzervatív felfogás lényegében az államról vallott XIX. századi klasszikus liberális ideológia, amelyet a XX. században a magát mindvégig liberálisnak valló, de a modern konzervativizmus egyik atyjaként elkönyvelt Friedrich A. Hayek osztrák származású közgazdász alapozott meg. Érvelése szerint a nagy állam szükségszerűen szocializmushoz vezet, s ez az út a szolgaságba. Hayek munkái nagy hatást gyakoroltak az angolszász politikai gondolkodókra és közgazdászokra, s gyakorlatilag egy időben váltak napi politikai tényezőkké Reagan elnöksége alatt az Egyesült Államokban és Margaret Thatcher miniszterelnöksége idején az Egyesült Királyságban. Reagan és Thatcher szellemi öröksége, illetve a neoliberális eszmék ereje olyan erős, hogy gyakorlatilag mindegyik utánuk jövő amerikai elnök, valamint brit miniszterelnök tudatosan-tudatlanul hozzájuk nyúlt vissza.
Reagan mind kormányzóként, mind elnökként kompromisszumot kötött ebben a kérdésben: Kaliforniában 1967 és 1974 között több mint kétszeresére nőtt az állami költségvetés, s 1974-ben négyszer annyian részesültek jóléti támogatásban, mint nyolc évvel korábban. Elnökként ugyancsak felvizezte a választási kampányban hangoztatott neoliberális gazdaságpolitikát. Jelentős adócsökkentést hajtott végre, egyszerűsítette az adórendszert, több millió ember mentesült az adófizetési kötelezettség alól a legalacsonyabb jövedelműek közül, törölt bizonyos szövetségi jóléti kiadásokat (vagy áttolta azokat állami vagy helyi felelősség alá anélkül, hogy megfelelő pénzforrásokat biztosított volna részükre), ugyanakkor jelentősen növelte a védelmi kiadásokat. Reagan várakozásai nem teljes mértékben igazolódtak be. Ahogy a reagani forradalom elárulását magára az elnökre hárító David Stockman (Reagan első költségvetési igazgatója) megjegyezte: botorság azt hinni, hogy az adócsökkentés mindig, bármilyen körülmények között a termelékenység növelését, a munkahelyteremtést és a gazdasági növekedést eredményezi. Ronald Reagan gyengéi kiütköztek ezen a téren: egyrészt hiányos szakirányú ismeretei miatt nem látta át teljes mértékben az egyes gazdasági lépések hatásait, másrészt, ha szigorúak akarunk lenni vele szemben, erkölcstelenül az utódjaira hagyta gazdaságpolitikájának negatív következményeit, így a magas ikerdeficitet. Az Egyesült Államok államadóssága Reagan elnöksége (1981–1989) alatt megháromszorozódott, 908 milliárd dollárról közel 2,7 billió dollárra. Hozzátehetjük, hogy azért sem volt Reagannek tapasztalata a hosszabb távú pénzügyi tervezésben, mert Kaliforniában – számos más tagállamhoz hasonlóan – törvény követeli meg a költségvetési egyensúlyt minden pénzügyi évben. Ugyanakkor az Egyesült Államok jelentős kereskedelmi deficitet is felhalmozott ez alatt az időszak alatt (1989-ben 137 milliárd dollár) annak ellenére, hogy a szövetségi tartalékalappal (Federal Reserve) együttműködve az adminisztráció jelentősen gyengítette is a dollárt Reagan elnökségének második periódusában, hogy megkönnyítse az amerikai exportőrök külföldi piacra jutását.
Ronald Reagan annak ellenére, hogy gyakorlatilag szakszervezeti vezető volt utolsó filmszínészi éveiben (igaz, akkor még demokrata párti szavazó is volt Franklin D. Roosevelt csodálójaként), a gazdasági fellendülés egyik kerékkötőjének a szakszervezeteket tekintette. Politikailag ezt a nézetét erősítette az a tény, hogy a szervezett munkások és alkalmazottak szervezetei hagyományosan a Demokrata Párt legszilárdabb támogatói közé tartoznak. Így kétszeresen is elszánt volt Reagan arra, hogy kordába szorítsa a szakszervezeteket, hasonlóképpen, mint szellemi társa, Margaret Thatcher. Az elnök és a szakszervezetek között hamar kenyértörés következett, amikor 1981-ben a repülésirányítók, akik az amerikai viszonyokból kiindulva kulcsfontosságú szerepet töltenek be az ország életében, sztrájkba léptek. Reagan a kudarcba fulladt tárgyalásokra válaszul katonai repülésirányítókat irányított a polgári légi közlekedésbe, s ilyen módon letörte a sztrájkot. A repülőtársaságokat, számos más vállalkozáshoz hasonlóan, a korábbi években rendkívül sok szabállyal terhelték meg, amely csökkentette a versenyképességüket. Reagan elnöksége alatt számos törvényt fogadtak el az üzleti tevékenység deregulációja érdekében. Az eredmény vegyes képet mutat: egyrészt valóban nőtt a verseny a hasonló szolgáltatást kínáló vállalatok között, és ennek eredményeként csökkentek az általuk kínált szolgáltatásoknak az árai, másrészt viszont a dereguláció olyan rövid távú és kellően át nem gondolt üzletpolitikákat is eredményezett, amelyek – többek közt éppen Kaliforniában – időnként súlyos hiányokhoz vezettek, például az energiaszolgáltatás terén.
Reagannek kormányzóként és elnökként többnyire úgy kellett dolgozni, hogy az állami, illetve a szövetségi törvényhozásban a demokrata pártiak voltak többségben. Részben ennek is tudható be, hogy sok olyan vád érte, hogy nem elég következetes ideológiailag. Így – többek közt – annak ellenére, hogy ma szinte minden konzervatív nosztalgiával tekint vissza az elnökségére, komoly támadásokkal kellett szembenéznie az értékkonzervatívok részéről. Szemére vetették, hogy nem állt ki a konzervatívok olyan középponti elveiért, mint pénzügyi téren a költségvetési egyensúly, társadalmi téren az abortusz visszaszorítása és lehetőség szerint törvényen kívül helyezése, vagy az iskolai imádkozás visszaállítása. Egyes kérdésekben jogtalan a bírálat, mert például az amerikai társadalmat olyan mélyen megosztó kérdésben, az abortusz legalizálásában a döntés a Legfelső Bíróság kezében van, amely a hatalmi ágak klasszikus szétválása szellemében az Egyesült Államokban valóban független a törvényhozói és a végrehajtói hatalomtól. Más kérdésekben, így a költségvetésnél a törvényhozás legalább akkorra szerepet játszik, mint a végrehajtói hatalom. Igaz, hogy a Fehér Ház nyújtja be a költségvetést, de azt a kongresszus mindkét házának el kell fogadni és az elnök gyakorlatilag egyetlenegy centet sem költhet megfelelő kongresszusi felhatalmazás nélkül. Így minden jelentősebb törvényjavaslatot kizárólag kétpárti támogatással tudott elfogadtatni, így a Gramm– Rudman–Hollings államháztartási reformcsomagot is, amely fokozatosan csökkentette a kiadásokat, de nem olyan mértékben, hogy ellensúlyozza a fokozódó kiadási tételeket.
Ronald Reagan sikerének és máig tartó népszerűségének a titka abban keresendő, hogy – amint azt egy megkérdezett munkás kijelentette – „nem republikánus, hanem amerikai” volt. Az amerikaiak többsége olyan vezetőt látott benne, aki valamiféleképpen megtestesítette a mitikus Amerikát. Szerény sorból emelkedett a legmagasabb közéleti posztig, egész életében imádta és vonzódott a Nyugathoz (elnöki idejének egynyolcadát kaliforniai ranchán töltötte). Igazodott az amerikai mainstreamhez, amennyiben a New Deal felívelő szakaszában rooseveltiánus volt, de amikor a jóléti állam már sokak számára elfogadhatatlan módon avatkozott be az emberek mindennapjaiba, akkor velük együtt a szabadság mellé állt az egyenlőség utópisztikus elve ellenében. Konzervatív alapállása ellenére nem bocsátkozott kulturkampfokba, és a klasszikus amerikai hagyományok szellemében pragmatikusan kormányozta Kaliforniát és az Egyesült Államokat egyaránt. Noha lojális volt pártja tagjaihoz (Reagan ún. 11. parancsolata szerint nem mondunk rosszat republikánus társainkról), politikai ellenfeleit ellenfeleknek, s nem ellenségeknek tekintette, így például híresen jó viszonyt alakított ki a képviselőház akkori demokrata elnökével, Thomas „Tip” O’Neill-lel. Egy olyan politikai kultúra aktív terméke, részese és alakítója volt, amely minden hiányossága ellenére sok tekintetben még mindig példaként szolgálhat.

A szerző egyetemi docens