Széthullóban az egészségügy rendszere

Ma Magyarországon döntően az egészségügy körül örvénylik a verbális polgárháború hiszterizált közbeszéde. És alighanem okkal, hiszen a történelmi lejtőn gyorsulva lefelé haladó magyar társadalom válságának központi eleméről van szó. Szét kell azonban választani két egymáshoz szorosan kapcsolódó, de mégiscsak elkülönülő kérdést: az egészségügyet és az egészség ügyét.
Minden szociológiai elemzés szerint egy társadalom általános egészségi állapotát csak körülbelül 10 százalékban határozza meg egészségügyi rendszerének pillanatnyi helyzete. A többit részben a népesség genetikai determinációi, az ökológiai minősége, és legfőképpen az a létmód határozza meg, amelyben az adott népesség éli a mindennapjait. Nos, ha az elmúlt három-négy évtizedet vizsgáljuk, megrendülten állapíthatjuk meg, hogy a magyar társadalom általános egészségi állapota hihetetlen mértékű és gyorsaságú roncsolódáson ment keresztül. Akkoriban szinte valamennyi egészségmutatónk azonos volt Ausztriáéval, és lényegesen jobb volt, mint Finnországé. Ma viszont mindkét országtól hatalmas, behozhatatlannak látszó távolságok választanak el.
Hogy néhány adattal szemléltessük is ezt a drámai lejtőt: a férfiak születéskor várható élettartama most nagyjából azonos a hatvanas évek végének szintjével, de a középkorú férfi korosztály halálozási rátái a 30-as évek szintjére csúsztak vissza. A rákkal kapcsolatos megbetegedési és halálozási mutatók terén minden összehasonlítás szerint a világ három legrosszabb helyzetben lévő országa közé tartozunk már lassan két évtizede. Mindennek, és az ezzel párhuzamosan zajló és ehhez szorosan kapcsolódó demográfiai katasztrófa eredményeként ma Magyarországon minden évben másfélszer annyi ember hal meg, mint amennyi születik, és ha a három évtizede zajló tendenciák a következő húsz évben is folytatódnak, utolérhetjük Ukrajnát és Oroszországot, ahol már most is majdnem kétszer annyian halnak meg, mint amennyien születnek. Mindenki tudja, hogy erről a pontról már nincs visszatérés. Még mielőtt azonban ezt a pontot elérnénk, talán nem volna egészen érdektelen esetleg szembesülni az okokkal, és eltöprengeni a megoldás esélyein.
Ez az írás erre tesz rövid kísérletet.
Korszakhatár a hetvenes évek
Ha megnézzük a magyar társadalom hosszú távú egészségi trendjeit, azonnal szembetűnik, hogy a pusztító változások a 70-es évek során törésszerűen indultak el. Az igazi korszakhatárt tehát valahol itt kell keresnünk, és nem az 1990-es látványtechnikai rendszerváltás hamis és félrevezető díszletei között. Bár az okok részletes kifejtése meghaladja e cikk kereteit, de vázlatszerűen ábrázolva a következőről van szó. Az önmagát szocializmusnak nevező oligarchikus politikai kapitalizmus hatalmi rendszerének kulisszái mögött valójában 1965 és 1975 között végérvényes győzelmet szereztek azok az erők, amelyek tudatosan kezdtek bele a valóságos kapitalizmus visszaépítésébe. A későbbi, mindmáig meghatározó legkárosabb erő, az MSZP–SZDSZ-nagykoalíció Nyers Rezső és Tardos Márton reformtandemjével valójában már akkor átvette a folyamatok irányítását. Stratégiájuk lényege az ország adósságcsapdába ejtése, és ezen keresztül a globalitás formálódó birodalmának való teljes kiszolgáltatása volt. Hihetetlen gyorsasággal hajszolták át az ország vesztes létre ítélt többségét a globális integráció roncsoló folyamatain, amely brutális nyomás alá helyezte a magyar társadalmat.
Leépülőben az egészségvagyon
A testi-lelki egészség társadalmi léptékű megroppanása döntően erre a folyamatra vezethető vissza, ekkor mentek végbe ugyanis azok az öko- és szociokulturális változások, amelyek teljes egészében a felkészületlen és gyanútlan többségre hárították a globális berendezkedés minden költségét. Egy populáció legalapvetőbb vagyontárgya ugyanis a saját egészségvagyona. Ezért mondhatta Schopenhauer, hogy az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi.
A globalitás teljes erővel csapott le a magyar társadalomra, olyan hihetetlenül gyors környezetpusztítást okozva, amelynek valós dimenzióival azóta sem volt merszünk szembenézni. A rejtett piaci erők nyomása és a televízió tömeges elterjedésével járó fogyasztói hatások felszívása a korai konzumidiotizmus olyan erejű önkifosztási mechanizmusait indította el, amelyek az alkoholizmuson, a családok széthullásán keresztül logikusan vezettek a már jól ismert következményekhez. Az ökológiai és szociokulturális okok így összekapcsolódó örvénylő rendszere elképesztő gyorsasággal roncsolta szét a hatvanas évek végén még nyugati színvonalú egészségvagyonunkat. Ez a roncsolódás a 90-es évek közepétől lelassult ugyan, de már olyan távolságra kerültünk attól az állapotunktól, hogy tehetetlenül bomlik tovább a nemzeti vagyonunk e léttalapzata.
Senki sem gondolhatja komolyan, hogy létezik a világon olyan egészségügyi rendszer, amely képes volna ezzel az iszonyatos nyomással lépést tartani és pusztító következményeit sikeresen elhárítani. Természetesen a magyar egészségügyi rendszer sem volt erre képes, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a rendszerváltás rendszerének elitjei 1989 óta reálértékben a felére csökkentették az egészségügy működésére szánt forrásokat. Hogy aztán a rohamosan növekvő feladatok és a rohamosan csökkenő források cinikus harapófogójában vergődő egészségügyre rá lehessen sütni az „alacsony hatékonyság” megsemmisítő bélyegét. És végül, miután e megalázó vesszőfutás a félrevezetett többség számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy „na ugye, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos”, lehessen az így szétvert egészségügyet privatizálni. Nos, röviden ennyi a története annak a végtelenül cinikus játszmának, amelynek tragikus végkifejletét éppen napjainkban nézhetjük végig tanúként.
A liberális elit komolykodva ismételgetett sztereotípiáját arról, hogy milyen „alacsony hatékonyságú” az egészségügy, valójában már egyetlen mondattal meg lehetett volna semmisíteni, de furcsa mód ez a mondat eddig nem nagyon hangzott el. Arról van szó ugyanis, hogy valaminek a hatékonyságát általában úgy szokás mérni, hogy a ráfordítás egy egységéhez viszonyítom a hozadékot. A ráfordítás világos, de a liberális elitek mindmáig adósak a válasszal, hogy mi van ennek a törtnek a számlálójában? Tehát, hogy minek alapján mondják ki magabiztosan a tört értékét, anélkül, hogy bármit tudnának mondani a hozadék piaci értékéről? Ez a hozadék ugyanis nem más, mint a megmentett életek és a visszaadott egészség közvetlen piaci haszna, és akkor még nem beszéltünk arról a szimbolikus értékről, amelyet a gyógyulás öröme a betegnek és hozzátartozóinak szerez, és ami egyébként szintén bír piaci haszonnal is. A liberális megmondó emberek azonban ennek számszerűsítésére kísérletet sem tettek soha, ami teljesen érthető is, hisz akkor kiderülne, hogy a magyar egészségügy a szánalmas ráfordításokhoz képest nemcsak, hogy nem alacsony hatékonyságú, de hatékonyabb, mint a legtöbb hazai multinacionális óriás.
Harapófogóban a hazai munkaerő
Persze, tudjuk jól, hogy éppen az alacsony hatékonyság hazug mítosza az egyetlen érv arra, hogy miért is kell a globális üzleti világnak kiszolgáltatni a nemzeti vagyonunk legértékesebb darabját újratermelő szférát, a magyar egészségügyet. Ez teszi lehetővé ugyanis annak a harapófogónak a ránk csukását, amelyet a következőképpen írhatunk le. A globalitás birodalmi hatalomgazdasága a magyar munkaerő árát (a munkabért) sikeresen és véglegesen rögzítette a 70-es évek végének szintjén, a harapófogó másik ágán azonban most globális piaci szintre emeli a munkaerő újratermelésének az árát az oktatásban, az egészségügyben és a nyugdíjrendszerben. Mindez a magyar társadalom vesztes többsége számára egészségvagyonának minden eddig elképzelhető szintnél is gyorsabb leépülését jelentené.
Most dől el, hogy a magyar nemzet e vesztes többsége képes-e még arra, hogy az életét már közvetlenül is veszélyeztető erőket megnevezze, és velük szemben minden lehetséges eszközzel felvegye a harcot. Leleplezve, hogy az ezek által üzemeltetett rendszer nem egyéb, mint nemzetpusztító diktatúra, amellyel szemben az ellenállás bármilyen formája megengedett.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár