A bátor tojásfogó esernyős emberek

Fred Astaire se csinálta volna jobban. Ezek az őrző-védő fiúk fekete esernyős mutatványukkal a jelenlegi kormány március 15-i ünnepségének fénypontját jelentették. A Nemzeti Múzeum lépcsőin kosarakkal egyensúlyozó népi táncosok nyomukba sem jöhettek. Gyurcsány esti szívküldije a Művészetek Palotájában arról, hogy ki kihez tartozik, gomb a kabáthoz, ellenzék a kormányhoz, magyarellenes az antiszemitához, így, ilyen pőrén, Gyurcsány intellektusára csupaszítva, csókolózó galambok nélkül kicsit kevés volt. A szógirlandok csak halvány kísérletet jelentettek a népszórakoztatásra, el is kapcsoltuk a tévét, túl nyálas volt ez nekünk a rendőrök és tüntetők heavy metálja után.
De ez a négy legény fekete öltönyben, a Demszky körül pazarul forgatott koromszínű ernyőjével, melyet egy zseniális koreográfia szerint hol kinyitottak, hol becsuktak, közben fejüket az óramutató járásával ellentétes irányba mozgatva kémlelték az eget, esik-e még a tojáseső – ezek a fiúk utánozhatatlanok voltak. Az egész város róluk beszél. A busz utasai közt eltérők voltak a vélemények: volt, aki szerint szteppelniük is kellett volna ahhoz, hogy a hatás tökéletes legyen. Mások szerint Demszkyt ki kellett volna venni a látványtervből, mert csak rontotta a produkció hatását. Szerintem annak volt igaza, aki elmagyarázta ennek az elsőrangú produkciónak a lényegét, miszerint itt Demszky volt az ellenpont. Demszky volt a háttér, ahogy görcsbe rándulva deklamált. Az őrző-védő fiúk voltak itt a fő produkció, a megtestesült báj, kellem és lazaság. Demszky volt a kockázati tényező, ők pedig a felhőtlen szórakozást biztosították. Demszky beszédének megkonstruálatlansága volt a kontrapunkt az ő zseniálisan összehangolt mozdulataikhoz. Ezek a derék emberek azt közölték velünk: ránk figyeljetek, gyerekek, mert mi vagyunk itt a lényeg. Nézd a csuklómat, hogy tekerem a repülő tojás felé! Nézd, hogy forgatom ezt a pazar kis szerkezetet! Csak bot és vászon – s közben esernyő. Csak egy ernyő van nálunk, meg a pisztoly a farzsebünkben, de arról csitt. Mi most megmutatjuk, hogy a csodához nem kell pisztoly. Ernyőddel műveld a csodát, ne magyarázd, mint ez a szánalmas lény itt, ez a Demszky nevű, mikrofonra omló, görcsös drapéria. Kabátunk szárnya leng a szélben, pördülünk jobbra, fordulunk balra, rajtunk nem fog se ármány, se tojás, nyitjuk és csukjuk, csukjuk és nyitjuk, ernyőnk a szabadság, hopplá, máris elfogtunk egy tepsi rizskochhoz elegendő tojást. Zakónk tiszta, ingünk patyolat, s ha mégse, mi nem törölgetjük szánalmasan – hopplá! Egy adag madártejhez való sárgája! – mert nekünk ez a dolgunk: a tojás, a tojás, a tojáááásfogááás!
Felelős értelmiségiként állítom: ne hagyjuk elveszni ezeket a tehetségeket. Most megmutatták, mit tudnak, ne tegyünk úgy, mintha ők csak a dolgukat tették volna a fizetésükért, mert nem, ők ennél sokkal, de sokkal többet tettek. Ebből az egész március 15-éből néhány év múlva senki nem emlékszik semmire, csak a görcsös beszédekre, az álságos megnyilvánulásokra, a szerencsétlen gyerekek stratégiai védelmi célú bevonására az állami produkciókba. Ugyan, ki fog emlékezni az MSZP privát, zártkörű zászlófelvonására az ideiglenesen megszállt Kossuth téren? Ki fog emlékezni rá, hogy volt egy kormányfőnk, aki reformcselekménnyé fokozta le az 1848-as magyar forradalmat? Senki nem fog emlékezni semmire se – de ez a négy fiú örökre emlékezetünkben marad. Ahogy léptek, ahogy néztek. Ahogy ugrottak és hajoltak, csuktak és nyitottak, pedig még zenekíséretük sem volt. Ők négyen, a fekete öltönyükben, fekete esernyőikkel a Petőfi-szobor előtt ágáló, öregedő Demszkyvel, aki Gergényi kitüntetése óta erkölcsileg teljesen szétmállva eleven díszletként szolgált a négy fiú páratlan produkciójához, ők négyen, nos, nem félek leírni: a kormány számára 2007 tavaszán ők mentették meg március 15-e becsületét.
Egy gondolat azonban azóta is bánt engemet. Nem lógott az eső lába, nem tűzött a nap. Miért voltak fölszerelkezve ernyőkkel?
S vajon ki osztotta szét a tojásokat?