A Rákóczi-induló vége

A Rákóczi-induló, úgy tűnik, ma is ugyanúgy visszhangzik bennünk, mint évszázadokkal ezelőtt. Nem nagy baj, ha nem hallhatjuk minduntalan, mint ahogy a Himnuszt sem kellene minden este végighallgatni ahhoz, hogy igaz magyar hazafinak tudhassuk magunkat.
Mi, cigányok igenis úgy „szeretjük a hajnalokat”, mint a többi magyar. Ennél jobban csak a szívünkhöz szóló indulókat. Akik a Rákóczi-induló tárogatódallamából kiserkedett indulófélét meghallják, azonnal tudják, hogy az ezerszer megtaposott kurucmentalitásról szól. Amikor a fül hallatára fejlődő indulózene maga válik rebellióvá. Szignál is egyben. Igen, a vakpali, vakpali mindent lát…!
A közelgő március 15-e írásra buzdított. Kisebb bűn tán a hatalom szemében, mint a ribillió (zendülés). Emlékezzünk, ugyanazon fogalom körébe tartozik ez is, mint ahogy az akárhány kurucos viselkedésmód, ellenállás, furcsa módon a passzív rezisztencia is (hangos vagy néma tüntetés).
Most, hogy a Lungo Drom, úgy tetszik, fölényesen megnyerte az önkormányzati választásokat, kétszeresen van okunk az örömünnepre. Ritka és kis terjedelmű történeti tájékoztatásokhoz szokott a lakosság – közte a nem analfabéta, „kikupálódott” olvasó-író cigányság is, miszerint joggal tekintheti magát államalkotó tényezőnek, már csak azért is, mert a történelemben letette a garast a magyar szabadság ügye mellett.
Az a nép vagyunk, amely kortársaiban egyszerre láthatja meg közeli és távolabbi múltját. Sajátságos módon tarthatja ily módon magát egységesnek, pedig jaj, korántsem az! Megosztották a történelmi, társadalmi, viselkedésbeli, bánásmódbeli többségi módszerek. S minthogy tipikus gyereknép (is) vagyunk, nehezen bánik velünk a többség az egész földkerekségen.
Kik voltunk és kik vagyunk mi, cigányok? A kolumbiai író, a Nobel-díjas Márquez elmond bennünket mindenfajta titkok tudóinak és terjesztőjének. Igaza lehet… Tudjuk, hogy milyenek vagyunk, s erre néha rá is játszunk. Azok az ősök, akik Kossuth egykori honvédseregébe nem győztek rajzani és harci táborokba soroztatni magukat, a sujtásos, veres egyenruhát kapni akaró zenész cigányok voltak már akkor is, akik szívesen osztozkodtak a Kossuth-bankókon, mint egykor Rákóczi libertásain is – a pénzt ma sem tisztelik, azonnal elverik. Az akkori felvételi vizsga sikerét a „zsűri” a Rákóczi-mars sikeres abszolválásához kötötte! Hűségnyilatkozat, párttagság nem szükségeltetett. Aki a magyarokkal érzett, tudta a dolgát…
1848 őszén a már szabadságharccá kiteljesedő mozgalomban vitézkedett az ágyúöntő Gábor Áron vas- és fémműves cigányaival éppúgy, mint Kossuth Lajos híres zenésze, a hadnaggyá kinevezett, legendás Sárközi Ferenc prímás. Guyon Richárd veres sipkásait muzsikus cigányok gyújtó hangú zenéje hajtotta a győztes branyiszkói rohamra. Borzó Miska pedig ráérő perceiben hegedülte-fundálta ki a Losoncz végromlása című, nagy hatású zeneművét. A mozgalom alkonyán pedig a debreceni Arany Bika Szállóban maga Boka Károly hegedűje sírta el a szabadság elvesztését. Közben az öregedő prímás, akinek a pénzesládáját elzabrálták a muszkák, azt színészkedte az engedékenységet mímelő Paskievics nagyherceg fülébe – hátraszólva a bandának: csak mulass, lesz még nektek nemulass! És húzta Kossuth egykor híres nótáját is: „Tiszteltetem a tekintetes vármegyét!” – gondolván, a nóta rontást hoz magára a mulatozóra is. Végezetül a Rákóczit játszotta el akkora elánnal, hogy az orosz tisztek azonnal a kardjukhoz kaptak…
A történeti hűség jegyében meg kell jegyezni, a fegyvereket is cigányok reparálták, és a lovakat ők patkolták! A megtorlások éppúgy kiterjedtek rájuk is, ahogy száz évvel később, 1956-ban is!
Jól értette a Rákóczit már a Habsburg főség is, és kiváltképpen azok, akik előszeretettel szokták betiltani a Rákóczi-induló-féle zenedarabokat. Először nyugodtságot színlelve kezdenek bólogatni, majd megpróbálják eltűrni, később lángba borult arccal hörgik: Elééég!
Sokan tudjuk már, minden tiltás a végén robbanásba torkollik…
Már hogy lenne minékünk közömbös a Rákóczi-induló sorsa? Nekünk, muzsikus cigányoknak is többe’ van, semmint hogy elvesztésébe könnyen belenyugodhatnánk. Hogyisne, mikor ott bábáskodtunk a bölcsőjénél! S mivel a zenében Bartók és Kodály módjára voltunk már akkor is „lopósak”, bele is okvetetlenkedtünk az induló végleges kiformálásába. A régi cigányok az egykori szöveget is ösmerték:
Magyarok istene rontsd a labanc erejét!
Közeleg az óra, csatariadóra,
Hogy a magyar akarata,
Csatavasa, diadala
Mentse meg e szomorú hazát!
Rákóczi hős népe kurucok! … stb.
Boldogult Vujicsics Tihamér, a cigányság igazi barátja azért utazott Perzsiába, hogy a Rákóczi-mars motívumainak eredetét felkutassa. Gépét lelőtték! Vajon mire gondolt halálakor? Feltevése szerint a Rákóczit a Kárpát-medencében kószáló cigányok munkálták ki olyanná, hogy Hector Berlioz nemcsak beleszerethetett, de a Faust elkárhozása című művébe beleapplikálhatta. (Goethe Faustjának a nagy magyar Alföldön tett bolyongását lett hivatott illusztrálni.) Berlioz e grandiózus alkotása az akkori, szabadságra vágyó Európát teljesen elbűvölte. Világossá lett, hogy azok nem tudhatják soha megérteni hangvételét, akik nem érezték indulószerűnek, mint a himnuszok többségét sem – vagy túlságosan harsánynak tartották, semmiképp sem himnikus-lírainak. Közbevetve, Berlioz-t jó sorsa vetette országunkba, mikor már minden kávéházi és falusi cigány meg akivel csak találkozott, kívülről tudta a Rákóczit. Majdnem úgy, ahogy manapság is játsszák Erdély-szerte. Ki tagadhatná, hogy ma is szívesen állnak be a zsíros kalapú cigányok meg a kajla bajszú székely prímások és gardonos feleségeik a pszeudo-Sebő Ferenceknek adatközölni.
A mai magyar balliberális oldalnak az a része, amelyik tájékozatlanságból újítónak és nem visszatekintgetőnek titulálja magát, ezúttal ki tudja, helyesen teszi-e, amit tesz. A haza nevét mindig fanyalogva mondó, de az aktuális márkáknak behódoló, posztmodernkedő kozmopolitáink, a soha magyarrá lenni nem akarók, akik újmódi divatként vetik-vettetik le cipőjüket a butácskán berendezett, putrit felváltó kis lakásaikban, akik részletre vásárolt, alacsonyra méretezett foteljaikban, olcsó szőnyeggel borított parkettájukon, ősi módra gucorognak – boldogsággal tölti-e szívüket a tény, hogy a roma kultúra már jó ideje nem azt jelenti, amit évszázadok alatt a világnak – hanem a Győzikét, és az ő „aranyeső hull az égből” kívánalmát!
A tradíciókra ügyet sem vetni! – seppegi a liberális, kisebbrendűséggel küszködő, tanulatlan cigány fiatal, érzi jól, hogy liberális vezetés mellett tévútra tévedt – és akkor is zavart marad, ha módja van beküzdeni magát valamilyen tévéműsorba „bohóckodni, villogni a gádzsók előtt”.
A „magunkfajta kimagyarodott cigány” már példaképül veheti az összmagyar irodalmat, költészetet, színházművészetet stb., a hagyományos magyar konyha melletti kitartást is deklarálja, mint ahogy folyamatosan tiszteli a magyar kultúrát – feszt ostromolja a képzőművészet legmagasabb hegyormait is: hogy mihamarább alkotó részese lehessen az általános Közjónak e téren is, és ugyanakkora rangot vívjon ki benne önmagának – a zene és újabban a képzőművészet területén. Olyan, aki kiemeltségével nem tudja beérni – tehát számára a Bari Károly verssora szerint a „bizalom rézkrajcárjai” hamisan csengenek.
A „cigány anyanyelvet nem ismerik” vádra azt feleljük: „mit tehettünk mi, zenész cigányok arról”, hogy az akkor élő őseinkkel tudatos megfontolásból felejtette el Mária Terézia király- és császárnő az anyanyelvünket? Mára tudjuk, hogy akkor lett volna nagyobb bajunk belőle, ha történelmietlenül kötjük az ebet a karóhoz. A kényszerű döntés azóta is fáj, de most végre rimánkodva kérdezzük a Devlára emelt szemünkkel: manapság milyen jogon választja ketté népünket a liberálszocialisták kettős lelkű politikája, amely csakis abban látszik érdekeltnek, hogy a szegénység okán kizsarolt szavazatokkal gyarapítsa önmagát, de mint tudjuk – az országon kívül rekedteket, akik magyarok, cigányok, szászok is vegyesen – semmibe nézi-veszi, és szívtelen vele szemben.
A közös felháborodásra van okunk: a kormányzat a tervek szerint Ázsiából importált emberekkel óhajtja benépesíteni a kihalt, elszegényedéstől és munkanélküliségtől kiürült megyéket, régiókat. Püff neki! Most aztán igazán szégyellheti magát az agyondotált szociálliberális roma elit (a pénzelőivel együtt), amelyik egyrészt mindig megszavazta a bekövetkezett jelent, másrészt alattomos kétarcúságot mutatva aktívan vett részt a magyar cigányság teljes részetnikai és politikai megosztásában.
Összes cigányok, mit válaszoltok most, amikor a végeredményt magatok látjátok: itt a ti cigánypolitikátok csúfos és teljes kudarca. Dacára a kollaboráns politikátoknak sem voltatok képesek az elmúlt hatvan év alatt Európa szégyenputritelepeit felszámoltatni, sőt a teljes foglalkoztatottság igénye szülte „feketevonatozást” és a panelváros-építkezéseket is hagytátok tőletek elvenni veletek kezdetben okkal szimpatizáló, ma már Janus-arcú politikátokból teljesen kiábrándult, a valóságra még nem ébredt testvéreitektől. Farizeusságotokkal, kétlelkűségetekkel a legnagyobb kilátástalanságba taszítottatok bennünket. És azt se felejtsétek, hogy ti kergettetek oktalan versengésbe mindnyájunkat. Egy ördögi módon kiszaszerolt mérleg serpenyőjébe hajítotok bennünket méretkezni!
Szerettek ezek valaha is bennünket, jobbra tartó cigányokat?
Lássuk, eztán kiből lesz jobb magyar: a romából vagy a cigányból? Egyáltalán magyar lehet-e bárkiből?
A gyermekáldásban bővelkedő cigányból vagy az ázsiai sárga, barna, drapp népességből?
Kérdezzük: a jelen kormányzat nem az alaposan megcsappant, demográfiai egyenleget akarja a helyrebillentő sehonnaiakkal pótolni?
A Rákóczi-induló bizonyság arra, hogy honunkban a többség szereti a cigányokat. Nem kevésbé, mint mi egymást. Hát ki tartozik itt kihez? – kérdezi folyton a cigányzenekarokat alkotó muzsikusok többsége, de kérdezi az oláh cigányság is: ki patkolta itt, a Kárpát-medencében a lovakat? Ki vájta a teknőket? Ki kolompárkodta a kolompokat a jószág nyakára? Ki fogta be a kóbor ebeket? Ki font kötelet a lóra, és ki gyógyította? Ki harcolt és esett el név és cím nélkül a két világháborúban? Vajon az 1956-os cigányok közül miért kínoztak, akasztottak oly sokat, ha nem voltak hű hazafiak? Tudjuk az ellenvetést, voltak közöttünk hóhérok, állatnyúzók, durva cselekményeket végrehajtók – de muzsikájukkal szórakoztatók is!
Ennyit érne csak a muzsikus és valamennyi dolgos cigány ember?
A kiárusításból visszamaradtak ennyire olcsók lettek mára?
Mi, cigányok olyanok vagyunk, amilyenek! Jól tudjuk, csak az idő, a munka és a tanulás hozhat elfogadtatásunkban igazi változást, olyat, hogy versenyre kelhessünk jobbik önmagunkkal.
Szögezzük le, a mai magyar társadalom politikusaival együtt annyit sem tud a magyar cigányról, mint az amerikai sziú indiánról! Kívülről néz bennünket, láttunkra hangot hallat: á-zik, elhűl, hűzik, jajgat, szidalmaz vagy elnézően somolyog… Czinka Pannáról, Bihari Jánosról mit se tanult meg ötszáz év alatt! Ez a kegyetlen valóság!
A XIX. században a polgárosodni akarás volt a fő társadalmi tendencia. Nekünk, magyar cigányoknak azt jelentette, hogy illemet, modort, magatartást, viselkedésmintát „kaphatunk” az anyanemzettől. Nosza, másoltuk, majmoltuk, utánoztuk, de polgárosodtunk addig, amíg a sajátunké nem lett. És iskolába is járhattunk annak a gróf Klebelsberg Kunónak a jóvoltából, akinek a nagyságáról el akarják terelni még mindig a magyar és cigány lakosság figyelmét, aki báró Eötvös József intenciójának megfelelően alapított-szervezett iskolát, egyetemet – csak jót tettek mindnyájunkkal. A polgárság eszméje olyannyira vérünkké vált valamiért, hogy „Oláhországból jött” rokonaink folyamatosan féltékenykednek ránk ahelyett, hogy ők is belátnák: mellettünk, az öreg testvér mellett a helyük.
Most, amikor nem a cigány származású fiatal hegedűs világzseniket és a Németországig szaladt csodagitárost éltetnénk, és lennénk a virtigli cigány ökölvívóinkra büszkék, azon tépelődünk, miért öltek Olaszliszkán cigány valakik magyar tanárembert, és hogy köztük akadhatott-e olyasvalaki, aki hajazni szeretett volna a szilaj móri sorozatgyilkos(ok)ra. Ha csak a fajtán belülre érvényesek a cigány törvények (Romani kris) megengedőbbek-e a cigány elkövetővel, mint egy idegennel (gádzsó) szemben? A baj akkor nagyobb, ha a két törvényfajtát nem tudják az illetékesek pászítani! A rom-ungróknak, akik már régen elfelejtették a „vajda” intézményét – talán már nem kell visszaszokniuk hozzá. De az anyanyelvükben (is) élőknek megfontolandó, hogy a lelki, higiéniai, öltözködési – az egymás közötti közlekedési –, vallási és társadalmi elvárásoknak is megfelelő kulturáltsági szokások újragondolásával-teremtésével visszakaphassa hitelét és rangját.
Az oláh cigányságnak az a része, amelyik – sosem volt kétséges: alapvetően mellőzte és megvetette a bűnt és a bűnözést – őszinte, mély vallásosságával igazodott mellénk, ha tetszik az egyes szociálliberálisoknak, ha nem, igenis a magyar cigányok közé sorolt! Ezzel egy pluszrangot érdemelt ki önmagának. Fajtájában büszkén megtartotta a haladó szokásait és hagyományait, természetes módon asszimilálódott, vagyis köztünk van a helye!
Ideje lenne számot vetni a vajda tisztséggel is!
Mára nemcsak a káosz teljes, de az azt éltető ideológia is alaposan kinyekkent a keréknyomból. Napi kérdés: miből fizessenek az állástalan és tanulatlan cigányok tandíjat a gyerekeiknek, meg vizitdíjat beteggé lett önnönmaguknak? Mikor egész megyék munka nélkül pangnak, és a távoli dübörgést csak a szemetet és romlott, átcímkézett húst szállító kamionok hallatják, s ezt útszélről bámulni nem tragikus látvány-e?!
Milyen alapon „kell” az imént idézett nagy hírű és hatékony oktatást megreformálni, és drága gépekre bízni a gyermeknevelést, ha közben meg a rózsadombi lurkók kakaóbiztos alkatrészeket követelnek uzsonnára – igen korszerűtlen gőggel?
Micsoda agy szüleményét igenli ez a Gyurcsányok módjára gazdagodni vágyó, fiatal, politológiát és a cigányok dolgát is oly nagyon „tudó” káderréteg, amikor a teljes és valódi magyar kultúra (köztük a színház és a film) ellehetetlenítését támogatja, tehát a cigányzenét, például a Rajkó (fiatal cigányzenészi sarj) együttest is hagyja felszámolni, mint a muzsikus cigányság éltető televényét? És vajon pénz híján a balettet, az operát úgy kell-e kiegyelni, ahogy a szántóföldi répát szokás? A legfontosabb: gyermekek ellen előterjeszthet-e olyan törvényt, a cigányoknál az Indiából hozott szokásokat is megfejelve, miszerint beleegyezéssel készülhet gyermek-pornográfia, ha az illető kiskorú beleegyezik? Ezzel csaknem azt nem mondják a törvénykifundálók, hogy a „romák úgyis korábban kezdik a nemi életet”!
A kórházakat kell megszüntetni ahhoz, hogy az ország talpra álljon újra és újra? Jól tudjuk, hogy egész cigány és nem cigány generációk a kádárizmus alatt könnyet ettek kenyér helyett, utazásról, nyaralásról, kevéske luxusról, egyáltalán az „életről” mondtak le a leendő jobblét reményében. Ez lett a végeredmény?
A rom-ungrók levizsgáztak már a magyar színpadon a Rákóczi-indulóval, az oláh, a beás réteg pedig azzal, hogy zokszó nélkül felépítette a hosszú távon élhetetlen lakótelepeket – a kevés és rossz helyre méretezett metróvonalakkal együtt…
Közülük azért betegedtek-e meg, és haltak-halnak idejekorán sokan, mert egyesek a Kádár-agónia végóráiban egyszerűen azon gazdagodtak meg, amin a többség elszegényedett, elárvult, magára maradt?
És most az egykori haszonlesőkből lett milliomosok megjátsszák a néppel együtt érző szocialistát?
Az úgynevezett roma elit, amelyik sokáig hánykolódott a bolsik ágyában, tapsikolhat egykori önmagának, de a mainak is: azt a munkát hagyta elvenni a cigányoktól, amivel azok bizonyíthatták volna – legalább két generáción keresztül –, hogy igenis tud dolgozni a cigányság – mindig is tudott!
Mitévő legyen kettészakított népünk?
Melyik párt mellé álljon?
Kuruc legyen vagy labanc?

A szerző író, rendező