A rezidens kér elnézést

Az orvostanhallgató jó tanulmányi eredménnyel közelít a diploma felé. Hatodévesen már régen megtalálta a szívéhez legközelebb eső szakterületet, ahol néhány éve tudományos munkát is folytat. Az egyetem mellett némi kultúrára és közéletre is szakítani tud az idejéből. Felnőttnek érzi magát, és ebben bizonyára nem téved nagyot. Felelősséget érez legalább két ember, köztük önmaga iránt, és várakozással tölti el doktorrá avatásának napja. Nem a két betű miatt, ami neve elé kerül, hanem mert ősztől végre a saját lábára állhat. Huszonnégy évesen, tizennyolc év tanulás után, kemény munkával kiérdemelt, nemzetközileg megbecsült diploma reményében elérkezettnek látja az időt. Most mégis meg van rémülve. Ezernyi társával együtt olyan híreket kapott, amikkel nem tud mit kezdeni, és komolyan aggódik a rezidensért, aki ő lesz majd néhány hónap múlva. Kiderült ugyanis, hogy mindeddig alapvető tévedésben élt, amit most lesütött szemmel vet papírra. Azt találta hinni, hogy az idő, amit egy diplomás orvos egy kórházban, a gyógyító team tagjaként tölt: munkaidő. Sőt, súlyos önhittségében egyenesen arra ragadtatta magát, hogy a rezidens teljes munkaidőben – plusz ügyelet – végzett kórházi ténykedését, a betegek ellátásával egyetemben munkának gondolta. De ez mégsem így van. Egy éles szemű vezető, úgy tűnik, nemrégiben felismerte a rendszerben megbúvó anomáliát, és a baklövés anyagi vonzatait látva változásért kiáltott. Egy ilyen kiáltás pedig nem maradhat következmény nélkül: ha igazak a hírek – márpedig kifejezett érdeklődésre sem cáfolják őket –, néhány hétnél tovább nem várat magára a gyökeres változás. A melléfogás elkövetője tehát ezúton kér pironkodva elnézést, de reméli, hogy a hibáiból tanulni sosem késő. Készen áll szélesre tárni elméjét és hamar elsajátítani az új leckét. Lássuk.
Gondoljanak bele, hogy 1998 óta a mai napig, kétéves ténykedése alatt minden rezidens havonta csaknem százezer forint fizetést kap kézhez az államtól. Kis egyszerűsítéssel: azt mondták, azért kap, mert dolgozik, és azért az államtól, mert bizonyos értelemben mégiscsak tanul – ennek finanszírozása pedig nem róható a klinikák és az oktatókórházak vállára. Ennek megfelelően a képzéssel kapcsolatos költségeket is az állam téríti meg. Ha a hírek igazak, mostantól, hogy végre tisztán látunk, a fenti alapelv részben érvényét vesztené. A mi majdnem rezidensünkhöz hasonló tévelygők számára is világossá vált ugyanis, hogy ha jobban megnézzük, a fentebb részletezett tevékenység nem más, mint színtiszta oktatás. Betegfelvételestül, vizsgálatostul, kezelésestül, adminisztrációstul. Tanulni pedig – ugye – kiváltság. Betegfelvételestül… Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt a szorgalmas újságolvasónak aligha kell elmagyarázni: aki tanulni kíván, természetesen fizessen tandíjat! Ám a rezidensnek még az új helyzetben is irigylésre méltóan jó dolga lenne, hiszen, diákhoz képest szokatlanul méltányos módon, ezentúl is kapna fizetést – csak éppen az állam helyett a kórháztól, ahol dolgozik. Mármint tanul. A fizetés öszszege pedig nagyjából fedezné is a képzési hozzájárulást. A rosszmájúak biztosan máris azon töprengenek, honnan lesz erre pénze annak a kórháznak, ami néhány hónappal korábban kényszerült megválni néhány több szakvizsgás orvostól, de itt a szándékot kell értékelni, ami pedig vitathatatlanul példás. A többi majd megy magától.
A helyzet viszont ennél valamivel bonyolultabb, ugyanis akad néhány különös kivétel. Ezek az úgynevezett hiányszakmák, amelyeket rövidesen egy hozzáértő bizottság definiál pontosan. Bármilyen érthetetlenül is hangzik, a nagylelkű rendszer az ő esetükben minden anomália fölött szemet huny. Az állam, azon túl, hogy – két éven át – továbbra is maga állná a hiányszakmában elhelyezkedő néhány száz szerencsés rezidens fizetését, esetükben még a képzési hozzájárulás kifizettetésétől is eltekintene! Mintha nem éppen most ismertük volna fel, mekkora félreértés volt ez a szemlélet. Mintha a kiválasztottak nem pontosan ugyanazt az életet élnék két éven át, mint átlagos társaik. Mintha két év után a kórháznak több pénze lenne, hogy… De az imént már megegyeztünk, hogy jelen helyzetben hálátlanság lenne az ördögöt festeni a falra. A majdnem rezidens tehát lehajtja busa fejét, és elgondolkodik, milyen jó és igazságos lesz az ő világa. Aztán a hosszas fejtörés után mégiscsak kikívánkozik belőle néhány kérdés, mert minden jó szándéka ellenére kicsit lassú a felfogása.
Pontosan mihez is kell majd kezdenie két évig fizetés nélkül? Mármint olyan fizetés nélkül, ami a kezében marad – feltéve, hogy nem tartozik majd a kevesek közé. Eddig legalább ösztöndíja volt, amivel valamelyest hozzá tudott járulni a családi költségvetéshez. És – mi tagadás – előre számolt azzal a pénzzel, miként a szülei is. Azt az üzenetet magától is megértette, hogy családalapításon, lakásvásárláson gondolkodni az ő korában nevetséges ötlet. Halk megjegyzés, hogy ez a mostani rezidenst sem nagyon fenyegeti. Ugye, a jogalkotó azért ír majd egy személyes hangú levelet a majdnem rezidens szüleinek, amelyben tisztelettel megkéri őket, hogy még két évig, vagyis legalább huszonhat éves koráig gondoskodjanak diplomás, dolgozó gyermekükről? Esetleg a nyugdíjukból… A majdnem rezidensnek ugyanis kissé nehezére esik előhozakodni ezzel a kéréssel. Mit tegyen, hogy az emberek megértsék: viszolyog a gondolattól, hogy a betegek adományaiból kelljen megélnie? És hogy elhiggyék: ezekből az adományokból legfeljebb sok év múlva jutna neki annyi, amennyi a megélhetéshez elegendő? Ha pedig így áll a dolog, mit tehet, ha nem tetszik neki a rendszer? Egyáltalán, mi értelme van itthon maradnia, amikor más országokban mesebeli összegeket kínálnak a munkájáért? Habár erre a kérdésre már meg is kapta a hivatalos választ, méghozzá egy nagyon bennfentes embertől. A válasz így hangzott: Beszél angolul? Akkor mit keres itthon? A talán majdnem rezidens most már végképp össze van zavarodva. Tizenötmillió forintot költött az állam a képzésére, és most az egészet ki akarja dobni az ablakon? Ha ősszel valamennyi munkába álló rezidens komolyan venné a bátorítást – sejthető, hogy nem kevesen hajlanak rá –, az mindösszesen annyi, mint tizenötmilliárd forint egy év alatt. És ráadásul egy küszöbön álló orvoshiány. Nem is kicsi. Ha sikerül, ez alighanem a takarékosság reformja lenne. Ha viszont a majdnem rezidens túlságosan ijedős, és a reformok csak jövőre lépnek életbe, persze mindjárt egészen más a helyzet. Ez esetben természetes, hogy fiatalabb társai nevében is ő kér elnézést az oktalan aggodalmaskodásért.

A szerző VI. éves hallgató,
a Magyar Orvostanhallgatók Egyesülete elnöke