Gyurcsány Ferenc évértékelőjében lelkesülten beszélt a magyar oktatás megújításáról, digitális táblákról, követendő angol mintáról. Az ellenzéki Fidesz vitasorozatának márciusi témája a közszolgáltatás, benne a magyar közoktatás. Ennek ürügyén fogalmazok meg néhány gondolatot az oktatásban lezajló paradigmaváltással kapcsolatban. A közszolgáltatások közül nemcsak azért teszem első helyre az oktatást, mert pedagógusként elfogultan szemlélem a kérdést, hanem elsősorban azért, mert a gyermekek és fiatalok nevelése-oktatása valóban stratégiai kérdés egy társadalom számára. Kissé elkoptatottnak érzem a kifejezést, hiszen nincs kormányprogram, amelyik ne tűzné zászlajára az oktatás reformját, ne a gyermekekben látná a jövő zálogát. Legtöbbször azonban megmaradnak a kampányszlogen vagy a kommunikáció szintjén. Eközben rohamosan csökken a pedagógusok presztízse, az iskola szolgáltató intézménynyé válik, ahol a megrendelő kívánalmainak megfelelően, vélt és valós érdekek mentén egyre inkább védekező, alkalmazkodó, kiszolgáló tevékenységgé degradálódik az oktató-nevelő munka.
Mikor az új nemzedékek neveléséhez fogunk, el kell döntenünk, mi a cél. Régebben a gyermekek szocializációjáról beszéltünk. Hogyan lehet a rakoncátlan és tapasztalatlan, ezzel szemben rendkívül kíváncsi és ambiciózus emberpalántákat beilleszteni egy működő társadalom szervezetébe? Ezek voltak a legfontosabb kérdések, amelyeket meg kellett válaszolnia egy elhivatott pedagógusnak. Egy többé-kevésbé koherens értékrendhez igazodott a nevelési folyamat. Ezekkel a világosan meghatározott értékekkel lehetett azonosulni, lehetett szembefordulni, de nem lehetett megkerülni a hozzájuk való viszony tisztázását.
Később a személyiségformálás vált a nevelési programok központi elemévé. Nagyobb odafigyelést, differenciált foglalkozást, színes, változatos módszereket igénylő kihívást jelentett a szakma számára ez a szemléletváltás. Az individuum tisztelete, a legfőbb liberális értékek váltak vonatkoztatási ponttá. Az a gyermek és az a tanár volt sikeres, aki egymás partnereként volt képes eljutni a kívánt eredményhez. Valójában indokolatlan a múlt idő használata, mert az oktatási intézményrendszer, a pedagógustársadalom tehetetlensége, konzervativitása máig megőrizte iskoláinkban a személyiségformálásra irányuló törekvéseket.
A 2003-as újrafogalmazott Nemzeti alaptanterv azonban a kulcskompetenciák hangsúlyozásával fordulatot hozott az oktatásirányításban. Bizonyos alapkészségek fejlesztését tette a legfőbb feladattá. Nem a folyamat egészét, hanem csupán annak eredményét, a globalizálódó munkaerőpiacon megfelelő rugalmassággal helytálló, azzal kompatibilis személyiség kialakítását tartja fontosnak. A PISA-felmérések okozta sokk csak megtámogatta ezeket a kezdeményezéseket. A magyar oktatás nimbusza csorbult. Ma már eredménytelennek, a meglévő hátrányok konzerválójának, megmerevedett, ismeretközpontú, idejétmúlt struktúrának látják a folyamat szereplői: megrendelők és a helyzettől kissé frusztrált, bűntudatos és persze, agyonterhelt pedagógusok is.
Látnunk kell azonban, hogy a felelősség közös. Ha a gyermek csak az iskolában gyakorolná a járást, a lába is elsorvadna egy idő után. Ha nem ír, nem olvas, nem számol, nem beszélget a civil szférájában, akkor fogyatkozik minden ez irányú készsége, akármit tesz az iskola abban a szűk időben, ami a rendelkezésére áll. Ha az tudatosodik gyermekben és szülőben, hogy a kulcskompetenciák mérési eredményei minősítik az oktatási rendszer hatékonyságát, akkor tényleg fölösleges a műveltség, a hagyományok, az értékek szerepeltetése a pedagógiai programokban. Különösen igaz ez azokra a „provinciális” értékekre, amelyek a nemzethez, a szűkebb társadalmi közösségekhez kötődnek. Az öngondoskodáshoz, az önérvényesítéshez elég a kulcskompetenciák megszerzése, mint ahogy a sötétségből is fénybe kerülünk, ha fel tudjuk kapcsolni a villanyt, nem kell hozzá tisztelnünk Edisont, nem kell ismernünk az elektromosság törvényeit, nem kell megéreznünk benne Tóth Árpád Hajnali sugárkoszorújának titokzatos érzelmi élményét, nem kell megjelennie Van Gogh színeinek. Elég egy kézmozdulatot begyakorolni.
Jobb lenne átgondolni, hogy a jelenleg életveszélyes értékválságban élő magyar társadalomnak mire van szüksége. A szocializációs folyamatban nevelődő, közösségeiért felelősséget érző, értéktudatos ifjúságra, személyiségét minden lehetőségében kibontani képes, kreatív, munkáját alkotásként megélő új nemzedékre, vagy a modern világban könnyedén alkalmazkodó, annak minden előnyét saját boldogulása érdekében eredményesen használó kompatibilis munkavállalókra. Sajnos a legújabb jelzések azt mutatják, ez utóbbi került a zászlóshajó orrára jelszóként. Pedig a megfogyatkozott gyereklétszám épp most adna lehetőséget arra, hogy kis csoportokban, a tehetséggondozásra és a felzárkóztatásra egyaránt ügyelve egyszerre legyen képes a magyar oktatási rendszer megfelelni mindhárom kihívásnak: felelős állampolgárokat, kiegyensúlyozott, teljes életet élő személyiségeket és a XXI. század új paradigmái szerint is boldoguló ifjúságot nevelni. Ez volna a valódi közszolgálat.
A szerző pedagógus
origo.hu
Napi balfék: Ferenc elmélkedik
