Az alkotmányos rend válsága

Nehéz lenne közelebbről meghatározni, milyen Gyurcsány Ferenc stílusa, de az biztos, hogy posztmodern. Amikor azt nyilatkozza a brit sajtónak, hogy Magyarországon példátlan méreteket ölt az antiszemitizmus, vagy azt, hogy „a népfelség elvét sérti”, ha az ellenzék kivonul, amikor ő beszélni kezd, akkor ez az „anything goes” posztmodern elv tipikus alkalmazása. Vagyis bármi elmegy, bármi jó lehet, csak nagyot szóljon, és lehetőleg trendi legyen. Bárki mondhat bármit, sőt leginkább csak bármit mondhat. Az se számít, ha hazugság, csak ügyes kommunikáció legyen. Akár bocsánatot is lehet kérni, de annak sincs nagyobb jelentősége, mint a nyílt hazugságnak, mivel nincsenek elvek. Semmilyenek. Akár a ’48-as forradalmat is lehet „reformnak” mondani, nyíltan tagadva azt, amit a márciusi ifjak az utcán vívtak ki – az elitünnepség közben könnygázzal és vízágyúval megtisztítva az utcát az ilyesmi ellen tiltakozóktól. „Igen, megcsinálták.”

Miért nincs forradalom, és mi van helyette?

Jogos és reális lehet a forradalom kérdése március idusán, különösen egy válságba került demokráciában, ahol az elit immár leplezetlenül uralkodó osztályként lép fel, és neoliberális úrbéri viszonyainak legalizálását reformforradalomnak állítja be. Mikor ilyen általános és mélyreható társadalmi elégedetlenséget tapasztalunk, amelynek a közhatalommal való látványos visszaélés ideális támadási felületet nyújt, vajon miért nem bontakozik ki komolyabb forradalmi mozgalom, illetve miért kell azt látnunk, hogy többnyire csak néhány száz radikális demonstrál?
A médiamanipuláció szerepe nyilvánvaló, de önmagában mégsem elegendő a valódi okok feltárására, ahogyan egy valóban forradalmi tömegmozgalom megállítására sem volna elegendő. Az ok rém egyszerű, de a következményei szinte beláthatatlanok: nincs nép, vagyis nincs alanya a forradalomnak. Nincs, aki végrehajthatná. Csak atomizált fogyasztók és globális érdekrendszerben gravitáló érdekközösségek vannak, amelyektől a mai felállásban egyetlen emberi közösség sem képes oly módon függetleníteni magát, hogy egy alapvető társadalmi-gazdasági változás kezdeményezőjévé váljon. Pedig az ökokrízis egyértelmű jele annak, hogy a történelemben még sohasem volt olyan nyilvánvalóan és olyan globálisan szükség egy minden korábbinál radikálisabb rendszerváltozásra, mint most. A szélsőjobb és a vele manipulatívan összemosott radikális jobboldal a rendszerváltozás alanyát továbbra is a népnemzeti értelemben vett népben látja, és nem érti, miért nem csatlakoznak jelentős tömegek hozzá (konkrétan az egész magyar nép), amikor a nemzeti érdek nevében lép fel. Valójában az egész maradék nemzeti egységet aktívan reprezentáló magyar nép csatlakozik hozzájuk, de ez ma már legfeljebb pár ezer embert jelent Magyarországon. Mindezt ők a médiamanipulációval és összeesküvés-elméletekkel magyarázzák meg ideológiailag, ahelyett, hogy szembenéznének az egyre nyilvánvalóbb ténnyel: nincs nép, amely nemzetként léphetne fel és forradalmat csinálhatna, mert a nép tulajdonképpen nem más, mint a forradalom alanya. Az, akit elnyomnak, aki fellázad, és új rendszert követel ki magának. A történelemben ezt szokta és talán nem is tud mást csinálni az istenadta, istenverte nép. Eltűnésével tulajdonképpen a történelem is mintha alanyát veszítené, és megszűnne, amiről sok szó esett, különösen az ezredforduló előtti időben. Valójában paradigmaváltást tapasztalunk, valamilyen új alanya alakul ki a történelemnek, amely a nép helyét elfoglalja, de még a nevét sem tudjuk. Közelebbi meghatározása hazárd, tudománytalan dolognak, látomásos bölcselkedésnek, váteszi-költői képzelménynek tetszik.

Választási díjat vizitdíj helyett!

Azt viszont tényszerűen tudjuk, hogy a polgári demokráciák alkotmánya a francia forradalom örököseként a népszuverenitásra épülő, eredendően forradalmi jogrendszer, amely a nép megszűnésével lényegében érvényét veszti. Nemcsak a történelmi jobboldal veszíti tehát el legfőbb hivatkozási alapját és a rendszer tulajdonképpeni jogalapját, hanem a baloldal is, az egész bal–jobb váltógazdaságra épülő polgári demokratikus köztársasági rendszer. A dolog rém egyszerű és logikus, azonban jogi következményei úgyszólván beláthatatlanok. Mert ha a mi alkotmányunk szerint is minden hatalom a népé, és minden hatalom forrása a népszuverenitás, akkor ugyan kiről és miről szól ma az alkotmány, ha netán úgy alakul a helyzet, hogy már nincs nép? Nem mellesleg: a szuverenitás megléte sem túl evidens, és legalábbis kérdéses, amikor egy ország vezetői már nyíltan cégként határozzák meg, és nem vezetik, hanem menedzselik az államot, mint egy multi helyi lerakatát vagy leányvállalatát, akkor vajon mit nevezhetünk szuverenitásnak? Szintén nem mellékes kérdés, hogy milyen jogon, milyen erkölcsi és politikai alapon szednek egyáltalán adókat egy cég működtetésére, amikor annak kizárólag a profitlogika szerint kellene működnie, és nem kierőszakolt vagy önkéntes adományokból, adókból. Persze az állam politikai intézményrendszere pontosan azért jött létre, mert nem lehet és sohasem lehetett cégként működtetni egy országot. Legfeljebb úgy, ahogyan szélhámosok szokták: mint egy fantomcéget, amely jogformailag megalakul, szépen felveszi a megrendeléseket, lenyeli a lehető legtöbb bevételt, aztán gyorsan csődbe megy, illetve eltűnik, mielőtt teljesítené ígéreteit. Mondjuk négyévenként. Csupán a haszonmaximalizálás érdekében tartja fenn egy ideig azt a látszatot, hogy szolgáltat – jól mediatizált sikertörténetekkel, hogy még többen, illetve még tovább dőljenek be neki. Ismerős a pannon pumás figura? Egy kis fantomcégen is milliókat lehet keresni, de egy egész országon sokmilliárdos deficitet lehet… keresni. Ha ez így megy tovább, a választók joggal követelhetnék meg, hogy legalább fizessenek nekik. Vizitdíj helyett mondjuk választási díjat. Ne reklámkampányra költsék a pénzüket, hanem adják oda nekik. Ha már úgyis ugyanabból a politikai elitből kell alapjában ugyanolyan rendszert választani, legalább valami pénzt adjanak érte. Elvégre ez egyfajta szolgáltatás, és az utóbbi ciklusok tapasztalatai alapján kizárólag a jelöltek profitálnak belőle.
Érdemes leszögezni, az alkotmány mai érvényének kérdése nem valami tényektől elrugaszkodó bölcsészkedés, hanem a lehető legfontosabb közjogi kérdés egyszerű és tényszerű megfogalmazása. Konkrét példa gyanánt felidézhetjük az ilyen alkotmányjogi kérdésekben legnagyobb tekintélyként elismert köztársasági elnök egyik meghatározó állásfoglalását. A Gyurcsány-lemondás kapcsán az önkormányzati választások estéjén mondott beszédében Sólyom László köztársasági elnökként és alkotmányjogi szakértőként egyaránt állást foglalt: „A demokrácia jogi keretei egyértelműek. Bizonytalan vagy kiélezett helyzetben éppen az alkotmányos alapjogok jelentik a végső menedéket és biztosítékot. Hiába azonban a törvény, ha a demokráciába és a jogállamba vetett bizalom megrendül” (2006. október 1.). Ezzel arra az evidenciára utalt, hogy az alkotmányos rend alapja az a társadalmi szerződés, amely nem csupán hallgatólagos erkölcsi elv, hanem az alkotmányosság jogi formájához tartozik, mégpedig annak jogerkölcsi alapjaként. Nem érdemes megfeledkeznünk arról, hogy minden jogrend egy adott szokásjog kodifikálásával és rendszerbe foglalásával jött létre, vagyis alapjaiban jogerkölcsi rendszer marad, akármilyen bonyolult és nagy ívű paragrafuskonstrukciót építenek is rá.
Amikor egy miniszterelnök bocsánatot kér, miután nyilvánosságra került egy beszéde, amelyben tételesen beismerte, hogy pártjával és kormányával együtt tudatosan megtévesztették választóikat, ki kell mondanunk, hogy magánerkölcsi bocsánatkérése egy közjogi természetű felelősség vállalása helyett legfeljebb annyi relevanciával bír, mintha egy szélhámos, akit tetten értek, a bíróság előtt felmentést kérne arra hivatkozva, hogy őszintén megbánta tettét. Az erkölcsi megbánás, ha valóban őszinte, igen fontos emberi gesztus, és értéke felbecsülhetetlen, de a jogi felelősségvállalás helyett kifejezetten káros, a jogrendet és a belé vetett közbizalmat alapjaiban ássa alá. A miniszterelnök mintha megfeledkezett volna arról, hogy ő nem magánemberként és erkölcsileg volt miniszterelnök, hanem közjogilag. E minőségében hibázott, sőt a lehető legsúlyosabbat követte el, ami ilyen minőségben egyáltalán elkövethető: a képviseleti rendszerrel és hatalmával visszaélve tudatosan megtévesztette a választókat, hogy hatalmát megtarthassa. Erre sem csupán erkölcsi értelemben utalt Sólyom László idézett beszédében: „A miniszterelnök folyamatosan kitér az alapkérdés tisztázása elől. Nem ismeri el, hogy megengedhetetlen eszközöket használt annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa, és azután fogjon hozzá az állami pénzügyek rendbetételéhez. Ez a demokráciába vetett bizalmat ássa alá.” A megfogalmazás egyértelmű, különösen akkor, ha mellé olvassuk az alkotmány második cikkelyét, amelyre jól felismerhetően utal: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Tehát a törvénytisztelő állampolgároknak nemcsak joguk, de kötelességük is fellépni akkor, ha valaki vagy valakik visszaélnek a képviseleti rendszer által biztosított hatalmukkal.
Az őszödi beszéd mint beismerő vallomás alapján Gyurcsány és kormánya nem csupán a választási törvényt vagy az alkotmányt sértette meg, hanem a társadalmi szerződést, amely az egész alkotmányos rend alapját képező legalapvetőbb törvény. Ha „csupán” a választási szabályok valamelyik kevésbé alapvető paragrafusát szegte volna meg, akkor egyszerű peres eljárással el lehetne intézni a dolgot. Ha „csak” alkotmánysértő lett volna, amit tett, akkor az Alkotmánybíróság eljárása elégséges lett volna az alkotmányos rend helyreállításához. Így azonban, mivel a mindezek alapját képező társadalmi szerződést szegte meg, és nem csupán kormánya, hanem egész pártja, sőt a kormánykoalíció együttműködésével, még az is kérdéses, hogy lemondásával helyre lehetne-e állítani maradéktalanul az alkotmányos rendet és a belé vetett bizalmat.
A lemondás elmaradásával a harmadik köztársaság rendszere olyan mély válságba került, amelyre történelmünk egyébként nem épp nyugalmas évszázadai során is kevés példa volt. Ha kérdéses volt, hogy a válság kirobbanásakor helyreállíthatta volna-e a közbizalmat és az alkotmányos rendet a kormányfő lemondása, ma már elég nyilvánvaló, hogy ez is kevés lenne. Sokkal mélyrehatóbb változásokra lenne szükség. Ezért terrorakciókkal fenyegető médiamanipuláció nélkül is feszülten készült volna az ország március idusára.
Itt ismét visszajutunk az alkotmányban megfogalmazott köztársasági államforma és jogrend alapját képező népszuverenitás kérdéséhez. Hogy is rendelkezik az alkotmány? „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.” Ehhez alkotmányunk ráadásul azt is hozzáteszi: „Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Ebből egyértelműen következik, amikor a képviseleti rendszer nem képes megoldani a közhatalmi válságot mint alkotmányos válságot (az ellenzék, amelynek egy demokráciában ez az egyik fő funkciója, hosszabb ideje sem tudja kikényszeríteni az alkotmánysértő állapotokat fenntartó kormány lemondását), akkor a népszuverenitás közvetlen gyakorlása jelenthet csupán megoldást. Ennek két formáját ismerjük: a népszavazást és a forradalmat. Mindkettőnek feltétele azonban, hogy legyen, aki kezdeményezi és végrehajtja, akinek a nevében és közhatalmi fellépésével mindez megtörténne, egyszóval legyen valami olyan, amit népnek nevezhetnénk. Csakhogy ilyen ma nincs sehol. Nem léphet fel népként pár tucatnyi ember a Kossuth téren (még akkor sem, ha a radikális értelmiség és a lakosság jelentős része titkon szimpatizál demonstrációjukkal), ahogyan a népképviselettel durván visszaélő hatalom sem legitim módon lép fel velük szemben – szintén a nép nevében. Ugyanígy nem nép az otthon maradó és semmilyen körvonalazható politikai aktivitást nem mutató tömeg sem, amelyre mint „csendes többségre” hivatkozni éppúgy merő demagógia, ahogyan az ellenzék sem igazán legitim módon beszél „új többségről”, amíg láthatóan képtelen ezt ténylegesen, rendszerváltó módon mobilizálni.
A hatalom sok önkéntes szóvivője úgy hivatkozik arra, hogy jogilag nem volt választási csalás, mintha legalábbis lenne egy érvényes bírósági végzés erről. Tényleg: vajon miért nincs? A formális jogi kérdés azonban nem mentesít egy alapvetőbb kérdés megválaszolása alól. Ha egy országban csak az választási csalás, hogy valaki kétszer szavaz, és az nem, hogy szavazók millióit immár leplezetlen manipulációval téveszti meg egy párt vagy egy koalíció, hogy megőrizhesse hatalmát, akkor azon a választási törvényen sürgősen és alapvetően változtatni kell, mert egy ilyen jogrendben nem érdemes és nem is lehet élni. Ebben az esetben elsősorban nem is a jogrenddel, hanem a politikai rendszerrel van baj. Teljesen fölösleges lenne azon vitatkozni, a törvény betűje szerint legitim-e egy ily módon megválasztott kormány, ha nem vagyunk készek arra, hogy betű szerinti legitimitásának kimondása esetén még radikálisabb konzekvenciákat kelljen levonnunk, mint akkor, ha a bíróság előtt megáll a választási csalás vádja. Ceterum censeo: „Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Ha elfelejtjük, miért tartotta oly nagy becsben a görög demokrácia Harmódiosz és Arisztogeitón hősi példáját és a zsarnokkal szembeni erőszak legitimitását, akkor könnyen valami naiv ideállá, cinikus „jobb híján rendszerré” vagy közönséges demagógiává silányítjuk a demokráciát.

Milyen jogrend és politikai rendszer van de facto érvényben?

Ha a jelenlegi alkotmány és politikai rendszer nem érvényes, akkor ennek nemcsak negatív következménye van. Ez esetben ugyanis a hatalom gyakorlása csak úgy legitimálható, ha képviselői kodifikálják a fennálló rendszert és ténylegesen már meglevő játékszabályait. Tisztességtelen és törvénytelen visszaélni egy nem létező demokrácia érvény nélküli jogrendjével. Csak az lehet tisztességes és legitim eljárás, ha a hatalom birtokosai végre leírják az általuk bevezetett rendszert és szabályait. Ahogyan az úgynevezett nyugati demokráciák többsége, a mai magyar rendszer sem felel meg annak, amit a görögök demokráciának neve